Csütörtök

 Tegnap megérkezett a csomagpontra néhány Réka tankönyvei közül, melyek egy része hiánycikk volt minden oldalon az interneten. Végül meglepő módon, Vinted-en találta meg Réka, nem csak a római jogot, de két másikat is. Gyanakodva nyitottam ki a csomagot, mit kapunk fél áron, ám kellemesen meglepődtem. A könyvek gyakorlatilag érintetlenek. Nem azt mondom, hogy sosem tanult belőlük senki, mert azt látszik, hogy ki volt nyitva sok oldalon, de majdnem.  

Őszintén szólva meglehetősen ijesztő mindhárom könyv, talán az alkotmánytörténet nem annyira, de ez a római jog és a másik.....A Tizenkéttáblás törvény töredékeit felütöttem ugyan, mert a terjedelme biztatóan vékony. Azonban egy mondatot nem értettem belőle, szóval gyorsan be is csuktam. Pénteken érkezik Réka, majd kezd vele valamit. Mármint tanul belőle, gondolom.

Egy kicsit aggasztja, hogy az elsőévesek előadóterme kb. kétszer akkora, mint a másodéveseké. Gyorsan levonta a következtetése, hogy ennyien másodévre elpárolognak a padokból....Hát nem tudom. Csak nem...Mindenesetre tegnap már írtak római jogból valami cetlit. Ennyit arról, hogy azt meséltem Rékának, hogy a rendszeres számonkérésnek egyetemen vége. Ez még csak a második hét. Réka tanult rá kb. 8-9 órát zsinórban a keddi nap folyamán. Tibi rögtön meg is jegyezte, hogy ez egyéni legjobb lehet, talán még életében ennyit egyszerre nem tanult....

Zalán viszont a közösségi élet (lásd iskola) harmadik hetében máris kidőlt, piros a torka és nyomja az ágyat. Ennek annyira nem örültünk, de talán pénteken, amikor csak festészet-szobrászat-grafika órája van, be tud menni órára, meglátjuk. 

Hétvégén jó lenne kirándulni, érzem, hogy hív az erdő, hív a természet! :)  

  

Vonszolt csomagjaink

Aki egy ideje olvas, tudhatja, hogy több mint másfél éve „dolgozom magamon”. Nálam édesanyám elvesztése jelentette az utolsó cseppet a pohárban: akkor jutottam el oda, hogy érdemes lenne pszichológushoz fordulnom.

Mit éreztem? Azt, hogy nem tudom elviselni az életemet. Hogy nem tudom feldolgozni a gyászt, sőt talán még édesapám nyolc évvel korábbi elvesztését sem dolgoztam fel. Hogy a családban kényszeresen mindent nekem kell csinálnom, maximális fordulatszámon, lehetőleg százszázalékos eredménnyel. És még sorolhatnám.

Ez így nagyon drámaian és rosszul hangzik, de lényegében ezt éltem át. Nyilvános blogban ennél részletesebben most nem fejteném ki. Az évzáró posztom talán így is túl mélyre sikerült – bár őszintén szólva lenne kedvem tovább bontogatni a témát.

Amiért most mindezt leírom: hétvégén beszélgettem egy ismerősömmel, barátnőmmel. Valahogy szóba került, hogy éppen huszonhét éve történt vele egy baleset, amely azóta mindennap eszébe jut, és még mindig nagyon fájlalja, hogy megtörtént. Megdöbbentem. Huszonhét éve, minden áldott nap újra átéli – és hagyja, hogy újra és újra megtörténjen benne?

Egy másik ismerősöm harmadszor megy gyomortükrözésre, miközben maga is tudja, hogy erősen szorong. Egy harmadik barátnőm nemrég bevallotta, hogy vezető pozícióban öt éve él tartós stresszben és szorongásban. Egyelőre – ahogy ő fogalmazott – kitart.

De valóban kitart?

