Különös hétvégi program

 

Egy ideje terveztük, hogy csillagfotózásra elutazunk valahová. A Zselic volt a kitűzött célpont. Amolyan kiemelt apa-fiú program, kötődés, közös program, kaland, ilyesmi.... Nem sokat tudok erről, mert a fiúk fotóznak, de a lényeg, hogy a Tejutat ott lehet a legjobban megörökíteni, mert ott a legsötétebb az ég és legszebben látszanak a csillagok. Azóta rájöttem, hogy a Bükkben és a Hortobágyon is alacsony a fényszennyezés (Bükki Csillagoség Park), de hát nem is mi lennénk, ha 40 fokban nem a legtávolabbi célpontot néztük volna ki...

Pénteken 3 óra után indultunk, a legdurvább alföldi hőségben....hogy Tibi rögtön közölje  a jó híreket - Zalán nem ebédelt, még tankolni kell (vagyis leállítani a kocsiban a légkondit) és otthon maradt a fotózáshoz elengedhetetlen láb...Bevallom, mikor otthon 2 percre megálltunk a gesztenyefa alatt, átfutott az agyamon, hogy itthon maradok. Ugyanúgy olvasok és pihenek a légkondiban, mint várhatóan a Zselicben. Persze maradtam. Mármint az autóban. Réka HelloKitty-s nyakpárnája főnyereménynek számított, mert valahol az M0-son ébredtem, hogy Tibi finom káromkodásokat morzsol el az orra alatt - elkezdett torlódni a forgalom, pedig még az M7-re le sem araszoltunk. 

A kutya nyüszített hátul a csomagok között, melyek legjelentősebb része hűtött üdítő volt. Sajnáltam szegényt, igyekeztem arra gondolni, hogy az autóban mégiscsak van légkondi, másrészt nála rosszabbul csak én tűröm a meleget. Sőt, ő nagyon is jól tűri, 40 fokban is kikéreckedik az erkélyre napozni. Meggyőződésem, hogy ilyenkor tölti fel az akku készleteit. Illetve ezért olyan pirított zsemle a színe.

Kaposvárnál megálltunk egy Lidl-nél kaját a venni a hétvégére. A meleg alaposan fejbe vert, alig kóvályogtam el a Lidl bejáratáig.... A bokrokban ott ciripeltek a kabócák. Tessék, 3 óra utazás és máris Mediterrániában találjuk magunkat. Rékával bevásároltunk és csak abban tudtam bízni, hogy semmit nem felejtek el vagy ki. Még további 1 óra volt, mire Somogyhárságyra értünk, a kipécézett szállásunkra. Egy valamikori présházat foglaltunk el, ami minden szempontból tökéletesnek számított, rögtön otthon éreztük magunkat. Első dolgom az volt, hogy meggyőződjek, az összes légkondi működik és virágzik. Itt meg is nyugodtam, hogy minden a legnagyobb rendben. Folyóvíz is volt, áram is. Baj nem lehet. 

Alig öt perce laktunk a kecóban, mely előtt aranyló búzatenger himbálózott a naplementében, mikor egy traktor torpant meg előttünk. Három oldalról fűkasza lógott róla, ami régi időkbe repített vissza. Pont ezt a márkát forgalmaztuk egykoron, még a gyerekek előtti, lányságomban. Igazából csak arra lettem figyelmes, hogy Tibi tér be a házba egy méretes zöld kannával, hogy vizet vegyen a zuhanyzóból. Kiderült, hogy aratás végeztével eltűnt a víz a traktorból és a rendszer folyamatosan visított víz után. A traktoros pasas kicsit csodálkozott, mit keresünk ott a semmi közepén, a falu szélén. Különösen mikor kiderült, hogy turisták vagyunk. Nem jó Szolnokon?? - kérdezte magyarul, bár németnek tűnt az akcentusa alapján. Megkapta a vizét, aztán többet nem láttuk. Szimpatikus ember volt, a kutyát nem pitbullnak nézte, mint sokan, hanem meg is nevezte a márkáját - magyar vizsla.  Persze a kutya egyből ismerősként fogadta, fürgén csóválta a farkát.

