Zalán esetében frankó vicces kis történettel a teszteléssel kapcsolatban nem igen szolgálhatok. Én úgy emlékszem, hogy a teszt Zalán esetében inkább csak megerősítésnek, bizonyításnak szolgált, mert addigra túl sok mindent tudtam arról, miként is működik egy női test, vagy legalábbis az enyém. Amikor 12-13 nappal a pozitív LH teszt után (mert olyanom is volt, bizám, hogy a peteérést belőjem) nekem még mindig fenn volt az ébredési hőm 37 foknál, hát volt egy erős gyanúm, hogy itt baba van a dologban. Teszteltem már aznap, amikor még csak ott tartottunk, hogy egyáltalán nem volt késésben a piri....majd következhettek az erősödő tesztecskék.
Maga a szülés egy szép történet, melyhez előljáróban hozzátartozik néhány gondolat. Valahol a 35. hét után valahogy minden jel arra mutatott, hogy Zalán meg fog születni 38 hétre ugyanúgy, mint a nővére. Rövidültem is, nyíltam is picurkát, nagy súlyúnak, 4000 g felettinek tippelték a babát (bár a saját dokim nem, de ő nem mindig kötött olyasmit az orromra, amitől beparázhatok, vigyázott az idegeimre is). Ehhez képest Zalán fittyet hányt a keményedésre, súlyra, mindenre és betöltötte a 39. hetet is szép egységben velem.
Doktorúr akkor kezdett el nyöszörögni, hogy hát izé, neki jövő héten lesz az a bizonyos nőgyógyász konferencia Debrecenben és bár korábban azt állította, hogy én vagyok az első, neki a 4 napból 2-t mindenképpen ott kell lennie, akár esik, akár fúj, magyarán, akár beindulnak nálam a folyamatok, akár nem. Ez kifejezetten feldobott. Azon a második világháborús időket idéző szülészeten másra sem vágytam, mint egy vadállat ügyeletes orvosra, - nem mintha csak olyanok lennének, de a végstádiumú kismama agyam csak olyat vélt látni - aki kénytelen kelletlen levezeti az én szülésemet is. Doktorúr búcsúzóul még próbált valami gombot megnyomni rajtam, hátha bepörgök, bár erről előre nem tájékoztatott...de utólag mondhatom, hogy nem járt sikerrel. Abban maradtunk, hogy kedden találkozunk és meglátjuk, hová fajulnak el a folyamatok. Lesz Uh, vizsgálat és dönthetünk, hogy szülést indítunk vagy kivárunk. Az fel sem merült, hogy lepasszol másik orvosnak. Nohát ebből nem lett semmi, mert hétfőről keddre virradó éjjel a következőt történtek. :)
Éjfél magasságában járhatott az idő hétfő éjjel, amikor a legelső keményedések rám köszöntöttek. Azonnal felfigyeltem rájuk ösztönösen, bár ez nem volt különösebben nehéz. Más volt, mint az eddigiek, ritmikája volt, minden keményedésnek saját életgörbéje. Ahogy elkezdődött, másodpercről másodpercre keményebb lett a pocak, amíg már lassan elérte a kőszikla állagot....és egyszerre szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogy a méhszáj meghajol a keményedések előtt és megnyílik....
Drukkoltam neki, vágytam a tágulásra, ahogy Zalánt is bátorítottam, hogy nagyon várjuk, jöjjön, jöjjön szépen, itt van az idő.... Hogy maga a szülés legelső tüneteit észlelem, nagyon nem is jutott eszembe. Akkor sem, amikor pontosan 5 percenként szabadult rám a fura érzés. Ellenben aludni nem sikerült, éberebb voltam, mint valaha. Az jutott eszembe, hogy Doktorúr már a rendszeres keményedések észlelésekor arra kért, hogy vonuljak kórházba, megindulhatott valami. Nehogy a végén úgy járjunk, hogy ő be sem ér a szülésre....Úgy döntöttem, ezt az intelmét elengedem a fülem mellett és inkább alszom egyet. Valamikor fél 2 körül pillantottam utoljára az órára.....nem sokkal később lekoppant a szemem és elaludtam.