Egyiküknek sem jut eszébe, hogy szakemberhez forduljon. Mert ez sokak számára még mindig stigma, valami, amit szégyellni kell. „Úgysem segít.” „Úgysem használ.” „Nincs velem semmi baj.” „Nem vagyok én bolond.” „Nem vagyok beteg.” „Erre nekem nincs időm.” „Nincs rá pénzem.” „Úgysem találok megfelelő szakembert.” Talán nem futtatják végig magukban valamennyi gondolatot, de ezek közül néhány biztosan ott dolgozik bennük.

Persze nekem ebből a szempontból könnyebb volt: úgy indultam el ezen az egyébként nagyon nehéz úton, hogy tudtam, ki tud nekem segíteni. Ez óriási előny.

Azt viszont nem tudtam, hogy nem egyszerűen tanácsokat kapok majd, beszélgetünk egy kicsit, aztán szépen megjavulnak a dolgok. Nem sejtettem, hogy időnként rosszabbul leszek, mint a kiinduláskor. Hogy minden hullámzik majd. Hogy ez nagyon is kemény és nehéz munka, amelyet könnyű feladni, és amelyből könnyű kifarolni.

Van, amikor rettenetesen nehéz abban a székben ülni a szakemberrel szemben. Párszor azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék, vagy leáshatnám magam a föld alá – akár a harmadik emeletről is. Mégis, minden nehézségével együtt megérte a melót.

Arra szoktam biztatni mindenkit, hogy kár éveken át egyedül kínlódni és küzdeni a kisebb-nagyobb lelki nyűgjeinkkel, ha lehet rájuk segítséget kapni. Rendkívül felszabadító, amikor egy régóta cipelt fájdalom veszít az erejéből, vagy egyszer csak már nem irányítja tovább az életünket. Ráadásul az önismeretnek szépségei is vannak, nem is kevés. Olyan részeinkkel találkozhatunk, amelyek mindig bennünk éltek, csak addig nem ismertük őket.

Minek hordozni valamit éveken, évtizedeken, akár egy egész életen át, ha le is lehet tenni?

Komolyan, kedves kortársak és nem annyira kortársak: a csomagokat le lehet tenni!

Eltűnődtem

 

Előrebocsátom, hogy nem nagyon szoktam facebookozni, instázni. Tiktok-on fent vagyok, de elfelejtettem, mi a jelszóm. Nem is szeretem pörgetni ezeket az oldalakat, egy idő után idegesítenek, zavarnak. Ha valamire használom a facebookot, akkor az friss hírek. Az instán mondjuk tetszenek a vicces rövid videók. Ha követek valakit, az általában ismerős vagy kíváncsi vagyok a receptjeire, érdekel a véleménye, ilyesmi. 

Múltkor felfigyeltem egy posztra az egyik oldalon,mely arról szólt, hogy a frissen érettségizett lány (Réka ismeri személyesen) egy nap alatt beíratkozott az egyetemre, talált albérletet, vett egy laptopot és lefoglalózott egy lakást Pesten, egy albérletet, merthogy felvették az egyetemre. Ezen úgy pislogtam, hogy ez ám a tempó. Valami sántít vele, nem tudtam hirtelen rátenni az ujjam, hogy mi, de mindegy is. Réka akkor intett, hogy ne higgyek el mindent a posztokból, azok a nyilvánosságnak szólnak. Mert, kérdeztem én, te úgy gondolod, ezek a posztok nem igazak xyz oldalán? Hát persze, hogy nem. És nem csak az ő oldalán. - felelte, mintha azt mondta volna, hogy kék az ég, zöld a fű. Naív vagyok, hogy elhiszem, amit posztolnak emberek? Réka szerint igen. 

Aztán megérkeztek a gondolatok, hogy valószínűleg nem egy lakást nézett meg, mire lefoglalta az albérletet. Nem is egyedül költözött be az albérletbe, hanem tesójával és barátaival. Nem is ő fizethette a laptopot, sem a foglalót, hanem a szülei. Réka szerint ez mindegy, mert az ő oldala, a saját szempontjából mindezt valóban ő tette. Tényleg?