Este hideget vacsoráztunk, péksüti, sonka, sajt, zöldségek, tej...A fiúk kértek tükörtojást is. Érdekes, otthon általában cifrább vacsorára fanyalodnak. Azután úgy emlékszem, meccseket néztünk zsinórban, már meg nem mondanám, hogy ki játszott ki ellen éppen aznap este. Zalán úgy számolt, hogy 2 óra körül megy le a Hold végre, akkor lesz legsötétebb az ég. Úgyhogy egy óra tájban elkezdte ébresztgetni a nappali kanapén hangosan horkoló apját, hogy ideje indulni az erdőbe fotózni.... Elég sokat vihogtunk ezen Rékával, aki első este hálótársam volt.  

Én nem tudom, hány óra volt, mi volt, hogy volt, de az biztos, hogy a Holdat egész magasan találtuk, ahogy az erdő mélyére értünk. Úgyhogy meg kellett várni, míg lemegy a dombok között....Közben a fiúk beállították a kamerát. Éreztem a testemben áramlani a jóleső fáradtságot. Ültem az autóban, az anyósülésen, meztelen talpaim a kesztyűtartón. Azon tűnődtem, mekkora őrültség éjjel az erdőben lenni? Szerencsére egy horrorfilm sem jutott akkor eszembe.

Aztán csak úgy szemléltem a csillagos eget. Ahogy egyre inkább hozzászokott a szemünk a sötéthez, láttuk, hogy nincs sötét, sosincs teljesen sötét. Csönd volt, erdő illat. Volt az egészben valami igazán különleges és meghitt. Semmi hangos és feltűnő, mégis emlékezetes. Hűvös volt, szinte fáztunk.

Közben én félek az éjszakai erdőben, ösztönösen, ezért résen voltam. Egyszer közel jött egy állat, hallottuk a lépteit a fák között.  Tibiék őznek véltek és pusztán a hangosabb beszédtől eltávolodott. Rókák is nyekeregtek valahol, távolabb, talán vitt haza zsákmányt a róka apu/anyu. Addig maradtunk, míg készült néhány szép kép a Tejút rendszerről....Lassan kelni kezdett a Nap. Sőt, ahogy zötyögtünk hazafelé két falu között, immáron ébrenlét és álom között lebegve, már virradt. A búzamező felett "otthon" rózsaszín és ibolya  volt az ég. A természetben töltöttük a fél éjszakát. Tanúi voltunk, ahogy a Hold lemegy és kel a Nap....Mire hazaértünk és kipillantottam a házikó türkisz ablakain, odakint a kertben már világos volt....Mi pedig végre ágyba dőltünk. 

Talán fél öt lehetett, amikor este (reggel) ágyba bújtunk, így várható volt, hogy délig alszunk. Én valamiért 10 óra után felébredtem és már nem tudtam visszaaludni. Talán az idegen ágy, a fura memóriahabos matrac, vagy csak melegem volt, nem tudom. Nekiálltam reggelit készíteni, virsli, tojás, kávé. A fagyasztóból kiolvasztottam a tegnap vásárolt péksütiket.

 Igazából semmi különös nem történt egész nap.  Olvasgattam, sorozatot néztem, hallgattam Rékát, ahogy mesél. Zalán minden alkalommal megvert Uno-ban vagy kvízben nyűgözött le. Ahogy kiléptünk az árnyékos teraszra, mellbe vágott a meleg, mintha szaunába léptem volna. Arra gondoltam, hogy csak egy jakuzzi vagy medence választ el, és heteket el tudnék itt tölteni.  A terasz melletti cseresznyefáról senki nem szedte le a gyümölcsöt, még a madaraknak sem kellett. Ott aszalódott rá a fára. Réka nevetett, hogy világítok a napozóágyon. Nem is bírtam sokáig a napon, szinte perzselődtem, mégis valahogy jól esett. Megbabonázott az arany búzatenger a ház előtti szántóföldön, haza is hoztam egy kalászt.  Annyi mindent jelent ez a pici csoda, életet, kenyeret, hazát. 