Hajszál pontosan 4 órakor ébredtem fel ismét, arra hogy görcsöl a pocak. Hosszan, nyújtottan, ugyanolyan erővel, aztán mintha elvágták volna. Kis idő múltán megint...majd megint....Csöndben figyeltem a fájásokat, nagy örömmel üdvözölve minden újabb és újabb enyhe görcsölést. Hirtelen egészen lázba jöttem. Hiszen pontosan ezt akartam, spontán fájásokat, természetesen beinduló szülést még a konferecia előtt. Hurrááá! Tökös gyerek az én fiam, tudja, mikor kell kibújnia. Aztán tódultak a fejembe más gondolatok is, ahogy hajnalodott. Ezek már AZOK a fájások? Frontok jönnek és mennek, nem lehet tudni....Nem lehet, hogy még mindig csak jósolgatok?
Már 2,5 órája fájogattam nagyjából mozdulatlanul fekve, de még mindig ott tartottam, hogy a következő fájás talán ki is marad, gyengül, teljesen elmúlik az egész. De mindig volt következő. Sem sűrűbb, sem erősebb, de jelezte, hogy nem tágít mellőlem, valami igenis megkezdődött.
Fél 7-kor Tiborom telefonja fújt ébresztőt. Csak figyeltem, ahogy gépiesen felemelkedik az ágyból, álmosan, kótyagosan keresgél valamit az ágya mellett, majd rászóltam, hogy nyugodtan visszafeküdhet, ma nem fog dolgozni. Úgy néz ki, hogy szülünk. Fájásaim vannak ugyanis. Meglepetésemre teljesen úgy reagált, mintha semmi izgalmasabbat nem böktem volna ki, mint hogy "Jó reggelt! "Ásított egyet kettőt, vakargatta a feje búbját, térült és fordult az ágy végénél...majd kisvártatva valóban visszabújt hozzánk a takaró alá, közrefogtuk az alvó Rékát. Ahogy azonban elkaptam a pillantását, láttam, hogy nagyon is éberen csillog a szeme.
- A te rátóti csikótojásod! Szabadalmaztatnunk kellene. - nevettem el magam hirtelen.
Amikor ugyanis Rékát vártuk, az utolsó héten minden este mesét olvastunk fel neki, úgy csalogattuk őt. Zalánnál ez elmaradt, hiszen hallott ő napközben éppen elég történetet és mondókát. Ám a napokban valahogy lekerült a polcról a Magyar Népmesék sorozat egyik kötete, és a szülés előtti estén azon kaptam magam, hogy a kezem között forgatom a könyvet.
- Olvasd fel neki!- mondta Tibi.
- Á, nem. - hárítottam. - Réka még nem értené egészen....
- Olvasd fel neki! - ismételte Tibi, valami egészen fura hangsúllyal a hangjában....mintha nem is Rékára célozna....ami arra bírt rá, hogy felüssem a könyvet és belevágjak a mesébe. Réka végig velem tartott, Tibi ellenben mélységes mély álomba merült még mielőtt a bíró maga rátelepedett volna ama "tojásra". Ahogy felolvastuk annak idején, 2007. december 11-e éjjelén ezt a mesét, Réka hajnalban magzatvizet fakasztott belőlem. Zalán pedig - ugyancsak hajnalban - 5 perces fájásokat generált magának.....
Nem sokkal később, a sokadik 5 perces fájást követően, úgy határoztunk, ezek már velem maradnak, dehogy jóslók, dehogy jóslók. Tibi azért még mindig tétován vette a slusszkulcsát, de elindult a mamáért, jómagam a zuhany alá pattantam, hogy a maradék bundámtól megszabaduljak testem különböző tájékairól. Totálisan vakon kaparásztam egyes régiókban, de türelmem nem volt mestermunkát végezni, így aztán ahogy később kiderült, elég félmunkát végeztem.
