A konyhában csönd volt, csak kettesben voltunk, a tejszín és én. Vagy nevezzem immáron vajnak? Minden megszűnt egy fél percre. Álltam a tál felett nagy maflán és tétováztam, hogy sírjak vagy nevessek. Most verjek fel másik adag tejszínt? De abból mitől lenne hab, ha az első adagból nem lett? Készítsek a tortalapokhoz másik krémet? Mégismégis milyet? Esetleg egy kis "nagymama lekvárja" és kész, passz? Vagy sűrűre főzött puding? Esetleg töröljem még a memóriámból is, hogy egyáltalán hozzáfogtam tortát sütni??? Neeem.... Úgy határoztam, utánam az özönvíz alapon, megtöltöm a lapokat a tejszínemmel, lesz, ami lesz. Talán nem elég habos, apró vajgöböktől hemzsegő, de legalább az enyém.
Összeszorított szájjal, némán (szitkozódni már nem volt kedvem) tettem a dolgom, kentem az alsó lapra a meggyes izét, rá a tejszínhabnak nevezett vajas csodát, jött az újabb tortalap, rá ugyanebben a sorrendben a krémek, majd végül a tetejére a harmadik lap. Igyekeztem az egész folyamatot minél hamarabb véghezvinni, hagy legyek túl mindenen.. Folpack-ot tekertem és menekülésszerűen bevágtam a tortát a hűtőbe....Függöny és (némileg) megkönnyebbült sóhaj: itt végződött az első felvonás.
Felvirradt aztán a másnap, azaz a tegnap, a tortadíszítés ideje. Átolvastam sok mindent tejszínileg, kerestem a lehetséges megoldásokat, mígnem a mélyhűtőbe 1 órára felverés előtt betett dobozos tejszín ötlete elgondolkodtatott. Először csak elméláztam rajta, majd úgy határoztam, ezt még kipróbálom. Lehet, hogy nem volt elég hideg az a tejszín? Megért egy próbát. 11 óra után nem sokkal Zalán aludni kiságyba el, anya izgatottan konyhába be. Nem sok esélyt hagytam a tejszínnek melegedni, feltéptem a dobozt, placcs a tálba és már meg is támadtam a robotgéppel. Fél kézzel a tejszínt vertem, másik kezemmel adagoltam hozzá a vaníliát, porcukrot és a tegnapi naphoz hasonlóan pici habfixálót. Mindent ugyanúgy csináltam, mint előző nap, csak éppen jéghideg tejszín kavargott az kezeim alatt. És megtörtént a csoda. A tejszín habbá vált, HABBÁ, hamarabb, mint ahogy friss tojásból habot ver az ember. Nem is akartam elhinni, fülig ért a szám innestől fogva.
A nehezén túl voltam, mertem remélni. Már csak az volt a kérdés, hogy kerül át a tejszín a tálból a tortára? Először egy fakanál félével bénáztam, majd eszembe jutott a Judittól kölcsön kapott helyes kis egységcsomag. Kotorásztam benne egy darabig, míg elő nem halásztam belőle egy amolyan habkártya félét. Mély hála öntött el. Volt sima és recés végű egyaránt, amelyek segítségével egykettőre egész pofásan nézett ki a torta. Azt gyorsan eldöntöttem, hogy az oldalán nem lesz csokireszelék, nem kockáztattam, hogy a szépen hullámzó tejszínhabot esetleg tönkre teszem ahogy ügyetlenül applikálom rá a csokit...
A sajtszeletelő micsodával vastag csokiforgácsokat vagdostam étcsokiból, melyek a torta tetejére kerültek. Már csak az apró tejszínhab puffancsok hiányoztak körbe a tortáról. Ezzel a kihívással újra a Judit féle csomaghoz menekültem, amiben találtam valami olyasmit, amivel egy zacskó segítségével ezeket a kis puffancsokat a tortára tudtam nyomni. 10 darab egész meggyszem egyenlegesen elhelyezve a tortán és KÉSZEN VOLTUNK. Még nem ugrándoztam örömömben, mert ugye, nyugtával dicsérd a napot, de a helyzet jobban állt, mint vártam.
Egy óra múlva némi gyomorideggel közelítettem meg a hűtőt, aggódtam, hogy a tejszínhab esetleg megadta magát és bánatosan lecsorgott azóta a tortáról, de ilyesmi nem történt. Azok a bizonyos puffancsok ugyan némileg méretileg összementek, ám ezen kívül minden a helyén volt. Hurráááá!