Ebédre pennét főztem paradicsomos szósszal. Fagyi nem volt, de hideg szóda igen. Tibi és Réka mentek egy kört a környező falvakban míg Zalán meccset nézett, én pedig szundikáltam. Az volt a szép az egészben, hogy mindenki azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Összebarátkoztunk a szomszéd német vizslával, Dió hívta volna játszani. Brúnó - másnap reggel derült ki - 4 éves és udvari kutya, saját ingatlannal a kertben. Eléggé melege volt, a legmelegebb órákban még Dió sem tudta lecsalogatni a teraszról, az árnyékból. Este viszont, amikor lement a nap, láttam, ahogy a hátán hentereg a fűben és élvezi az életet. 

Második este már nem tetszett, hogy átvirrasztjuk az éjszakát. Éjfél után nem sokkal felköszöntöttek a szülinapomon. Nyomtak két puszit a képemre és hátba veregettek. Jó volt. Hajnali egy körül szerettem volna aludni. Forgolódtam, szólt kint a tévé, nehezen ment. Aztán csukódott az ajtó, a fiúk ismét fotózni indultak a csillagos eget. Hajnali háromkor találkoztam Zalánnal a nappaliban, a kanapén feküdt egy szürke pléd alatt a légkondi hűvösében. Üveges szemekkel meredt a tévére, ahol kedvenc csapata, a portugálok kergették a labdát. Nagyon ügyelt rá, nehogy elaludjon. Többre nem emlékszem. Vasárnap reggel korán ébredtünk, igyekeztünk ugyanúgy hagyni a házat, ahogy találtuk. Hamar végeztünk, 9 óra körül csak céltalanul keringtünk a házban. Reggelizni már nem volt mit, minden az autóban ült, hamarabb rendet raktunk, mint vártuk. Tibi úgy döntött, a nagy melegre tekintettel ne várjuk meg a 10 órát, induljunk, így 12-13 órára otthon lehetünk. Szomorú voltam, hogy elhagyjuk a falut, meg is lepődtem magamon. Kevés  volt ez a 1,5 nap. Jó  volt ez a nyugalom, lelassulás, együtt lenni. 

Az egyik benzinkútnál valahol az M7-en vettünk üdítőt, csokit, rágcsálnivalót. Tibi arrébb állt meg, ahol a kamionok parkoltak, csak az árnyékban. Mire elsétálunk az autóig, azt képzeltem, hogy egy sivatagban vagyok, körülöttem végtelen homoktenger, tevék és a távolban egy oázis pálmafákkal. Nem, ez csak most jutott eszembe, de tényleg afrikai volt a hőség. Hogy ne haladjon minden simán, kigyulladt egy autó az M7-esen, mint később kiderült és emiatt egy sávra szűkült a forgalom, belassultunk. Ezt Tibi nehezen viseli, mintha maga a lassú araszolás megnyomna rajta egy stressz gombot...Én csak egykedvűen csemegéztem a kesztyűtartóban talált maradék chipszes zacskókból. Megettem a benzinkútnál vett Kinder csoki felét, majd a Kit-Kat-ből egy egységet. Emlékeztettem magam, hogy egyiket sem szeretem, vajon miért veszem meg ezeket újra és újra? Ráértem, nem haladtunk valami fergeteges gyorsan.  Ahogy elhaladtunk az immáron sem fekete , sem fehér füstöt nem eregető autóroncs mellett, felgyorsult rögtön a haladás. Megkönnyebbülten fellélegeztünk, sima utunk volt hazáig. 

Máris tervezzük a következő csillagos hétvégét. Ezúttal a Bükkbe.... 

VÉGE 

 

 

 

 

5. alkalom

 

Nem most írtam, még aznap este, most az ülés leírásának egy szerkesztett változatát hoztam.

 

Voltunk ma ismét E.nél Tibivel. 20 percet késtünk. 4 órára ért ki értem a munkahelyemre, pedig megbeszéltük, hogy 3.45-re befut, el is kéreckedtem. Nem voltam rá annyira mérges valahogy. 

 

Odafelé az autóban Tibi még úgy nyilatkozott, hogy többet nem megy E.hez. Elég volt, nincs rá ideje, sem pénze, sem kedve. Ezen kicsit elszomorodtam, de úgy voltam vele, ez Tibi dolga és majd meglátjuk. Amíg Tibi a parkolásért fizetett, én előre mentem. E. nél hűvös volt és árnyékos, ő maga is  szelíd volt, kedves.  Azzal kezdte, hogy miért késtünk? Történt valami vagy közbejött valami? Gyakorlatilag fel óra maradt, hiszen egy ülés 50 perc. Tibi beismerte hogy a munkája miatt késtünk, nem tudta idejében befejezni. Itt hosszas körmondatokba fogott magyarázatképpen. 

