Óvodai csoportunk kivételes volt. Abból a szempontból, hogy 3 óvodai év után változatlan összetétellel alkottunk első osztályt az iskolában, pedig vagy négy-öt óvoda és két iskola is létezett a városban akkoriban. Erre nagyon sokáig büszke voltam. Ritka összetartó kis társaság voltunk, csupa jófej kölök, vétek lett volna baráti kapcsolatokat szétszakítani holmi iskolakezdéssel...Sokáig hittem ezt, mert ezt tálalták, mint hivatalos verziót. Kamasz voltam, tán felnőtt is már, mikor anyu egyszer elmesélte, hogy szerinte sokkal inkább azért maradtunk együtt, hogy ne keveredjünk a város másik óvodájának nagycsoportjával. Ahol többnyire értelmiségi szülők gyermekei jártak, szemben a mi munkás és polgári (bár olyan akkoriban nem is volt) származásunkkal..... Rosszulesett, el is gondolkodtatott.
Soha nem szerettem óvodába járni. Erre mostanság Réka kapcsán sokszor emlékeztetni kellett magam. Illetve megteszi nekem ezt a szívességet Tiborom lelkesen, aki szintén rühellte az óvodát (is). Az óvónénijeimre gyakorlatilag egyáltalán nem emlékszem, még ha fotót tesznek elém róluk, akkor sem. Annál inkább néhány dadusomra, akiktől, akkor is kedves szót kaptam, ha mákvirág találtam lenni.
Mindössze egyetlen utcányira laktunk az óvodától. Ha az ablakhoz somfordáltam, éppen ráláttam a tesóm, majd később az én szobám emeleti ablakára. A vonzás olykor ellenállhatatlannak tűnt. Több szökési kísérletemet is nyilvántartja a családi história. Egy esetben elkaptak még a kapuban, máskor legalább félútig jutottam a hazafelé vezető úton, míg nem egy anyuka szólt az óvónőknek, hogy riadóóó....szökik egy gyerek!! Nem dicsértek meg, otthon sem, az oviban sem. Megijesztettem őket, azt mondták. Én meg nem értettem az egészet, hiszen csak haza akartam menni. Haza anyuhoz. Megjegyeztem magamnak ám azt a nőt. Amelyik beárult. Ha ma találkozom vele, akkor is az jut eszembe először, Ő volt az, miatta kaptak el....Hogy nem tudott volna csendben maradni!
Én úgy emlékszem, sosem jártam kiscsoportba. Ami érdekes, mert gyes már akkor is max. 3 évig járt. Első körben nem vettek fel az oviba, helyhiányra hivatkozva (évjáratom pont a babyboomra esik), végül ilyen-olyan szakszervezeti nyomásra, némi késéssel bár, de óvodás lehettem. Anyu máig emlegeti, hogy az egész szocialista félresikerült rendszerből ez az egy előnyünk volt a negyven év alatt.
Emlékszem hideg, sötét hajnalokra, amikor 6 óra sem volt még, de én az oviban találtam magam. Anyu helyett akkoriban apu vitt, cipelt, méghozzá a hátán. Talán mert még nem is voltam igazán ébren. Fánkos, táncos farsangokra, katica jelmezre. Vidám, énekelős, szavalós anyáknapjákra, könnyező anyukámra. Bekakálós délutánokra, amikor nem volt kedvem a játék hevében nagydologra menni. Egyszer sikerült kihúznom - barna csomaggal a gatyában - egészen addig, amíg anyukám értem nem jött. A kerti babaházban bújtam el, élmény volt ücsörögni a padon....Máskor "gatyavizitet" tartottak az óvónénik csoportszerte, hogy kiderítsék, kiből gomolyog az árulkodó kakaszag....
Rémlik középső csoportban a nagyok ballagtatása, amikor apu vett nekem szoknyát az alkalomra. Persze nagynak bizonyult az új holmi, biztosítótű tartotta. És bár apu idegesen a lelkemre kötötte, hogy óvatosan mozogjak benne, én nagy önfeledten fergeteges táncot roptam a társaimmal, hogy apu oda sem mert nézni, mikor hullik alá a szoknya. Nem kellett volna izgulnia....