Ahogy magamra húztam blúzt és gatyát, lezuttyantam a kanapéra, némi irritációval vettem észre, hogy az elmúlt 20 percben egyszer sem fájtam. Sem a rendrakás, sem a mosogatás, sem a zuhany alatt SEMMI nem jött. A fenébe!!!! Kellemetlen. Kibandzsítottam az utcára, ahol a fákat vad szél tépte. Megérkezett nagy izgalommal anyósom és a nyomában Tibi, helyzetértékelésre várva nyomban betódultak a nappaliba és elém járultak. Szemlesütve kénytelen voltam bevallani, hogy elmúltak sajnos a fájásaim, vakláram volt az egész....
5 perc múlva a kín új erővel és meglepő intenzitással tört rám, egy pillanatra bele is kapaszkodtam a kanapé szélébe kétségbeesve. Nem kellett bejelenteni, hogy mégis a vaklárma van törölve és a szülés napirendben ismét, láttak mindent. El is döntöttük, hogy kórházba vonulunk, elég volt a bénázásból. A szülésznőm, Mónika már 7 óra tájban is azon a véleményen volt, hogy ha fél órán belül nem múlnak a fájások, mehetünk a szülészetre....
A készülődés utolsó fázisa másképp alakult, mint Rékával annak idején. Most valahogy nem akaródzott mennem, sírhatnékom volt, Rékának búcsúpuszit sem tudtam adni, inkább csak az ajtóból elköszöntem tőle, még mélyen aludt.....Csomagom végleges összepakolására sem tudtam koncentrálni. Hogy mi mindennek kellene még a táskába kerülnie,fogalmam sem volt, de nem is igen érdekelt. Szaladgáltam fél és alá, mint egy fejetlen csirke....jobbra és balra, a rend kedvéért, de kevés hatásfokkal. (Ennek ellenére szinte semmi nem maradt itthon.)
Ahogy megérkeztünk a kórház parkolójába, tépázta a hajam a szél, némán figyeltem, ahogy Tibi előszedi a csomagokat a kocsi gyomrából...megint sírni lett volna kedvem, de nem tudtam, miért. Jó kiinduló hangulat volt ez a szüléshez, ami miatt haragudtam magamra. Összeszorított fogakkal indultunk a kórház épülete felé. Tibi ugyanúgy fogta a kezem, mint 2,5 éve, száraz, meleg mancsa volt az egyetlen, amiből most erőt tudtam meríteni. Nyugalmat erőltettem magamra, csak semmi izgalom!
Düh annál inkább. A kórház 4 liftje közül éppen egy sem üzemelt. Az egyiket szervizelték, tehát élt a remény, hogy legalább az egyik működni fog, mire a kisfiunk eléri az óvodaköteles kort. Csak gyűlt a tömeg a liftek előtt, nyomorultabbnál is betegebb, hátrányos helyzetűnél is kisebbségibb banda. Úgy határoztunk, bár a szülészet a legfelső, hetedik emeleten üzemel, mi mégis felgyalogolunk oda. Mi az nekünk? Lassan mentünk, semmi rohamléptek. A negyedik emeleten utolért bennünket az egyik lift...majd elhagyott. Kényelmesen baktattunk, ahogy nekem kényeles volt, amitől még úgy éreztem, nem fújtatok és izzadok, mint egy ló. Mégis mire lezuttyantunk a szülészet ajtaja előtti borzalmas kanapéra, fújtattam és izzadtam, mint egy ló.....Elegem volt máris, de már legalább bőgni nem volt kedvem.
Még meg sem melegedett a fenekem alatt a kanapé, máris jött Mónika és magával vitt a szülőszobás szakaszra. Mindenek előtt átöltöztem, levetkőztem egy szál hálóingre, adminisztráltunk, vérnyomást mértünk, majd Mónika megbecsülte mindenféle rémes eszközzel, hogy a baba bennem nagyjából 4000 g súlyú lesz. Ez tovább fokozta a pozitív hangulatomat. Mitől nagyobb ez a baba 1 kilóval, mint Réka volt? Mit csináltam másképp? Varázslepényem van?
