Szombat
Hajnalra újra felszökött Zalán láza, ugyanolyan forróra. Szétpukkadt az a szappanbuborék, a 0,1%-nyi remény, hogy egyéjszakás lázzal van dolgunk. Szombat lévén, már csak az ügyelet jöhetett szóba. Hogy ne legyen annyira egyszerű, közben én is ágynak estem. Szédültem, émelyegtem, jártányi erőm alig volt. Először azt hittem, csak ez a brutális meleg okolható a rosszullétért, de aztán kezdett derengeni, hogy bonyolultabb a helyzet. Délután 2 óra után nem sokkal, amikor Zalán felébredt a szundiból és ismét felment a láza, ahogy a Nurofen kikopott belőle, összeszedtük magunkat és autóba ültünk, hogy az ügyeletre menjünk. A legnagyobb melegben.
Kifelé a kapun majdnem összeestem, úgy elgyengültem. Megálltunk még a kisboltnál, hogy némi túlélő csomagnyi ásványvizet magunkhoz vegyünk. Ittam a vizet folyamatosan, hátha az hat.....Az ügyelet a megyei kórház területén van, új helyen, jó helyen, olyan volt, mintha nem is kórházban lettünk volna, csak egy rendelőben. Senki sem várakozott, amin kellemesen meglepődtünk. Csak a nővér hűsölt a sötét folyosón, egy színes magazint lapozgatott. Elpanaszoltuk, mi járatban vagyunk, mire máris hívta a doktornőt. A dokker, az ismeretlen, meggyötört arccal és egy hatalmas flaska gyömbéres üdítővel jött elő. Nem nagyon nézett ki orvosnak, bár ezt már megszoktam. Rögtön megszólítottak, majd a szokásos futószalagos, minimalista orvosi ellátásban volt részünk.
- Mi a baja a gyereknek? - ezzel indított a doki, ami bizonyos gyermekkori traumák miatt nálam eleve rossz kezdésnek számít. :)
- Most akkor melyik gyerek beteg? - növelte tovább a szimpátia indexét.
Belenézett a szájába Zalánnak egy amolyan fém nyalókapálcikával és máris mondta, hogy jó csúnya torka. Ennyi volt a vizsgálat. Suttogva megdicsértem Zalánt, hogy milyen ügyes fiú volt, mire felém nyúlt és megsimogatta a karomat.
Bennem magasra szárnyalt a megkönnyebbülés. Ez a láz a teljes panaszmentesség mellett engem nagyon aggasztott. Egyből valami szörnyűségre gondoltam, annyira optimista személyiség vagyok. De "csak" garatgyulladása volt Zalánnak. Szerdán mutassuk meg a gyerekorvosunknak, kérte az orvos, mire Tibi megjegyezte, hogy hétfőn izé....mi elutazunk. A doktornő erre nem mondott semmit. Megköszöntük, elvettük a recepteket, aláírtam az ambuláns lapot, majd távoztunk. Némi bonyodalom árán levadásztuk az ügyeletes patikát (újdonság volt számomra, hogy hétvégén plázákban és bevásárló központokban kell keresnem ügyeletes gyógyszertárat. ) Auchan-éknál találtunk ilyet. A kedves patikus hölgytől megtudtam, hogy antibogyót kapott Zalán. Úgy nézett ki, hogy a nyaralás nem marad el, hétfő délben útnak indulhatunk.
Az én rosszullétemet közben elfújta a forró szél vagy felszívódott a kánikulában, nem tudni. Délután kimentünk L. mamáékhoz, hogy leszedjük családilag a cseresznyét és a meggyet. Vihar közeledett, nem halaszthattuk tovább az ügyet. Aznap éjjel valóban hatalmas zivatar és jégeső csapott le a városra. Az erkélyen vastagon állt a jégszőnyeg, borsó nagyságú jégdarabokból álló. Azt hittem, a jég betöri a lépcsőház üveg ablakait. Igazán rémisztő volt, pedig én nem félek viharban. Hol egyik oldalról, hol a másik oldalról támadott. Tibi csak azt sajnálta, hogy nem fotózható villámok csaptak le a városra, csak olyan kis egyszerű, simák....Éjjel 11 óra körül elállt az eső. Kinyitottunk minden ajtót és ablakot, hogy végre megkönnyebbüljünk a kánikula után.
