Ha nem tudnám magamtól, hogy negyvenhez közelítek, akkor is érezhető volna, hogy másik életszakaszba értem. Volt az például, hogy már mindenkinek volt pasija, csak nekem nem. Persze nem most, még a gimiben. De ez egyáltalán nem zavart. Eleinte. Azzal sokkal jobban el voltam foglalva, hogy mi a bánatot kezdjek magammal. Aztán robogott tovább a vonat, jött az, hogy egyik esküvő, összeismerkedés, tartós kapcsolat létesült a másik után körülöttem. Tele volt a világom turbékoló galambokkal. Születtek a kisbabák, járt a gólya egyre másra...minden szép rózsaszín volt és idilli. Különösen, amikor mi is babát vártunk egyszer majd még egyszer....Akkor volt az, hogy hittem azt, az élet szép, kész passz. Ma úgy gondolom, az élet olyan amilyen. És habár tele van szépséggel és nagy kincs, szépnek azért nem mondanám.... Gáz ilyet gondolni? Újabban pedig amerre nézek, mindenhol szétköltözés, válás, összeomlott kapcsolatok, rózsaszín pillangókat kereső pasik (vagy éppen nők)....Minden egyes szakítás és válás híre mérhetetlenül elszomorít és megrendít. Minél tökélesebbnek és álomszerűnek hittem egy kapcsolatot annál inkább. Sajnálom a gyerekeket, akik ebben óhatatlanul sérülnek, sajnálom az adott pár és olykor saját veszteségem is.
Mindennek az is a része, hogy hétvégén elbattyogtunk végre fizikálisan is megnézni néhány lakást, ami nekünk szóba jöhetne. (Ó, nem, mi továbbra sem áruljunk a sajátunkat, főképp azért, mert az én édes, drága hitös uram úgy gondolja, gyorsan kapnak majd utána, mint a forró krumplinak. Nahiszen...hamarosan teszteljük ezt a teóriáját....) Ennek kapcsán szűrtük le azt az élettapasztalatot, hogy lakást venni tulajdonképpen egy keserédes történet. Hiszen emberek (olybá tűnik) csak akkor árulják az olyan méretű lakásokat, amilyeneket mi keresünk ha a) válnak, b) öregek otthonába költöznek c) meghaltak.
Picit hervasztó volt ez a gondolat, eloltotta belőlem átmenetileg azt az izgatottságot, amivel az ember egy idegen család otthonába belép. Hogy talán x hónap múlva az a lakás lehet a mi otthonunk is?....Forgattam a kezemben az egykori lakó, egy idős bácsi karton papírra kézzel írott telefonlistáját (házi orvos, mentők, ügyelet, gyógyszertár, gyerekek), melyet a gyerekei az előszoba polcon felejtettek. Egyébként az sem volt vidámabb, amikor egy valamikori autószerelő műhelyét néztük meg, mert az is van a házhoz....Abban mintha még tegnap is dolgoztak volna. Az özvegye mutatta meg a házat. Ahogy kitárult előttünk a műhely ajtaja, ugyanaz az "gépszag" csapott meg, ami gyerekkoromban mindig apu bütykölős műhelyében. Na ez az, ami még a válásnál is rosszabb scenárió....Akkor persze még mindig jobb a válás, akár többször is.
Az ingatlanosnál jártunkban legalább 4 lakás válás miatt eladó. Ez az első kégli, amit megnéztünk, 4 éve a piacon van, azóta élnek kényszerűségből egy fedél alatt (még jó, hogy nem garzonról van szó) apa és anya, három kamasz gyermek. Egy másik lakás is eladó, egy emelettel feljebb, ott szintén válnak. Egy ikerház ügyében váltottam üzenetet egy pasassal 2 hete, kérdeztem, mikor nézhetnénk meg a kecót. Azt írta, egyeztessünk majd, a felesége még ott lakik a gyerekekkel, ő már nem....elválnak. Szemem sem rebbent már.
Beszéltem minap egyik barátnőmmel, nem voltak jó hírei neki sem. Pedig ott akkora volt a szerelem, eget rengető. Mi lett vele? Elmúlt. Kihunyt. Már csak idegesítik egymást, a másiknak csak hülyeségi és rossz szokásai vannak. Külön alszanak, egész nap külön élik az életüket. Válnának, de még picik a gyerekek. Hogy történnek ilyen dolgok? Miért? Baráti körben, rokonságban szűkebben vagy tágabban miért van válás válás hátán? Ennyi összetört élet.....
Van az a változat, hogy sosem szerette és később nem hogy megszokta, de már zavarja is a másik puszta léte. Ezt még értem. Azt is, hogy a szerelem nem örökké tart, többnyire nem. Nem lehet 1000 fokon égni évtizedeken át. Szerencsés, akinek legalább pár évecske lobogás kijár. Vannak még a beteljesületlen szerelmek, amelyet mindig tiszták és forrók maradnak az emlékeinkben, mert az idő sosem tesztelte őket. És hát olykor elromlanak dolgok. Vagy inkább sűrűn? Az ember mindent egybevetve lehet, hogy bölcsebb lesz, ahogy öregszik (tudok kivételeket....), de nem válik szükségszerűen jobb emberré. Rigolyái lesznek, egyre több dologhoz ragaszkodik, amelyről nem lehet lenevelni, betörni. Ez megnehezíti a tartós békés egymásmellettélést, nem? Nekem is van ilyen nem egy vagy kettő. Rigolyám, nyavalyám, rossz szokásom. Türelem is hiánycikk, nekem legalábbis kevesebb van, mint valaha. Talán egy átmeneti időszakra több jutott nekem a Jóistentől, amikor picik voltak a gyerekek, csecsemők vagy totyogók...mára elpárolgott, odalett vagy nagyon szelektíve működik.
Itt a vége késő esti kontroll nélküli füstölgésemnek, befejezés és konklúzió sehol..... mert haza jött az uram. Úgy elmerültem a gondolataimban, hogy kishíján színinfarktusban lefordultam a székről....Ez a drága fiú, aki Zalán névre hallgat, nos ő újabban minden éjjel megvárja az apját. Virraszt az ágyban (az enyémben) és el nem alszik. Akár este 10-ig is. Másnap reggel persze fel kell mosni őt, aki apás....
