Novemberi hétvége

 

Kiszámoltam, még hét hetet dolgozunk ebben az évben. Száguldanak a hónapok és évek, kétségkívül. Tavaly ilyenkor készültünk vadul Réka szalagavatójára. Zalán már akkor nem járt iskolába, de az a kezdeti bizonytalan helyzet felettünk lebegett. Hétről hétre abban bíztunk, hogy majd visszamegy.  Ami azt illeti, amíg ki nem rúgják, most is ebben bízunk. Az nem túl jó jel, hogy az őszi szünetet követő első tanítási napon rögtön nem is ment....bár ennek tegnap még semmi jele nem  volt. Reggel először a hálóban, a megvetett ágyunkon pattogott a számítógépe. Alapból sincs hozzáférése hétköznap csütörtökig, de suli híján aztán...Tibi elvitte a fekete dobozt még a portáról is. Mindig szomorú kép a számítógép Tibi hóna alatt vagy az előszoba közepén... 

Hétvégén temetőben jártunk. Először anyuék (érdekes, hogy azt írom, anyuék, anyu és apu helyett...) sírját látogattuk meg. Nem vagyok egy temetőbe járó típus, számomra nem ott vannak a halottaink. Csak azért teszem a dolgom mégis, mert a sírt rendben illik hagyni, anyuék is ezt várnák el, így van jól. Utoljára szeptemberben tesóm vitt rá virágot. Letakarítottam a sírt, rátettük a koszorút, amit Réka választott. Hiányérzetem volt, friss, vágott virágot is kellett volna vinni, de azt nem vettem. A temető kapujában itt senki nem árult virágot. Nem ismertem meg egy gyerekkori ismerősöm,  aki valamikor az utcánkban lakott. Az anyukája anyu barátnője volt az utolsó években. Az ismerős rám köszönt némileg rosszallón, hogy elmennék mellette szó nélkül. 30 éve láttam utoljára, de lehet, több.

Néhány településsel arrébb anyuék szülőfalujában tettük ki a koszorúkat. A gyerekek csodálkoztak, hogy anyuék nagyszüleivel bezárólag mindenkinek jut megemlékezés. Arra gondoltam, hogy talán miénk az utolsó generáció, aki az ükszülők sírjára virágot visznek. Apu nagymamájára azért, mert ő nevelte aput. Anyu nagyszüleiről nem sokat tudok, szinte csak amennyit a sírkő elárul. Az egyikőjük a második világháború előtt halt meg. Sajnos a másik sem élte meg a háború végét. Persze nem tudom megkérdezni anyutól, milyenek voltak. Nem is ismerhette őket, de hallhatott történeteket róluk. Rengeteg kérdés bennem ragad. Ez a halottak napjának egyik nagy fájdalma. Rengeteg részlet feledésbe vész. 

 Ebben a temetőben hamar végeztünk, ismerőssel nem találkoztunk. Utoljára anyósomhoz mentünk ki a temetőbe....Ez volt a legszomorúbb ,mert szeptemberben volt a temetés, még mindig nehéz elhinni, hogy elment....A sír tele volt koszorúval és mécsessel. Itt töltöttük a legtöbb időt, anyósom katolikus volt, így mécseseket is gyújtottunk.... Szívszorítóan szép a temető sötétedés után. Megkönnyebbültem, amikor hazaértünk és nem csak azért, mert jöhetett a szokásos Mindenszentekkor már hagyományos süti evés. 

Vasárnap forgott a szokásos verkli házimunkailag. Már nem teregetek, a szárítógép mormog szinte egész nap. Főztem is bőven - brokkolileves pirított sajtos-fokhagymás kenyérkockákkal,  bolognai pennével, kelkáposztafőzelék (feltét majd ma), sült tarja, burgonyapüré. Réka bekukkantott a konyhába, hogy hol a vadas.... háttt az nincs, majd jövő héten. Esélye sem volt, mert elfogyott a répánk, már reggel a lovardába siető Rékának sem jutott, illetve a lovának. Bocs.

Októberbúcsúztató

 

Megint nem írtam ide egy ideje, de lassan november, úgyhogy felengedek némi füstjelet.

