Vérzivatar pénteken

Szombat éjjel

Mostanában nem alszom túl jól. Egészen pontosan tegnap óta. Késő este nem válogatok a tévéműsorok között, adhatnak bármilyen nézhetetlen filmet. Amikor már nem tudom nyitva tartani a szemem, ágyba tántorgok. Ám ott a sötétben rögtön kipattan a szemem, lámpát gyújtok, könyvet ragadok hát összeszorult gyomorral és olvasok a végkimerülésig.... 

Pénteken csodaszép időben érkeztünk haza az óvodából. Rékának rendhagyó módon nem volt kedve játszótérre menni, inkább palacsintát szeretett volna sütni velem, majd megtölteni a finomságokat kakaóval és lekvárral..... Ahogy ücsörögtünk a kerti hintaágyban és élveztük a valószínűtlen meleget, minden olyan tökéletes volt. Réka csivitelt és csacsogott, szokás szerint be nem állt a szája, Zalánt pedig a motorjáról volt igen nehéz leválasztani. Azért a hintaágy kedvéért cserben hagyta járgányát mégis. Ahogy kapaszkodott felfelé mellém, valami történhetett. Megcsúszott? Pontosan nem tudom, mit csinált, bár tíz centi sem választott el tőle,  éppen Rékához szóltam valamit...mindenesetre Zalán leesett. Háttal a földre.

Érdekes, hogy még akkor sem kapott el a vérfagyasztó pánik, amikor észleltem a balesetet. Hanem az a tekintet, ahogy Zalán rám nézett rémülten, egyben csodálkozva, nagy kerek kék szemekkel.....amiatt nem tudok aludni a napokban.   A hintaágy ülőkéje olyan alacsony, ő pedig épp hogy lefordulhatott róla. Igen ám, de nem fűre esett, nem is a talajra. Megfeledkeztem a jó 5-8 centire kiemelt járdáról, amely a hintaágy előtt futott végig. Zalán buksija pont teli találta azt.  Felkaptam, a fürtjei között csak úgy ömlött a vér. Ordított is persze hozzá emberesen, ami ezúttal kifejezetten jó jel volt. Nem emlékszem, hogy értem fel a lakásba, a másodikra..... 

A bejárati ajtón innen hirtelen nem is tudtam, mit csináljak. A pulcsim, pólóm ázott a vérben. Ragadtam egy tiszta törölközőt a  fehérneműs szekrényből és azzal próbáltam elállítani a vérzést. Egyelőre nem csillapodott, úgyhogy mégis a fürdőszobába nyargaltam vele és igyekeztem megtisztítani a sebet és valahogy felmérni a sérülés mértékét. Ez nem tűnt annyira jó ötletnek,  Zalán immár visított, a vért csak szétkentem a fején, a sebet nem tudtam pontosan felmérni, mert a vérzés a bolygatás hatására újra erősödött.... úgyhogy inkább leültünk a nappaliban és szorítottam buksija hátsó részéhez a törölközőt. Addigra Zalán megnyugodott a karomban, csönd volt idehaza, csak a saját zihálásomat lehetett hallani. 

Nagyjából fél órával a baleset után Tibi is befutott, addigra a törölközős nyomókötés (vagymi) eredménnyel jár, végre a tenyérnyi vérfoltok nem nőttek nagyobbra. Némileg megkönnyebbültem. Tibi hozott gézt és valami ragasztószalagot, amit végül egyáltalán nem használtunk fel, mert fogalmunk sem volt, hogy is rögzíthetnénk a ragtapaszt a hajas fejbőrre.....viszont közös erővel sikerült legalább lefertőtleníteni a sebet és a vérzés szűntével betájolni, hogy mi is a helyzet. Tiborom, aki valaha állatorvos szeretett volna lenni, úgy látta, nincs nagy baj, még varrni sem kell a kb. 2-3-4 (?) centi széles sebet. Úgy döntöttünk, hogy a gyerek apró, fejsérülésről van szó, bevisszük a kórházba a biztonság kedvéért. Nem tudtam volna nyugodtan aludni, ha nem látja orvos. Figyeltük szédeleg e, hány e Zalán, de ehelyett jó étvággyal megvacsorázott. 

Este érkeztünk a kórházba, látogatási idő után. A földszinti információ eligazított bennünket a sürgősségi osztályra. Ott a betegfelvételnél rögzítették az adatainkat, elregéltük szomorú históriánkat, majd leültettek bennünket a folyosón. Közben Réka a nehezítés kedvéért levette a cipőjét és az egyik nővérke mellé telepedve azt ordította párszor, hogy OLVASSÁL NEKEM MESÉÉÉÉT! - mármint én. Alig tudtuk kivonszolni a függönnyel leválasztott szobából. Pedig érdemes lett volna mielőbb, egy eszméletlenül az utcán talált hajléktalan-gyanús egyedet hoztak a narancssárga ruhás mentősök.

A várakozást gyomorideggel kezdtem. Lekucorodtunk Rékával a lecsavarozott székek egyikére és a Gyuri kakas és a Gyík című mesét kezdtem el neki olvasni, ami mostanában nagy kedvenc. Közben Tibiék mentőautókat mentek nézni a bejáratnál. Hamar sorra kerültünk, meglepően kevesen voltunk....Talán negyed óra várakozás után egy idősebb doktorbácsi fogadott bennünket és medikának vagy rezidensnek tűnő másik pasassal és vagy három asszisztenssel. 

Gyorsan kiderült, hogy nagy baj nincs, soha ennél rosszabbal ne kerüljünk kórházba, varrni sem kell a bőrt, viszont egy röntgen nem ártana. Zalán kapott egy jó adag vörös fertőtlenítőszer szerű nemtoménmit a fejére, amitől immár nagyjából úgy nézett ki, mint akire baltával támadtak, nem csak a hintaágyból pottyan le.....És máris a folyosón találtuk magunkat a röntgenre várva. Ott támadtak némi nehézségek, nyilván Apa egyedül nem volt elég ahhoz, hogy lefogja a kispasit mozdulatlanságig, így engem is behívtak, ketten már könnyedén leszereltük szegénykém ellenállását.

Egykettőre megkaptuk a zárójelentés félénket, hogy minden rendben, bőrfelszíni a sérülés, mehetünk is haza. Még kötést sem kaptunk, amin picit csodálkoztam, de nem bántam, csak hagy menjünk már onnan el. Egyébként mindenki nagyon kedves volt, mosolygós és segítőkész,  A gyerekek még apró ajándékokat is kaptak és volt aki vigyázzon Rékára, amíg mi a röntgenben bírkózunk az ordító Zalánnal...mindezért nagyon hálás voltam nővérnek, orvosnak egyaránt. 


Este kilenc után érkeztünk haza. Én olyan fáradt voltam, azt hittem fel sem tudok caflatni a másodikra. Azóta jól van, élénk, nem hányt, nem panaszkodik (nem mintha szóban sok bővített mondatra futná a szókincséből) és csaknem a régi. Még picit kíméljük, újra babakocsizunk és úgy vigyázunk rá, mint egy hímes tojásra.


Update: Tegnap este (hétfőn) Zalánom úgy pattant le a dohányzóasztal sarkáról, mint egy gumilabda. Azt hittem, egy foga sem marad a metszőkből, szerencsére ezúttal sem esett kutya baja sem. Ezek a kispasik!.....phhhh.....