E. megkérte Tibit, hogy mint szoktuk, foglalja össze, mi volt az utóbbi 4 hétben.   Kicsit ellenállt, hogy miért ő, mindig ő...pedig neki ez új hely, idegen hely, E.t sem ismeri annyira. Viszont mi  E.-vel mély kapcsolódásban vagyunk. Meglepett, hogy Tibi ezt látja.  Nagyon. 

Érdekes volt, mennyire otthon éreztem magam, pedig általában nem egészen ez a helyzet. Tibi kifejtette, hogy ő nem nagyon néz magába, vagy gondolkodik magáról, ő nem ilyen. E. mondta is, hogy igen, ezt érti.  Aki nincs önismereti folyamatban, az nem tudja, milyen ez, milyen nehézségei van.  Hogy ez kőkemény munka.

 

Egyszer megszólalt Tibi telefonja, N. hívta Berlinből, mire kiment a szobából. Amíg kint volt, E. kérdezte, hogy szerintem milyen most Tibi? Azt feleltem, hogy otthon határozottabb, a felnőtt, itt olyan kamaszos. Amikor Tibi visszajött, neki a finomított verziót meséltem el.   Az is spontán eszembe jutott, hogy itt könnyebben kimond Tibi dolgokat a terápiás térben, mint otthon, mert E. kérdéseire válaszol, az enyémeket könnyebben elvicceli. Pl. hogy milyen tulajdonság jut rólam eszébe?  Arra komolytalanul annyit mondott, hogy szép vagyok....Erre, ahogy ezt elmeséltem, elég gyanakvóan nézett rám. Folytattam is, hogy ezt dicséretnek szántam. E. ráerősitett, hogy ez az volt, valóban.

Valahogy szóba jött Réka, hogy büszke rá, leérettségizett, bele tette a munkát - nem annyit, amit én gondoltam, mert nekem az nem volt elég, de amennyit gondolt, és megcsinálta. Nem fájt, nem ereztem semmi negatívumot, hogy én sokat akarnék, mennyire maximalista vagyok, pedig elvileg az vagyok/voltam... Az tény, hogy maximális bedobással nem tanult Réka, ezt Tibi is tudja, de nem baj.

Az én változatom, mert engem is kérdezett E. a 4 hétről, annyiból állt, hogy szerintem volt két hét netmentesen, akkor Zalán sokat nyílt, együtt voltunk, beszélgettünk. Utána picit törésként éltem meg, hogy kapott Zalán laptopot az osztályozóra. Majd utána gépet...mert nem így terveztük. Legalábbis én. Szorosabb szabályozás... 

E. nagyon finoman kérdezte Tibit. Ő nem így érzi, de így van. Óvatosan tartja a tükröt. Miért adta oda a gépet? Kinek a döntése volt ez? Tibi bevallotta, hogy az ő döntése volt, én elleneztem. Zalán annyit ostromolta, hogy végül beadta a derekát. Mi lenne, ha legközelebb közös lenne a döntés velem?....Van-e velünk Zalán ugyanennyit mint amikor még nem volt gépe? Nyilván nem.- ez volt erre a válaszunk, pont egyszerre. 

Tibi pozitívabban nyilatkozik rólam, mint én várnám, megemlíti, hogy rám számíthatnak a gyerekek, mindig én tanultam velük, most is, ha gond van, hozzám futnak. Érdekes, hogy ennek egyszerre örülök, kedves tőle, jól esik és mindig meglep, hogy ezt gondolja.

  Beszéltünk róla, hogy a város különböző iskolái közül mi jöhetne szóba Zalánnak, ha ebbe a technikumba nem szeretne járni.  E. finoman célzott rá, hogy kell a közös program, a határok tartása. Gyorsan eljön az hogy szeptember, újra iskola....