Nálam mindez megkérdőjelezte mindazt, amit eddig posztolt, és abban sok érzés, benyomás volt, nagy része szimpatikus és őszinte. Lehet, akkor az eddigiek igazságtartalma is ennyi volt, mint ennek a legutóbbinak? Ha nincs benne sok igazság, akkor mi értelme az egésznek? Én ide jutottam, ide futott ki a gondolatmenet. Réka viszont, egy másik generáció tagjaként megvonta a vállát, hogy hát kvázi ilyen ez a popszakma, nincs ebben semmi különös, mindenki magát fényezi, a posztokat el kell osztani minimum kettővel, de inkább néggyel...

Ez nem érdekes? Réka generációja sokkal ösztönösebben kezeli ezeket a posztokat. Nem vallomásként, hanem egyfajta önképviseletként. Nem azt kérdezi, hogy pontosan így történt-e, tudja, hogy egyfajta szűrőn átment, ami valóban történt. Tudja, hogy ez az igazság egy verziója lehet. Az a verzió, melyet az illető magáról nyilvánosan mutatni szeretne. Egy törékeny, magát kereső, bizonytalan, csetlő-botló lány, aki végül valahogy mindig megtalálja az útját a céljai felé. Rékánál nem omlik össze ezért az eddigi posztok hitelessége. Bennem viszont logikusan felmerül - Mi volt igaz az érzésekből? A törékenységből? 

Ugyanakkor igaza van Rékának is. A posztoló nem hazudik, csak megválogatja, mit hoz nyilvánosság elé. Erre joga van. Mégis bennem ott maradt a kérdés - Ha valaki csak igaz dolgokat mond, de válogat közülük, akkor mennyire mondott igazat? Mennyire lesz sok igaz részletből egy teljesen más valóság?

Amikor ritkán látott rokonok érdeklődnek

 

- Na és milyen az új ház? Beköltöztetek már?

- Igen, 8 éve. - ez voltam én. 

- Ahol legutóbb jártál nálunk Újévkor, az már az új lakás volt... - tette hozzá Tibi magyarázón.

 

 

- Mi újság? A Borovinál dolgozol még?

- Én? .......Sosem dolgoztam a Borovinál.

- Neeem? De tudod, ott az XYZ utcában.

- Igen, ott dolgozom. Az A.-nál. 

- Na, mondtam én. A Borovinál.

- Nem, A.-nál. De mindegy. Az utca stimmel és faipar-faipar.

- Nem ott dolgozol? Érdekes.... 

 

 

-  Ezek a ti gyerekeitek???????  

 

 

- A gyerekek iskolások már?

- Iskolások még. 

- De általános iskolások? 

- Nem, az egyik gimnazista, a másik egyetemista.

- Általános iskolások, jól megnőttek. Hát jó egészséget mindannyiótoknak! 

 

 

 

15 év közte

 

                                                          Első nap az oviban - 2011. szeptember 

                                                         2026. május

 

Nem nagyon jutok ide, hogy írjak, rengeteg minden zajlik egyszerre. 

A legszomorúbbal  kezdem, anyósom, M. mama augusztus végén, szombatra virradóra elhunyt.. Lehetett rá számítani, mégis váratlan és hihetetlen az egész. Réka a héten kezdi az egyetemet. A hétvégén olyan szépen berendeztük az albérleti szobáját, hogy az itthoni szobája sem olyan csinos, mint ami Pesten várja. Bízom benne, hogy kivirágzik az egyetemi évei alatt, sok barátot szerez, (tanul is sokat), megtalálja azt a közeget, ahol és akikkel jól érzi magát. Egyelőre pozitív a helyzet, a gólyatáborban is felszabadultan érezte magát, igaz, keveset aludtak... Zalán új sulit kezd, de bizonytalan minden és labilis. Drukkolok minden kisdiáknak, nagydiáknak, aki tanulmányokba kezd vagy folytatja, hajrá 2026/27-es tanév!! 

Most csak ennyire futotta, de ha tudok, jövök és mesélek.