Ahogy ezzel végeztünk, a kórház számítógépes rendszerébe került, hogy nincs kivehető protézisem, viszerem, semmilyen betegségem, műtéteim sora megáll a mandulánál, az allergiám pedig pollenes......majd be is esett az ajtón Doktorúr, az egyik ügyeletes. Átmenetileg szaladt fel hozzám, hogy megnézze, hogyan állunk, folyt a rendelése valahol máshol. Teljesen úgy viselkedett, mintha aznapra lettem volna kiírva, meglepetésnek nyoma sem volt. Na mondjuk jobban járt, mint Rékánál, ahol szabadnapja lett volna.....
Hogy pontosan hány ujjnyinál tartottam tágulásilag a szülőszobába kerüléskor, igazából nem tudni, szerintem csak egynél. A hivatalos adat azonban kettő volt, mert általában annál kisebbnél nem szoktak burkot repeszteni, nálam meg az volt a következő programpont az előkészítés után...Hm...Mindegy. Következtek a kötelező körök, különösebb fájástevékenység nélkül.
A beöntés után meglepően sok időt töltöttem a wc 1 négyzetméterében. Csaknem egy órát. Át is értékeltem ott sok mindent ráértemben és magányomban....Hallgattam a kórház hűtő-fűtő rendszerének moraját (vagymit), melyet csak olykor-olykor kiabált túl egy kínlódó hang a vajúdó irányából. Töprengtem azon, hogy most szülészeti vagy inkább belgyógyászati szempontból görcsöl a hasam olyan mérhetetlenül, aztán negyedóránként megvilágosodtam, hogy nem fájok, hasmenésem van, de kegyetlen. Aztán azt is mérlegeltem, mennyi idő lehet még hátra Cseppem világrajöveteléig és az vajh mennyi kínnal, vérrel és verítékkel fog járni.....
Mint minden agónia, ez is végeszakadt egyszer, óvatosan kibotorkáltam az előkészítőből a vajúdóba és vártam a sorsom. Ott eszméltem, rá, hogy az a fura érzés, ami tanyát vert a gyomromban az nem más mint.....Nem lehet az, hogy talán talán, talán talán én FÉLEK????? Buksikinemfértől, császármetszéstől elsősorban.....És hát mit mondjak, ennek nem nagyon örültem...Réka érkeztekor mintha nem lett volna bennem ilyesmi félelem. Talán mert még nem tudtam, mire számíthatok. Talán most sejtettem, hogy kicsit másképp alakul a szülés. Nem, ezt bizton állíthatom, hogy nem sejtettem. Valamiért azt gondoltam, hogy ha nem is percre pontosan minden szülésszakasz ugyanúgy fog lezajlani, az emberlányának mégis csak egy méhszája van, ami x és y fájásokra minden gyereknél ugyanúgy reagál. Ez tuti. Egyben voltam még biztos, hogy fincsi, jól táguló méhszájam van, egykettőre eljutunk kettő ujjnyitól az ötig....Node amit nem tudtam, hogy háborítatlan, gyorsításmentes szülésem lesz. Egyébként pont olyan, amit szerettem volna. Akkoriban, amikor még nem voltam azzal tisztában, mit jelent, mit takarhat a fájdalomcsillapítás mentes szülés....
A szülőszobában az alternatívnak kikiáltott szülőágy, az Ötös nem volt szabad. Mint vajúdásom közepette később kiderült, az általam hőn imádott E. doki programozott császáros kismamája foglalta el azt hajnal óta, amin eléggé meg voltam lepődve, hiszen a szülőszoba és a vajúdó is kongott az ürességtől. Biztosan meg volt az oka, hogy miért éppen ott várakozott szegény a császárra egyre türelmetlenebbül és elkeseredettebben még délben is. Mivel azonban csak egy szülőágyról és nem egy egyágyas szülőszobáról volt szó, nem bántam, hogy nem oda kerültünk.
A Négyes ágyat foglaltuk hát el 10 óra 55 perckor. Ez az ágyikó nem sokban különbözött az Ötöstől tulajdonképpen, főleg, hogy egyes egyedül én szültem aznap természetes úton. A függönyök meg amúgy sem takarnak el semmit, de semmit, akárhányas számú ágyról légyen is szó.