Amikor arról volt szó, hogy legyen-e következő időpont 3 hét múlva, meglepetésemre Tibi nem mondta, hogy ő nem szeretné. Engem kérdezett, hogy mi legyen, pedig tudta, hogy mi lesz az én válaszom. Én rögtön rávágtam, hogy szeretném folytatni. Több okból és szinten is van bizodalmam E.ben, hiszem, hogy szükségünk van rá. Úgyhogy lesz hatodik időpont is 3 hét múlva. 

Végül a késés ellenére 45 percet beszélgettünk. Én nagyon élveztem, engem felszabadított, Tibi nem annyira, neki kényelmetlen volt, kétségtelenül.  Utána megint azt éreztem, hogy jobban kapcsolódunk, mennyire szeretem őt, hálás vagyok neki, hogy dolgozik magán, a kapcsolaton, a kapcsolatán Zalánnal. Hogy kell, hogy ez vezessen valahová.... 

Következő alkalom 18 óra, hétfő, onnan remélhetőleg nem késünk el....

Egy rendkívül sűrű nap

 

Tegnap zárta Réka az érettségi vizsgáit, mint említettem. Ennek megfelelően reggel szokatlanul feszült voltam. Majd beérve a munkahelyemre, egyenesen ideges. Csodálkoztam is, mert jó, hát izgultam persze minden vizsgáért, különösen az emeltekért. Azonban úgy voltam vele, hogy lesz, ahogy lesz, készült, nem lesz gond, és ilyenek. Most azonban belém állt az ideg, hogy úgy fogalmazzak....Ráadásul úgy számoltam, hogy ha 8.15-kor húz tételt, akkor 10 órára biztosan végez. A telefonom azonban hallgatott, mint hal a szatyorban.

10 órára kellett menni üzemorvoshoz az egyik kollegámmal. Az autójában elromlott a légkondi, úgyhogy szerencse, hogy nem a fodrásztól jöttem, minden ablak le volt húzva. Ez egy. Kettő - reggel 10kor még elviselhető volt a meleg. Az üzemorvosnál vártunk fél órát, közben jött üzenet végre Rékától, hogy túl van rajta, megvan, jó lett. Hurrááá, mázsás kövek gördültek le rólam, majd be is szólítottak. Szemem sem rebbent, hogy magas volt a vérnyomásom, örülök, hogy nem volt rögtön 200. Itthon mindig a békés 130 vagy alatti tartományban vitorlázik. CsongorésTünde, nyelviemlékek, Urlaub voltak a fő témák röviden és tömören.

Egy megváltás volt visszaérni az irodába, ahol volt levegő, légkondi, csönd és nyugalom....Bár kaptunk egy munkaügyi ellenőrzést, de szerintem minden rendben találtatott. Még friss orvosi papírral is tudtunk vagánykodni. Aztán felhívtam Rékát, hogy mesélje el töviről-hegyire mi volt, korai ebédszünetet tartottam a tegnap vacsoráról maradt csoffadt KFC csirkeszárnyak felett. Mesélte Réka, hogy a legelső kislány, B. annyira stresszbe jött, hogy majdnem elájult korán reggel a vizsgabizottság előtt. Két jófej tanár igyekezett elterelni a figyelmét, kicsit felvidítani, ami ilyen helyzetben lehetséges lehet. Olyan jó, hogy vannak ilyen tanárok is!!!

Aztán dolgoztam, immáron vidáman és elégedetten, majd vártam Tibit 15:45-re, hogy együtt menjünk E.hez a párterápiánk következő állomására. Amikor 16:02-kor gördült be a cég kapuján, csalódott voltam, de nem meglepett...Máris 2 perc késésben voltunk. Tibinél sajnos a késés az szinte teljesen természetes. Amin csodálkoztam, hogy nem is voltam annyira dühös. Sőt, egyáltalán nem voltam dühös. Nyilvánvalóan fejlődöm. A szokásos 7 perc helyett nagyjából negyed óra alatt értünk be végül háztól házig. Előre szaladtam, amíg ő parkolójegyet vett. 