Az ősz legnagyobb változása Réka egyetemi hallgatóvá válása volt, pontosabban az elköltözése Budapestre. Szerintem én ezt nem egészen így tolmácsoltam a saját lelkem számára, inkább átmeneti távollétként hétfő délután és péntek délután között. Annak ellenére, hogy Réka nagyvonalúan kezeli a "haza" szót és ugyanúgy érti az albérletére, mint a szolnoki, családi fészekre. Talán ezért, talán másért nem mondanám, hogy Réka hiányzik a szó fájdalmas értelmében - hiszen mindig visszajön, csak ki kell várni. Inkább úgy rá szoktam csodálkozni, hogy hárman vagyunk a hétköznapok többségében itthon. Onnan tudom, hogy mégis van bennem hiány, hogy amikor pénteken hazajön, megugrik a boldogság szintem. Magam is csodálkozom, mennyire fel vagyok dobva. És  annak az az oka, hogy a csibe itthon van.  

Hétvégén rengeteget főzök, főleg vasárnap, akár 3-4 félét is, hogy a hét elejére legyen itthon elég táplálék, illetve, hogy tudjon Réka magával vinni pár doboz "hazait". Azóta rájöttem, hogy picit túlgondoskodom. Réka csütörtökön is a vasárnap készült ételt képes belapátolni, nem főz frisset magának. Igyekszem gyors és finom receptekkel traktálni, hátha kedvet kap. Éppen mostanában mélyülnek el a tanulmányok sűrűjében, node egy egy "pasta" ételre azért még ilyenkor is kell hogy jusson idő. Szerintem. 

Az ősz legnagyobb szenvedése és kínja Zalán iskolába járása, illetve nem járása. Az új gimibe a tavalyi technikumból megpattanás után két hétig járt, majd kb. szeptember közepe óta nem. Nem tudjuk miért, ugyanúgy, ahogy tavaly, nem tudjuk, mit kezdjünk a helyzettel. A tehetetlenség a stressz szintet viszont kilőtte az űrbe.  Konzultáltunk az iskola pszichológusával, nyilván a sajátunkkal is, de Zalánt kivonva a képletből, aki nem kér ilyesfajta segítséget, nem sokra mentünk. Ez az egyik legrosszabb az egészben.  Az őszi szünetig kapott haladékot Zalán, ha addig nem tér vissza a padba, akkor elköszönnek tőle, hiszen nem tanköteles. Erre két nappal a szünet előtt visszaült. Őszintén meglepődtem. Írt két angol dolgozatot, amire persze neki nem is kell tanulni, mert időközben autodidakta módon megtanult valamennyire. Azt igényli, hogy a suliba Tibi elvigye és onnan hazahozza. (Kell egy elektromos autó...) 

 Talán nem túl meglepő módon a három napos hétvégére eléggé elfáradtunk. Totálisan kimerültünk. Aztán nagyokat aludtunk, sokat sétáltunk a Nefagon az erdőben a kutyával, pihentünk, rengeteget beszélgettünk Tibivel, úgyhogy nem omlottunk össze hamvainkba, hanem megy tovább minden, az élet elvégre nem áll meg. Hiszen Zalán visszament a suliba. Hogy aztán ősz szünet után lesz-e folytatás, nála nem lehet ebben biztosra menni, mindenesetre a remény él....

Közben eljött anyu halálának második évfordulója. Én előzőleg nem gondoltam erről túl sokat, mármint én voltam az, aki annak idején furcsállta, hogy anyu megemlékezik apu halálának évfordulójáról... aztán tessék. Szerintem én is emlékezni fogok erre, amíg élek. Bennem is megmozgatott, felkavart mindez sok érzelmet és érzést. Ehhez nyilván az is hozzásegített, hogy családi ügyeket kellett intézni tesómmal, úgyhogy felforgattam mindent bizonyos szerződések, papírok után kutatva.  Közben persze fotókat is nézegettem, kórházi papírokat is átolvastam, amibe korábban nem voltam képes belemélyedni. Arra jöttem rá, hogy most jutottam el odáig, hogy meg tudok bocsátani azoknak, akik a kórházban a halála előtt hozzájárultak szenvedéseihez. Már nem érzek irántuk haragot, igazából semmit nem érzek. Leginkább megbékélést, elfogadást illetve azt, hogy anyu emléke immár úgyis bennem él tovább... Szerintem ez újabb fejlődés a gyász terén...

Nagy terveim nincsenek az őszi szünet hetére, nem is tudtam eljönni most szabadságra...Igyekszem Rékával minél több időt tölteni jövő hétfőig - bár neki is megvan a maga programja a szünetre. Főleg vásárlás és lovaglás. (Remélem, tanul is, nem nagyon merem ezzel macerálni.) Terveztem, hogy sütök egy nagy tepsi aranygaluskát, az olyan igazi őszi finomság. Egy részét a tésztának adagokban lefagyasztom, hogy jó sokáig rá lehessen járni, vaníliás borsodót pedig bármikor tudok rá rittyenteni. Hétvégén azt hiszem, a temetőket fogjuk járni. Sajnos anyósom miatt eggyel többet, mint tavaly vagy azelőtt szokásunk volt...A mogyoró és platán fa a kertünkben is lassan, de biztosan megválik leveleitől, a gesztenyékről nem is beszélve az utcán..vagyis beindul a harc a sűrűn hulló levelekkel és szétdurranásig feszülő zöld kukákkal...