Alig tettem le a táskám a sarokba, újra feltűnt Doktorúr is. A szülésznő nyomban megkért, hogy feküdjek fel az ágyra szépen, hanyatt. Hirtelen nem értettem, hogy miért és hogy, tétováztam, mire megerősítően újra megkért, hogy feküdjek fel! Hát jó. Éppenséggel fel is feküdhetek....Ahogy felvettem a klasszikus vizsgálati pózt, rájöttem, hogy Doktorúrnak burokrepeszthetnékje van. Említették is korábban , hogy ez következik a programban, csak nem figyeltem...elkalandoztam más vizekre, Paraföldre, ugye.... amíg erre még volt időm és erőm.
Doktorúr szűk 3 ujjnyinak minősítette a méhszájat, majd valami éles eszközzel igen fájdalmasan matatott, mire egyszer csak csobogni kezdett a magzatvíz a fenekem alá helyezett kacsába. Ezzel párhuzamosan nekem is kicsordult a könnyem.....
- Gyönyörű tiszta! Tiszta, mint a víz! - harsogta Doktorúr biztatóan.
Sosem hittem, hogy a burokrepesztés fáj, fájhat egyáltalán, mert hát már miért is fájna? Ám ott és akkor bebizonyosodott, hogy de igen. Az én esetemben legalábbis nagyonis....valószínűleg történt egy kis tesztecske. Ahogy békén hagyott orvos és szülésznő, mint egy kisgyerek, lázasan eltűntettem az öklömmel könnyeket, mintha sosem léteztek volna, közben hagytam, hogy Mónika bebugyoláljon tiszta, ropogós lepedőfélébe.
Mire Tibi megjelent mellettem egy zöld köpenyben, amit meggyőződésem volt, hogy fordítva vett fel, de lényegtelen, és senki nem is pendítette ez meg neki....szóval mire Tibi feltűnt a szülőszobán, újra mosolygós voltam és nyugodtacska....vagy valami olyasmi.
Magzatvíztől megszabadulván nekifogtunk vajúdni. Kényelmesen feküdtem az ágyon, ment a ctg, figyeltük a fájásokat, vajon milyen hatása lesz a beöntésnek, burokrepesztésnek együttesen az én - remélhetőleg - táguló méhszájamra. Mónika megkért, hogy szóljak, ha közeledik egy és megint, ha odébbáll. Szép dombokat írt le a masina, ha nem is hegyeket, hegyláncokat. Egyáltalán nem kínlódtam. Még 2 ujjnyi tágulásra vártunk hát. Azt gondoltam, annyi realista optimizmust megengedhetek magamnak, hogy 1-2 óra körül baba lesz nálunk, ahogy annak idején Rékával történt. Hogy türelmemet és erőmet eszerint osztottam be, picit hiba volt.
Doktorúr úgy vélte, nem szorulok oxitocinra, a fájások jönnek, egy sem marad ki....talán ha egy idő után sem erősödnek, talán akkor. Addig is üljek labdára, ha úgy gondolom! Leányzónál bejött? - kérdezte. Bejött bizony. Ahogy Doktorúr egy császárra volt hivatalos a műtőbe, a fájások erősödtek. Véget ért a felhőtlen csevegés időszaka Mónikával, Éva asszisztenssel, át is költöztem azonnal a labdára.
Amint túl erős volt a fájdalom, hogy azt valami pótcselekvés nélkül elviseljem, rugóztam egy kicsit a lasztin, mint valami jobb sorsra érdemes kenguru és figyeltem a levegővételre. Először azt hittem, most nem fog hatni a labda "varázsa", aztán egyik fájás követte a másikat, és rájöttem, hogy nagyságrendekkel jobban elviselhetők, mint egyébként ott fenn feküdve az ágyon....Ahogy haladt előre az idő, a labda nem akadályozott meg abban, hogy ne próbáljak gombócot formálni jókora párnámból, fejemet abba fúrtam, arra hajtottam, abba nyögtem. Tiborom tőlem tisztes távolságban, az ágyam támlájánál ült, összekulcsolt kezekkel, néha elbóbiskolni látszott a szülőszoba melegében, csöndesen lement alfába. Máskor fogta, simogatta a kezem, a hátam, biztatott. Így telt el egy örökkévalóság, vagyis néhány óra, talán csak kettő....már nem tudom.
