Reggel szerencsétlenkedtünk egy sort a kórházban. Nem voltak sokan, de aki mégis, az elég rosszul nézett ki, a hétköznapi ember szemével. Sűrűn vérzett, hordágyon feküdt vagy tolószékben várta a sorsát, brrrr.....Egy nővér megkérdezte mi járatban vagyunk, mivel az egyik kezelő ajtajában vertem tanyát. Elmondtam, hogy gipszlevétel, B. főorvos, mire annyit mondott kurtán, hogy várnunk kell. Rendben. Fél 10 körül tényleg megjelent a főorvos, vártam is türelmesen, hogy magához rendeljen, habár papírunk, leletünk, mint olyan, nem volt leadva sehová. Majd kisvártatva, talán 10 perc múlva, anélkül, hogy beteget látott volna, távozott. Akkor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy vissza nem jön már aznap délelőtt.
Majdnem másfél óra várakozás után, miután többeket szépen kértem, hogy valahogy jó lenne, ha megszabadulhatna a leányka a gipsztől, valami infó áramlás történhetett, mert a gipszelős Béla behívott minket, hogy mi várunk gipsz levételre? Igen. Akkor egy fehér köpenyes fiatal leányzó (orvosféle vagy leendő, nem tudom) tekintetétől kísérve, megszabadult Rékám a gipsztől, ami a hét vége óta már nem sokat tartott, megadta magát. Kérdezte is a Béla, hogy nekünk ez a gipsz maradt végig? Teljes gipszet nem kaptunk? Nem, nem mintha én értenék hozzá, hogy mikor milyen gipsz dukál.
További x idejű várakozás után kiderült, hogy B. főorvos nem látogat le a sürgősségire a mi kedvünkért, hogy műtőbe kellett mennie, más dolga akadt, számunkra örök talány marad. Az ügyeletes főorvos nézte meg Rékát, kért röntgent, majd beszéltük meg a továbbiakat. Rendben volt minden, kérdeztem, válaszoltak, kedvesek voltak. Úszhat, amennyit akar, tornáztatnia kell a karját, csuklóját, könyökét, jövő héten randi az sztk baleseti sebészetén, ahol majd eldöntik, hogy kell e gyógytorna, meddig maradjon a drót a kezében vagy egyáltalán, hogy legyen.
Kérdésemre, hogy mégis mikor várható, hogy a drót kikerül gyermekem kezéből, azt a választ kaptam, hogy az attól függ. Ha a drót megjelenik a bőrfelszínen, ami valószínű, akkor helyi érzéstelenítésben kihúzzák neki szépen. B. főorvos viszont jövő héttől (gondolom, hisz ma még láttuk futólag) négy hét szabin lesz. Vagyis ha a drót Réka praclijának mélyebb rétegeiben marad, akkor majd a főorvos úr szeptemberben, ha szabadságáról visszatér, kiveszi. Ekkor viszont altatják és kórházi bennfekvés is dukál. Hát szóval a teljes lezárás a témának még azért odébb van, ezt végiggondolva menetrendszerűen el is szontyolodtam. Pedig azért már legalább nincs gipsz, úszhat, amennyit akar és elkezdhetünk dolgozni azon, hogy a jobb kéz mielőbb olyan legyen mint régen.
Délután itthon felhívtam anyut, elmeséltem, mi újság. Mire ő aztán lehordott a sárga földig. A történetünkből azt szűrte le, egyébként helyesen, hogy nem adtunk hálapénzt a történetben szereplő egyetlen egészségügyi dolgozónak sem. Merthogy ezért nem várt meg bennünket a főorvos, ezért nem is jött le a mi kedvünkért Réka kontrolljára a sürgősségire, ezért az sztk és egyáltalán. Milyen dolog, hogy pont a gyerekünk egészségével játszunk, amikor sebésznek még az is ad zsét a zsebbe, aki egyébként orvosnak nem szokott. Nem vagyunk normálisak.
Elgondolkodtam. Igazából ez így nem lett végiggondolva, hogy mi bizony megmutatjuk, hehehe és bibibí, nem adunk a dokinak pénzt, keres az eleget. Mert egyébként hálapénz nélkül egészen biztosan nem kerül a számlájára havonta annyit, mint amennyit megérdemel (60 év körüli, tapasztalt, sebész főorvos). Egyszerűen úgy gondoltuk (lehet totál gáz), hogy 30-50 ezer nem igazságos összeg, bár ez nem a legtalálóbb szó erre. Miért kell nekem végigfizetni az egész rendszert és annak minden szereplőjét, ha tisztességes ellátást szeretnék? Egyáltalán, kell? Mindig? Mindenkinek? Béla anyukája úgy nyilatkozott, 40 e Ft-ot csúsztatott B. főorovs zsebébe, aki ezt korához illő rutinnal, könnyedén elfogadta. Egy négy gyermekes anyától, akit nem vet fel a pénz, bár ezen jelzők egyike sem volt ráírva. Nem mondom, hogy rosszul tette, hogy elfogadta (bár valahol igen) valószínűleg csak egy boríték volt a heti/napi sokból.... és azt sem, hogy feltűnt volna a másmilyen bánásmód, amiben Béláék részesültek.
Mostanra eljutottam odáig, hogy szégyellem, amiért nem készítettem senkinek pénzes borítékot. Bélának, a gipszelőnek, a nővérnek, aki megengedte, hogy a szabad ágyban aludjak a kórházban, nem készítettem a ajándékcsomagot a nővér kollektívának, nem kapott a sebész és az ügyeletes főorvos sem ma reggel a sürgősségin. Hálátlan kutya vagyok. Mert volt egy olyan kósza gondolatom, hogy talán "zsebpénz" nélkül sem részesülünk más ellátásban. Hogy talán így is lehet, túléljük, minden rendben lesz, meggyógyul a lány. Erre mondta anyu, hogy idióta vagyok, aki a saját gyermeke egészségét teszi kockára néhány tizes miatt....Szálljak magamba, gondoljam végig az elmúlt hetek eseményeit és ami a legfontosabb, mindig legyen itthon boríték és ropogós tízezres, mert ez nyit ki/tart nyitva ma még sok ajtót a magyar egészségügyben.
Lehet, tényleg hülye vagyok....talán ezen nem is kell sokat töprengeni, nem tudom. Azt sem, hogy azt megérem e, azt a magas kort, amikor eltűnik az eü rendszerből a paraszolvencia. Nem lesz hálás beteg, aki akár százezres nagyságrendben szereti jutalmazni az orvosát, mert annyira hálás és mert megteheti, nem lesz olyan orvos, aki elfogadja, mert megbecsülik a munkájukat és elismerik anyagi téren is. Én ezt úgy szeretném megérni! Addig meg majd.....elválik hogy lesz.