 

                                                                      Nefag, Szolnok

                                                       ..... és a kutya lobogó fülei
 

 

Mátraszentlászló - ismét

 

Visszavágytunk, hát visszarobogtunk egy héttel később is. Végül is, nem a világ végén van. Bárcsak minden hétvégét ott tölthetnénk, mondjuk lenne egy mini nyaralónk ott fent!

A szarvasbőgés lecsengőben, csodálatos volt az időjárás, csupa napfény és nyárvégi meleg. Jókat kirándultunk, ettünk-ittunk. Alaposan el is fáradtunk. Szerelmesei vagyunk a Mátrának! Is.... 

Egyetlen sztorit kiemelnék - Rékát ismét a KÖKInél kaptuk fel és elvileg fél 7-7 körül fel is kellett volna érnünk a 800-900 méter magasságba, a célállomásra. Csakhogy Réka Starbucksra vágyott, ahol egy örökkévalóság volt sorban állni, így mire elhagytuk Pásztót, már az éjszakai erdőben kezdtük meg a feltekeredést a hegyre. Ehhez nem vagyunk hozzászokva. Láttunk összesen 3 szarvast, az úttesten átkelés különböző szakaszaiban... Két mufflont elegánsan átsasszézni előttünk és egy vadmacskát. Hogy ne üssünk el senkit, semmit, elég hangosan dübörgött pár kilométeren belül Azahriah Zalán rendezésében... leengedett ablakoknál. Nagy kaland volt! 

 

 

 

Mátraszentlászlón

 

Mátraszentlászló ás környéke a szívünk csücske, nagyon szeretünk itt lenni az ország tetején. Néhány héttel ezelőttre volt foglalásunk, amolyan - megkezdődött a tanév, pihenjük ezt ki! - jelszóval, ám anyósom temetése miatt két héttel tolódott a hétvége a hegyekben.

Nehéz hetünk volt, ezért jó volt egy kicsit kimozdulni otthonról. 

Rékát 5-6 óra körül felkaptuk a KÖKI-ről, Kőbányáról. Azt beszéltük meg, hogy egyszerűbb így, mint berobogni érte a belvárosba az albérletéig....Kimetrózott, ő és a nátha, ameddig ki tudott, és már gurultunk is tovább a Mátra felé. Innen nagyjából másfél óra az út. Először aggódtam, amikor Tibi megjegyezte, hogy csak Pest megyére van autópálya matricánk, úgyhogy le kell jönni az ótópályáról. Ámde  végül ez nem számított. Este 7-re értünk a szálláshoz, ahol a nagyon kedves tulaj várt bennünket befűtött cserépkályhával. Sajnos addigra besötétedett, nem sok mindent láttuk a tájból. A faluban már fűtenek esténként, illatos volt a füst, ami a kéményekből felszállt. Hozott nekünk egy kis vacsorát finom kolbászokkal, amire a gyerekek rávetették magukat, holott csomagoltam vacsorát, levest és rántott húst is. Megemlítette vendéglátónk, hogy most zajlik a szarvasbőgés, majd legyünk óvatosak. Bár a bikák nem bántanak, azért a kutyát ne engedjük el pórázról este és ne lepődjünk meg, ha szarvas ballag a kertek alatt vagy az úton a házikó előtt.... Mindez megadta az alaphangot az egész hétvégének, mert a fiúk innestől fogva teljesen szarvas lázban égtek, úgymond. 

Mátraszentlászló afféle paradicsomi hely a túrázóknak. Csak kiballagtunk a sarokra és máris számos túraösvény közül válogathattunk az országos Kéktúra keretei között.  Így történt, hogy csak egy  rövid sétára indultunk Dióval, semmi nem volt nálunk a pórázon kívül, de egy fél órás mini túra lett belőle. Szerencsére végig napsugaras, kellemesen meleg időn volt. Éjszakára kimondottan hideg lett, de egy pulcsival, mellénnyel lehoztuk a késő esti sétákat is. Dió kutya ilyenkor megérzi a lehetőséget a sétákra és rögtön szombat hajnali háromkor ki kellett vinni ... Tibi nem nagyon bánta, hallgatta legalább a szarvasbőgést... 

