Félszemű Réci

Nem hogy minden maradt, de reggelre minden rosszabb lett. Rékám homlokán a pukli jelentősen összezsugorodott, ám mintha a vizenyő átköltözött volna a szemöldökére....szemecskéje úgy be volt dagadva, hogy alig tudta kinyitni a szemét. Anya szememnek (is) szívfacsaró volt a látvány. Első ránézésre úgy nézett ki, mint Quasimodo, csak 2,5 éves kiadásban...vagy Rocky, félig agyonverten.

Ennek ellenére, (kicsit vonakodva írom le) anyai ösztöneim nem súgtak semmi rosszat. Bevágta a fejét, az bedagadt, mint a fene és még nem értük el a mélypontot állapotilag. Na bumm, ennyi, majd helyrejön. Kötelességtudatból és mert nem szeretek hanyaganya lenni, azért felhívtam a doktornőt, aki nagyjából ugyanazt mondta, amit gondoltam, hogy mondani fog. Vagyis semmi gáz, ijesztőbb az egész látványra, mint amennyire komoly....pár nap és spontán gyógyul az egész. Meg is nyugodtam.

Nem úgy Apa, aki ragaszkodott hozzá, hogy lássa leánykáját orvos. Úgyhogy munkáját megszakítva hazajött (ez nagy szó) és elfuvarozott bennünket a rendelőbe. Közben Réka meglepett azzal, hogy már itthon kérte, vigyük el a doktornénihez és mutassuk meg neki a szemecskéjét. Ejjjha! Ez a gyerek tényleg nincs teljesen rendben. - morfondíroztam. - Vagy kifogyott a matricákból.

A rendelőnél, a bejárati ajtóban az asszisztens viccelődve fogadott bennünket, hogy ejnye, az az asztal mit szögdécsel, így nekimenni egy picilánynak....hát nem szép dolog! A váróterem üres volt, aminek örültem. Vagyis nem örültem, mert Rékára olyan kényszercselekvés tört rá, hogy minden székbe bele kellett ülnie, mint Hófehérkének, mikor a törpékre bukkant.....Leállítottam, lebeszéltem a pattogásról, kulturáltan ücsörögtünk. Egyszer csak nyílt az ajtó és felbukkant a küszöbön a doktornéni.

Rékám odabenn tündérmódra viselkedett. Majd kicsattant jókedvében, minden plafonról belógatott állatkára és falra erősített figurára rácsodálkozott és rávigyorgott. Doktornéni kérését okosan követte, nem volt hiszti, nem volt könny, csak profi kooperáció. Kalapom megemeltem volna, ha nálam lett volna...Engem bezzeg édesanyám még kisiskolás koromban is úgy vonszolt be hat lóval a vénboszorka doktornő elé az akkor divatos 1 négyzetméteres vetkőzőből...és bevonszolás után is legszívesebben anyukám fedezékében ücsörögtem csak....Lett is jól fejlett orvosfóbiám, amit csak a várandóssághoz vezető picit rögös úton győztem le.

Réka és bedagadt képe tehát teendőt nem igényel, még borogatni sem kell, bár Tibi bepróbálkozott tegnap. Egyik eldobható szoptatós melltartóbetétemet langyos kamillába áztatva szívósan kergette Rékát nappaliszerte...amit sztoikus nyugalommal figyeltem. A borogatásból nem lett persze semmi.

Most megint várom a javulást, ezúttal Réka pofikáját illetően. Bízom benne, hogy napok kérdése és régi szépségében ragyog majd megint.