Azt hittem, úgy történik majd meg, mint Réka idején. Addig-addig nyüstölöm a legénykét, gyúrom és dagasztom, míg egy nap szó szerint dőlni fog a nevetéstől. Be szép is lesz, meseszép. Zalán csak kacag, kacag és gyöngyöző kacaja megtölti a szobát, pici könnyeket csal az én szemembe....Nem teljesen így történt, egyrészt, mert a dolgok ritkán történnek úgy, ahogy azt előre eltervezzük és elképzeljük, ugye...Nem mellesleg el is feledkeztem arról az apróságról, hogy Zalánnak tesója is van, az ám!
Úgyhogy ahogy szombat délután hazaestünk a nagybevásárlásból és buzgón hurcolásztuk a tömött szatyrokat kapun belülre, teljesen váratlanul Tibi annyit mondott vigyorogva, ahogy elhaladt mellettem a cekkereivel:
- Kacagnak! - és az autó felé intett, melynek hátsó ülésén ott várakozott a két díszpéldány. Óvatosan résnyire nyitottam az ajtót Zalán oldalán, hogy túljárjak a szinte hangszigetelt ótónk tervezője eszén.... és már hallottam is, ahogy kisfiam roppant jól érzi magát. Tényleg kacagott!!! Hogy pontosan min nevettek őt ketten, bizalmasan, cinkosan, nem tudni, Réka pedig nem árulta el. Tibi annyit elkapott, hogy a "mitsubishi" márkanév kántálása volt a derültség egyik oka...Ahogy láttuk, egy idő után önmagában Réka kacaja generálta Zalánét.
Csak szobroztunk ott az autó két oldalán, némán, vigyorogva. Nem is tudtam, hogy szégyelljem magam, amiért meglestem őket ebben a meghitt állapotukban, vagy sajnáljam, hogy csak pici szeletkét kaptam az első kacajből...Akárhogyis, a lényeg, hogy jó volt nézni őket. Ilyen egyszerűen csak annyira JÓ VOLT NÉZNI ÉS HALLGATNI ŐKET....
- Remélem, ilyen jó tesók lesznek mindig. - jegyezte meg Tibi kicsit később, ahogy felfelé haladtunk a lépcsőn, csemetéstül.... - Hááát....gyerekként biztosan megvívják a maguk csatáit egymással, csak kössenek mindig békét. Aztán kamaszként, felnőttként állandósuljon ez a béke.