 Szombaton három mini túrát tudtunk le, megebédeltünk a helyi étteremben és fantasztikusan éreztük magunkat. El tudtam volna itt tölteni napokat, heteket. Este a csönd olyan süketítő volt, hogy az külön élményt jelentett. Persze a szarvasok nem nagyon hagyták ezt a csöndet eluralkodni sokáig. Szombat este Tibi és Zalán elvitték egy körre Diót sétálni, bár ezúttal is szarvast szerettek volna minél közelebb hallani. Aztán a templom melletti tisztásnál sikerült a tervük, egy szarvasbika sötét alakját és mellette három tehenet megtekinthettek. Egy pillanatra, mert aztán a szarvasok átszaladtak a tisztáson és eltűntek a szem elől. A fiúk pedig picit megilletődtek. Láttunk mókust, szarvas nyomát a homokban a házunk előtt és egyéb turistaútvonalon, hallottunk rókákat vihogni és "ugatni". Közben haraptuk a friss levegőt. 

Vasárnap még felsétáltunk a Gatyatetői kilátóig, ahol annyira szép a kilátás. Nekem tériszonyom van, úgyhogy ilyen téren vannak kihívások, de  muszáj volt nekem is feltrappolni a lépcsőn. Délután 2-re értünk haza, amikor nyomban el is kezdtem főzni, hogy legyen mit ennie Rékának szerdáig bezárólag- vagy legalább hétfő - kedden és persze a család többi tagjának is. Gyógyító húsleves csigatésztával, vadas Réka kérésére (hamis, de finom lett) és csirkepöri tésztával ubi sali...

Mondjuk, ez sem volt egy pihentető hétvége, de annál aktívabb.  

 

 

 

 

Vasárnap

 

Pénteken voltunk E.nél Tibivel "Zalán ügyben".  Erről itt nem fogok most írni, mert a puzzle.nak csak egy darabja lenne és nem lenne érthető.... A lényeg, hogy úgy ültünk le a folyosóra, E. irodája elé, hogy ez az utolsó alkalom. Tibi nem szeretne többet E. elé járulni. Mikor ezt csütörtökön elmondta nekem, azt feleltem, hogy rendben, értem, amit mond.  Azonban ezt neki kell E.nek megmondania, mert ez az ő véleménye. Nem az enyém. Az ötven perces ülésből lett kb. 70-75,  és októberben találkozunk újra, ugyanott, hármasban. 

Ezt követően begyűjtöttük Rékát a vasútállomásról. Figyeltem, ahogy tolja maga előtt a kis bőröndjét a parkolóig és úgy örültem, hogy látom.  Aztán Zalánt is felkaptuk otthonról és elmentünk vacsorázni. Klassz volt. Réka jól érzi magát az egyetemen, stabil egyelőre, de még nem merültek bele a sűrűjébe. Olyan felnőttes, jó rá nézni, jó hallgatni. Írják a cetliket, röpdogákat, folyamatosan tanulni kell, szóval amit én tapasztaltam, hogy legalább az egyetem első hónapja laza, az egyáltalán nem igaz itt. Előadások között kávéházakban vagy még inkább a Szabó Ervin könyvtárban tanulgatnak. Szóval egyelőre Rékával minden okés. 

Mióta Réka egyetemista, fokozottan átalakul itthon  a  konyha egy kifőzdévé minden vasárnap. Múlt vasárnap estére végtelennek tűnő számú doboz sorakozott a hűtőben. Készült húsleves, sertés pöri tarhonyával, chili con carne. Most a hétvégére brokkoli krémlevest kért Réka fokhagymás kenyérkockákkal, lasagnét ( ez még hűl) és brassóit uborkasalátával. Ezzel eltengődik majd kb. szerdáig. Igaz, közben Zalán morog, mert a palacsinta, amit ígértem neki, az elmaradt idő hiányában. Egyébként répatorta muffint szerettem volna sütni, de az is lemaradt, mivel 24 óra egy nap....így is túl aktívak a hétvégék az én ízlésemhez, amikor leginkább pihenni szeretnék. Na az nem sikerül mostanában. 

Vasárnak szinte túl meleg volt az őszhöz. Amíg Réka lovagolt, sétáltunk egy nagyot a Nefag erdőben. Utána egy örökkévalóságot vártunk Rékára így is, mert elhúzódott a lovak körüli teendők sora. Este néztük a Sztárban sztárt (hiányzik Hajós), bedobozoltam sok ételt és arra gondoltam, hogy ez megint egy villámgyors hétvége volt..