Emlékszem budapesti kirándulás után a fáradt hazaérkezésre. Izgalmas mesékre, foglalkozásokon a kicsi műanyag halacskákra, nyuszikra, amelyekkel számolni tanultunk. Apró piros székekre, piros, műbőr ágyakra, amelyekben megpihentünk ebéd után. Csalódásra, hogy a Móni apukája öltözött be Télapónak. A bosszsúságra, hogy sosem engem vittek haza az oviból legelőször. Az értetlenségre és szégyenre, hogy a vetélkedőn bekötött szemmel mikor találom meg meg fanalammal a padlón valahol elrejtett lábast. A kínos csendre, hogy már csak rám várt a csoport és a feladásra, amikor levettem a kendőt és megleltem a hátam a mögött a nyavalyás lábost.
Emlékszem, hogy szőlő volt a jelem, anyukám saját kézzel, egyenként hímezte a szőlő szemeket a tornazsákomra, tisztasági csomagomra. Minden szemet külön. Később mégis a locsoló jelet kaptam, ma sem egészen világos, hogy miért. Emlékszem, ahogy fogmosás után "tejet" kavartunk poharunkban a fogkefén maradt fogkrémből. Álmatlan, ébren átkínlódott csendes pihenőkre, a sétákra, melyeket a környező utcákban tettünk, a nagycsoportosok veteményágyására és a vágyra, hogy ugyan mikor leszek már én is nagycsoportos, akkor öntözhetem én is a palántákat...Emlékszem, ahogy fecske módra sorakoztunk a ma már nem annyira EU szabványos mászókán és azon filóztunk, hogy milyen szerencsés a Márti, érte máris jött az anyukája...
Még 6 éves sem voltam, amikor elballagtam az óvodából. Keresztanyuéktól kaptam egy szép iskolatáskát ezen alkalomból. Narancssárga-zöld-citromsárga színűt. Sokáig megvolt, később apu abban tartotta a szerszámai egy részét. Persze akkorra a legmeghatározóbb színe a fekete lett és már csak én ismertem fel egyedül....
Rémlik középső csoportban a nagyok ballagtatása, amikor apu vett nekem szoknyát az alkalomra. Persze nagynak bizonyult az új holmi, biztosítótű tartotta. És bár apu idegesen a lelkemre kötötte, hogy óvatosan mozogjak benne, én nagy önfeledten fergeteges táncot roptam a társaimmal, hogy apu oda sem mert nézni, mikor hullik alá a szoknya. Nem kellett volna izgulnia....
Emlékszem budapesti kirándulás után a fáradt hazaérkezésre. Izgalmas mesékre, foglalkozásokon a kicsi műanyag halacskákra, nyuszikra, amelyekkel számolni tanultunk. Apró piros székekre, piros, műbőr ágyakra, amelyekben megpihentünk ebéd után. Csalódásra, hogy a Móni apukája öltözött be Télapónak. A bosszsúságra, hogy sosem engem vittek haza az oviból legelőször. Az értetlenségre és szégyenre, hogy a vetélkedőn bekötött szemmel mikor találom meg meg fanalammal a padlón valahol elrejtett lábast. A kínos csendre, hogy már csak rám várt a csoport és a feladásra, amikor levettem a kendőt és megleltem a hátam a mögött a nyavalyás lábost.
Emlékszem, hogy szőlő volt a jelem, anyukám saját kézzel, egyenként hímezte a szőlő szemeket a tornazsákomra, tisztasági csomagomra. Minden szemet külön. Később mégis a locsoló jelet kaptam, ma sem egészen világos, hogy miért. Emlékszem, ahogy fogmosás után "tejet" kavartunk poharunkban a fogkefén maradt fogkrémből. Álmatlan, ébren átkínlódott csendes pihenőkre, a sétákra, melyeket a környező utcákban tettünk, a nagycsoportosok veteményágyására és a vágyra, hogy ugyan mikor leszek már én is nagycsoportos, akkor öntözhetem én is a palántákat...Emlékszem, ahogy fecske módra sorakoztunk a ma már nem annyira EU szabványos mászókán és azon filóztunk, hogy milyen szerencsés a Márti, érte máris jött az anyukája...
Még 6 éves sem voltam, amikor elballagtam az óvodából. Keresztanyuéktól kaptam egy szép iskolatáskát ezen alkalomból. Narancssárga-zöld-citromsárga színűt. Sokáig megvolt, később apu abban tartotta a szerszámai egy részét. Persze akkorra a legmeghatározóbb színe a fekete lett és már csak én ismertem fel egyedül....