E.nél kellemes volt a klíma, hűvös és árnyékos. Itt egy jót beszélgettünk - 45 percben a kb. 55 helyett. Mint mindig, én nagyon élveztem, annyira érdekes ez az egész. Majd írok még róla külön. Utána besétáltunk a belvárosba, ahol ki van helyezve Rékáék tablója. Kicsit rontott a meghatottságomon,  hogy a kirakatot nem tegnap takarították, de részletkérdés, nekem így is tetszett. Olyan hihetetlen volt, hogy a tablóról mosolygó csapat leérettségizett/vagy legalábbis a legjobb úton van afelé...Azt éreztem, hogy annyira nagy dolog. Nem mintha nem érettségizne le kb. mindenki, minden évben 4 osztály csak ebből a suliból, de valahogy az keringett bennem így, hogy ez olyan nagy dolog...

Tibi nagyon éhes volt, mert nem is ebédelt, úgyhogy beültünk pizzázni a Verseghy parknál. Életem egyik legfinomabb pizzáját ettem, bár pizzailag még sosem jártam Olaszországban, de ennél jobb nem nagyon lehet egy pizza. Nagyon jól éreztem magam Tibivel, annyira kellenek ezek a programok kettesben és mi annyira elhanyagoltuk ezeket az utóbbi 18 évben nagyjából, hogy hajajj....Megfigyeltem, hogy a párterápiás ülések mindig közelebb hoznak minket egymáshoz. Meg nem tudnám mondani hogyan, mert Tibi szerint felesleges az egész, Zalánnak kellene járnia. Nyilván nem felesleges, de abban igaza van, hogy Zalánnak is kellene valami szakember, akinek meg tud nyílni és akihez kapcsolódni tud akár mélyebben is, mint én E.hez. Ennek hiányában azonban a legjobb, amit tehetünk, hogy mi járogatunk kettesben is E.hez. 

Még úton a tablóhoz és a tablótól a pizzériához vezető úton megköszöntem Tibinek, hogy csinálja ezt, mert nem magától értetődő. Tudom, hogy nem akarja, nincs kedve, a késések is szerintem részben erről szólnak valahol mélyebben. Mégis csinálja. Azt mondta, hogy csak az én kedvemért....Részben persze ebből én is profitálok, de leginkább Zalánért teszi. 

Miután beszélgettünk egy jót, mellesleg degeszre ettük magunkat egy -egy fél pizzával, elcsomagoltattuk a maradékot és haza indultunk. Olyan kicsi ez a város, Zalán osztályfőnöke ült a szomszéd asztalnál, hehe...

Haza érvén találkoztunk a kutyával, amiről eszünkbe jutott, hogy el kellene vinni sétálni....még az esti meccsek előtt. Imádom, hogy foci vb van és naponta minimum két meccset lehet nézni. Mostanában nem is megy más a tévében csak ez. 

Úton a Tisza partjára kaptam egy üzenetet, ami megnyomott rajtam megint egy gombot. Azt, amelyik azt sutyorogta a fülembe, hogy az én cuki lányom leérettségizett ma és vele együtt egy osztálytársa is, aki hasonló múlttal rendelkezik, mint most Zalán. És ettől nekem persze sírnom kellett, de már nem érdekelt, hogy erre ki mit mondana, sírok, nem sírok. Jól esett, felszabadult bennem gondolom, sok minden. TIbi ugyan megkérdezte, hogy anyukám sírt -e ,amikor én leérettségiztem. Igazából nem tudom, én sem Réka előtt premier plánban itattam az egereket. Csöndes magányában lehet, ő is meg volt hatva. Mindent egybevetve a teljes végeredmény ismerete nélkül is egy fantasztikus érzés volt, hogy ennek az időszaknak is vége. A fantasztikusba pedig annyi érzés, szín, árnyalat belefér és ez mind ott hullámzott bennem... 

Na szóval volt séta, aztán foci meccs nézés, majd a második meccs után azt éreztem, hogy olyan fáradt vagyok, mindjárt elájulok. Vagy hát szebben fogalmazva, elalszom ülve, állva, mindenhogy. Nagyon későn zártuk a napot, de megtehettük, mert ma szabadságon vagyok. Ami nagyon jó ötlet volt!! Ma délután bizonyítvány osztás.