Egyre jobban szenvedtem, percről percre világosabban láttam, hogy EZ a szülés most nem AZ a szülés, bizony-bizony hosszadalmasabb és fájdalmasabb lesz. Mert eljött az 1 óra, majd a 2 óra is, akárhogy is számoltam, már meg kellett volna születnie Zalánnak, ha 1 ujjnyi/óra tágulást vettem alapul...és még sehol nem volt senki. Ötperceseknél tartottunk továbbra is, igaz, immár nagyon erőseknél....Körülöttem minden olyan valószínűtlenül nyugodt volt és békés. Doktorúr rendre körözött egyet-kettőt az ágyam előtt, megtudakolta, hogy erősödnek e a fájások, megveregette a vállam és továbbra is roppantul elégedett volt a dolgok állásával, minden nagyon szép és jó, ahogy annak lennie kell a nagy könyvben, nem kell oxitocin. Mónika is maga volt a megtestesült nyugalom, Tibiről nem is beszélve. Csak én éreztem azt, hogy legszívesebben nyüszítenék....mint egy kutya....De csak egy ideig, aztán ordítani is tudtam volna, mint egy ordas farkas.
Egy-egy fájásszünetben kibámultam az ablakon. Autók jöttek és mentek alattunk dolgukat kergetve és azt kívántam, hogy bárcsak cserélhetnék bármelyikőjük sofőrjével. BÁRKIVEL. Akárkivel. Ahogy ezt ki is ejtettem a számon, és Tibi nem szólt rá semmit, iszonyúan elszégyelltem magam. Hiszen Zalán számít rám odabenn, micsoda anya leszek ilyen hozzáállással?! Inkább koncentrálnék befelé, kettőnkre....örülhetnék is a fájásoknak, befogadhatnám, átélhetném őket, minden egyes fájással közelebb leszünk kisfiunk születéséhez. De nem tudtam ezt a felfogást magamévá tenni.....Ha nem is hangzik túl hősiesnek és nemesnek, akkor és ott a túlélés volt a célom, csak a soron következő fájást átvészelni, így életet adni Zalánnal. Tényleg olyan szinten szenvedtem, amely Rékát előcsalogató szülésem idejéről ismeretlen volt. Mónika szerint nagyon is jól bírtam a fájásokat, csak az emlékeim koptak meg, de én tudtam, hogy nem....
Egyik "sectio" követte közben a másikat a műtőben. Az egyre rövidebb fájásszünetekben figyelhettem, ahogy a babákat a szülőszobán keresztül az orrom előtt viszik a csecsemősök fürdetni. Egy pillanatig nagyon irigykedtem és arra gondoltam fájdalomtól eltorzult agyammal, hogy egyáltalán nem is hülyeség az a császármetszés...
- Én is a kisbabámat akarom. - nyöszörögtem Mónikának.
Aztán jöttek a kétpercesek, amelyek magukkal ragadtak, mint az örvény. Kapaszkodtam volna a külvilágba, mely meg sem mozdult körülöttem, Azt hittem összeroppanok, szétesem egyszerre. Megsemmisülök és megszűnök, eltűnök és felszívódom a kínban. Rugóztam volna a labdán, de csak jobban fájt, így csak mereven szobroztam rajta. Szabadultam volna a fájdalomtól mély lélegzeteket véve és fújtatva, ahogy eddig, de lassan a lélegzetem is lebénult a fájás erejétől. Semmi sem hatott immár, melybe a gyötrelmem fojtani tudtam volna. Kerestem a helyem, kerestem az eszközt, ami segíthetett volna, de rá kellett jönnöm, hogy már nem fogok találni ilyet.