A puding próbája az evés, mondják, és milyen igaz. A torta második napja amolyan fekete dobozként működött, és nem is lehetett még csak sejteni sem, hogy milyen lehet ízvilágilag. Díszítés előtt kerülgetett a kísértés, hogy vágok egy pici szeletet, csak az aljából, hogy a tetején semmi ne látszódjon....vagy picit szétnyitom a tortát, megnézem, mi lett a vajacskámból-tejszínemből, de végül legyőztem magam és érintetlenül maradt a torta. Egészen tegnap estig, amikor megragadtam a legnagyobb és legélesebb Fiskars késemet, bevizeztem és egy beszív-kifúj (mély levegő) után megkapta az első szeletet az ünnepelt. Majd még újabb hét szeletet vágtam, hogy mindenki desszertes tányérján virítson valami. Alig vártam, hogy magam is kóstoláshoz jussak....éééés az eredmény felül múlt minden várakozást. FINOM lett a tortám! Na jó, a tejszínhab rétege szerényke volt és vékonyka, nem cukrászati remek, de a torta bőven fogyasztható volt és itt rejlett ezúttal a lényeg. Minden fáradozásom hirtelen értelmet nyert.
....Leánykám két falat torta és dupla adag friss tejszínhab bekebelezése után szépen lecsipegette a mama féle meggyet az egész tortáról. Olyan jó étvággyal ette, hagytam.....
A nehezén túl voltam, mertem remélni. Már csak az volt a kérdés, hogy kerül át a tejszín a tálból a tortára? Először egy fakanál félével bénáztam, majd eszembe jutott a Judittól kölcsön kapott helyes kis egységcsomag. Kotorásztam benne egy darabig, míg elő nem halásztam belőle egy amolyan habkártya félét. Mély hála öntött el. Volt sima és recés végű egyaránt, amelyek segítségével egykettőre egész pofásan nézett ki a torta. Azt gyorsan eldöntöttem, hogy az oldalán nem lesz csokireszelék, nem kockáztattam, hogy a szépen hullámzó tejszínhabot esetleg tönkre teszem ahogy ügyetlenül applikálom rá a csokit...
A sajtszeletelő micsodával vastag csokiforgácsokat vagdostam étcsokiból, melyek a torta tetejére kerültek. Már csak az apró tejszínhab puffancsok hiányoztak körbe a tortáról. Ezzel a kihívással újra a Judit féle csomaghoz menekültem, amiben találtam valami olyasmit, amivel egy zacskó segítségével ezeket a kis puffancsokat a tortára tudtam nyomni. 10 darab egész meggyszem egyenlegesen elhelyezve a tortán és KÉSZEN VOLTUNK. Még nem ugrándoztam örömömben, mert ugye, nyugtával dicsérd a napot, de a helyzet jobban állt, mint vártam.
Egy óra múlva némi gyomorideggel közelítettem meg a hűtőt, aggódtam, hogy a tejszínhab esetleg megadta magát és bánatosan lecsorgott azóta a tortáról, de ilyesmi nem történt. Azok a bizonyos puffancsok ugyan némileg méretileg összementek, ám ezen kívül minden a helyén volt. Hurráááá!
A puding próbája az evés, mondják, és milyen igaz. A torta második napja amolyan fekete dobozként működött, és nem is lehetett még csak sejteni sem, hogy milyen lehet ízvilágilag. Díszítés előtt kerülgetett a kísértés, hogy vágok egy pici szeletet, csak az aljából, hogy a tetején semmi ne látszódjon....vagy picit szétnyitom a tortát, megnézem, mi lett a vajacskámból-tejszínemből, de végül legyőztem magam és érintetlenül maradt a torta. Egészen tegnap estig, amikor megragadtam a legnagyobb és legélesebb Fiskars késemet, bevizeztem és egy beszív-kifúj (mély levegő) után megkapta az első szeletet az ünnepelt. Majd még újabb hét szeletet vágtam, hogy mindenki desszertes tányérján virítson valami. Alig vártam, hogy magam is kóstoláshoz jussak....éééés az eredmény felül múlt minden várakozást. FINOM lett a tortám! Na jó, a tejszínhab rétege szerényke volt és vékonyka, nem cukrászati remek, de a torta bőven fogyasztható volt és itt rejlett ezúttal a lényeg. Minden fáradozásom hirtelen értelmet nyert.
....Leánykám két falat torta és dupla adag friss tejszínhab bekebelezése után szépen lecsipegette a mama féle meggyet az egész tortáról. Olyan jó étvággyal ette, hagytam.....