Ja, igen, este volt még egy kis bunyó a szülői csoportban az érettségi büfé miatt. Néha elcsodálkozom, hogy egy műveltebb iskolázottabb réteg is mit tud veszekedni sütis edények, száraz pogácsák, nem létező szendvicsek felett! De valahol azt hiszem, itt sem voltam igazán meglepve. Remélem, a kuglóf, amit küldtem, elfogyott....Mindez azonban már csak apró adalék volt az amúgy is nagyon sűrű naphoz.

Réka18

 

A ballagáson volt rajta utoljára az erős szemfesték, amiről mindig azt mondtam, hogy a sziú indiánok is megirigyelnék és zsémbeltem, hogy minek kell az.... Valamiért kellett. Nincs suli, nincs túl sok smink.... Karácsonyi ajándéknak kapta a fotózást, hogy legyen emléke a 18. szülinapjáról. Nem bíztam annyira tablófotósban, és véletlenül igazam lett. Meseszép képek készültek pár hete, tényleg meg voltam hatva, hogy milyen szép ez a lány. Nem csak azért, mert az enyém, de persze azért is....Gyönyörű szép volt fotózás közben is, örök élmény marad... Réka egyébként ma leérettségizett, holnap lesznek végeredmények is. Én már megkönnyebbültem....

A hajrá

 

Sok mindenen tudok majrézni az életemben, számos stressz faktorom van.  Ezek közül az egyik aktuális - nem meglepő módon - Réka érettségije. Mondanám, hogy már nem sokáig, de eléggé szenvedünk, így a tény, hogy majd csak szerdán lesz az egész érettségi időszaknak vége, olyan távolinak tűnik. A magyar és a német közép van hátra.  Igyekszem nem foglalkozni vele, meghúzni a határokat, hogy ez tényleg Réka feladata és nem is az érettségi időszak legnehezebb része, de látom, hogy fáradt, elege van, türelmetlen. Olyan jó lenne már megkönnyebbülni...

Eléggé oda van a végzősünk, kedvetlenül, nyúzottan rágcsálta az ebédnél a rántott húst és hisztériás rohamot kapott, amikor később rányitottam a fürdőszoba ajtót.  Jólvanna! Hogy mikor vizsgázik, nem tudni, de holnap reggel kiderül, ahogy az emeltes eredményei is, úgyhogy nagyon izgi lesz. Aztán lehet, hogy jön haza, mert csak másnap vagy szerdán kerül sorra, ki tudja.  És akármikor vizsgázik, eredmény, végeredmény csak szerdán.....

Közben ez az undok meleg is megterhelő, 31 fok felett menekülök a légkondiba, ha tehetem.  Szabadságra vágyom, mármint szabira a munka mellől, de majd csak augusztusban következhet az áhított hosszabb pihenő....Pedig egyébként a melóval semmi gond nincs, jól szoktam magam érezni, csak valamiért mégis azt érzem időről időre, hogy nem akarok csinálni semmit és mindenki hagyjon békén! Ilyenkor kellene egy kis pihenő.

Kajáról szólván - a héten kacsát sütöttem, petrezselymes újburgonyával és káposztával. A gyerekek úgy néztek rám (és kicsit a kacsacombokra is) mintha valami szentségtörést követtem volna el. Nálunk ugyanis kacsa a karácsonyi vacsora a hagyományok szerint, amióta az eszüket tudják. Kérdésemre, hogy miért nem fogyasztják a káposztát, Zalán azt felelte, hogy az karácsonyi kaja és olyan fura nyáron karácsonyi kaját enni...azzal ott is hagyott a konyhában a a hosszú lábaival meglehetősen gyorsan. Réka másnap bővebben is kifejtette aggályait. Számára a kacsa karácsonykor készül, vajas burgonyapürével és lilakáposztával. Semmilyen más módon nem akarja és tudja megenni. - szögezte le és megértettem. Nincs több kacsa karácsonyig, azt hiszem. Valahol szép dolog, hogy vannak hagyományok. Olyan hagyományok, amihez már ők is ragaszkodnak valamilyen formában. 

Szóval jövő héten sem unatkozunk, azt  hiszem. Főleg, hogy kedden újra párterápiára megyünk E.hez, immáron ötödszörre és Tibi szándéka szerint utoljára.  Szerdán ugye érettségi, és még valamikor a hét végén szülinapom is lesz.