Szerettem volna 10 körömmel nekiesni a csempének, amíg egy darab is volt belőle a falon. Igen, miért is nem jutott eszembe hamarabb, csempeszaggató fájások. Olvastam róluk nem egy szüléstörténetben. Milyen nagy mázlim volt, hogy eddig nem tapasztaltam meg őket! Tolófájásokat akartam, kegyelmet hozó tolófájásokat, de mielőbb....Nagyon bele sem mertem gondolni, milyen messze lehetek tőlük. Fájástól fájásig néztem csak előre. Már annyit szorítottam az ágy oldalát, hogy úgy éreztem, minden ujjam külön ütemben remeg. Fel-felpattantam a labdáról, csak hogy tegyek valamit, bármit, csendesen, inkább csak suttogva jajongtam, majd visszaültem a labdára, remegett a lábam, mint a kocsonya és féltem, hogy még összeesem.
- Mintha kakálnom kellene...- nyöszörögtem Mónikának, aki csak nyugtázóan, elégedetten bólintott, majd a második felállásba torkolló fájásnál elérkezettnek látta az időt, hogy felfektessen az ágyra. Ennek egyrészt örültem, mert elég volt a labdából, a szülőágyon fekvés pedig valahogy kaput jelentett számomra a kitolási szakasz felé, mely után olyan nagyon sóvárogtam már, másrészt tudtam, hogy ha eddig majd bediliztem a fájásoktól, most ez fekve tán be is következhet...
Nem találtam a helyen fenn az ágyon, nagyon nem és ahogy jött az első fájás és belém mart, nem is maradhattam a hátamon, felhúzott lábakkal, betakarva, oldalt fordultam és kínomban kapusokat megszégyenítően rávetettem magam Tibire. Ha érdekelt is, hogy rajta marad e egyben az inge és köpenye, nem komolyan. Kapaszkodtam belé, öleltem és szorítottam, amíg a fájás odébb nem állt. Akkor enyhén bódultan a hátamra fordultam és azt láttam, ahogy Doktorúr az ágy végénél álldogál és figyel. Ménkű nagy nyugalommal.
Nekem úgy tűnt, hogy a fájások már összeértek, de visszagondolva, nem, maradtak kb. 2 percesek. Ahogy arra számítottam, még erősebbek lettek fekve, aminek az lett az eredménye, hogy hangokat csalogatott ki belőlem és bizony nem éppen énekeltem. Fenemód büszke voltam magamra, amiért Rékát szinte hang nélkül, csak némi morgó aláfestéssel szültem, nohát most ugyancsak torokból, de kiszakadt belőlem a fájások csúcspontján ezaz. Az első után Mónikához fordultam, hogy ne haragudjon, de ezt én nem bírom hang nélkül, egyszerűen jön a "szó" belőlem akaratomon kívül, mire azt felelte, hogy ne izguljak, ez teljesen természetes ebben a szakaszban....Így aztán néhányszor betöltötte az én hangom is a teljes szülőszobát. Próbáltam visszafogni magam, de egyszerűen nem ment. És mivel nem mondta senki, hogy fogjam be, hát nagyon nem is érdekelt a dolog többet.
Valamivel később megint látóteremen belülre került Doktorúr, hogy megvizsgáljon egy fájásszünetben. Már nem éreztem fájdalmat és gyorsan jött is a vélemény, hogy eltűnt a méhszáj. Ködbe vész az ezt követő pár perc, emlékeim csak annyira korlátozódtak, hogy nem nyomhattam még....csak lihegtem és lihegtem, próbáltam minél több oxigént biztosítani magamnak és Zalánnak. Aztán egyszer csak lentebb húztak végre és előkészítettek a kitoláshoz. Istenem, már annyira fájtam, hogy csempét sem tudtam volna szaggatni. Letepertek a fájások, tehetetlenül vergődtem az ágyon és csak sodródtam velük. Sodródás közben valahogy bekapcsolhatott a beszélőkém és egyhe sokkos állapotban (szerintem) valahogy beszédkényszer tört rám.
Először azt hajtogattam határozottan, hogy "haza akarok menni"..."haza akarok menni"....És ezt halálosan komolyan is gondoltam. Emlékszem, Mónika azt felelte nevetve, hogy na persze, mert a fájások azok majd itt maradnak, úgy gondoltam, ugye? Erről nem volt forgatókönyvem, úgyhogy hallgattam. Aztán Doktorúr is mondott valamit, mire rávágtam rögtön, hogy "jóóó!" Ezen is mindenki mulatott, amiből arra következtettem, hogy nem éppen azt a választ adtam, amire számítottak. Ahogy ismét satuba szorított egy fájás, megint mást gondoltam, Tibibe kapaszkodtam, tekintetemmel pedig a szemeibe és azt nyöszörögtem hogy: "Apa, Apa, Apaaa...." majd agóniámban hogy "kisfiam...kisfiam...kisfiam........." Ez volt a mélypont.
Így érkeztünk el a kitoláshoz. Már minden agysejtem erre összpontosított, mint versenyautók a rajtnál. Hirtelen valahogy kitisztult a fejem. Pontosan értettem, hogy Mónika mit mond és azt hogyan kell kivitelezni, még jobban meglepődtem azonban azon, hogy mindent sikerül is végrehajtani a gyakorlatban is. Laza volt a lábam, csakis lefelé nyomtam, sehová máshova és hosszan, hosszan. Hangot sem adtam, mert most megkértek rá, hogy minden energiám a kitolásba sűrítsem. Csak a fájás legvégén szakadt ki belőlem valami fojtott torokhangon, amikor már az erő másra nem kellett.
Nem féltem, ha éreztem a fájás közeledtét, mert végre nem csak tehetetlenül egyszerűen átéltem őket, hanem dolgom is akadt. Nyomtam, nyomtam, nyomtam, hosszan, hosszan, hosszan. Nem mondom, hogy nem fájt, mert a medencém, egyszer már ollót egészen közelről látott gátam tiltakozott a nyomás ellen, méghozzá feszítő, kellemetlen fájdalommal, de az sehol sem volt a tolófájás erejétől. Így hát nyomtam, ahogy a csövön kifért. Megdiícsértek, hogy jól csinálom.
Egy idő után szólt Doktorúr, hogy nincs sok hátra, talán egyetlen fájás, 2-3 nyomás és megszületik a kisfiam. Nem tudom, hány tolás kellett még, de egyszer csak éreztem, hogy iszonyúan éget ott lenn minden és egyből tudtam, hogy "megkoronáztam" Zalánomat.... Jött egy újabb fájás, ugyanúgy toltam, mintha mi sem történt volna. Megszületett a buksi, majd egy újabb kitolásra, szép hosszúra, éreztem, ahogy kicsusszan a teste belőlem. Ma is érzem, hogyan történt, milyen volt.
Ahogy hirtelen varázsütésre megszűnt minden fájdalom, az valami semmihez nem hasonlítható, csodálatos érzés volt. Könnyű lett a testem, pillanatok alatt tele lettem energiával és átmenetileg minden megpróbáltatást feledtem. Zalán rögtön felháborodottan felsírt és nekem volt erőm alkaromra támaszkodva felülni és megnézni őt. A lelaposodott pocakon túl ott feküdt ő, Zalán, Réka születéskori mása, a 40. hetét taposva is erősen magzatmázasan. Erős, férfias hangja még mindig zengett, nem csitult. Figyeltem, milyen gömbölyded kis teste van, méretes talpacskája....
Kérés nélkül, a köldökzsinór elvágása után azonnal a mellkasomra tette egy csecsemős nővér. Lila volt a buksija, ami akkor, az eufória állapotában egyáltalán nem tűnt volna fel, ha nem nyugtat meg a csecsemős, hogy minden rendben vele, rövidesen elmúlik, nehogy aggódjak. Én csak néztem, szagolgattam és simogattam őt mámorosan, boldogan, nevetve, nem volt nálam boldogabb ember a világon. Ahogy a bőre az én bőrömhöz simult, ahogy tekintetével a tekintetemet kereste, ahogy próbálta emelgetni formás kis fejét és még hellyel-közzel sikerült is neki.....Csoda tanúi voltunk megint, még ha azt hittem, belehalok is, de csoda volt, pont, ahogy szerettük volna. Az én kisfiam, drága kisfiam...megszületett végre!
