Avagy még mindig az év elejéről
Szilveszter után maradt csaknem egy egész hetünk dédelgetni, dajkálgatni, visszacibálni hajánál fogva az ünnepek körüli békét és nyugalmat...Hogy sehová nem sürgős és muszáj menni, együtt vagyunk, minden karácsonyra kapott játékot kipróbálhatunk, az összes könyvet kiolvassuk (ez nem sikerült), diákat vetítünk, új évet köszöntünk itt és ott, majd amott....és az sem az ördögtől való rossz, ha a gyerekek akkor fekszenek le, amikor akarnak. (Ámbár egyébként is csaknem akkor fekszenek le, amikor akarnak. :))
Szilveszter után maradt csaknem egy egész hetünk dédelgetni, dajkálgatni, visszacibálni hajánál fogva az ünnepek körüli békét és nyugalmat...Hogy sehová nem sürgős és muszáj menni, együtt vagyunk, minden karácsonyra kapott játékot kipróbálhatunk, az összes könyvet kiolvassuk (ez nem sikerült), diákat vetítünk, új évet köszöntünk itt és ott, majd amott....és az sem az ördögtől való rossz, ha a gyerekek akkor fekszenek le, amikor akarnak. (Ámbár egyébként is csaknem akkor fekszenek le, amikor akarnak. :))
Aztán visszafordíthatatlanul és feltartóztathatatlanul eljött a január hetedike, az első IGAZI munkanap kicsiknek és nagynak. És itt kezdődtek a kalamajkák. Jött a baj, az akadályok, izgalmak csőstül.
Hétfő reggel félkómában belenéztem a tükörbe, majd dacosan azt sziszegtem bele, hogy nem, nem mosok hajat. Egész elfogadhatóan nézek ki. Pláne sapkában. A gyerekeket a szokásos rutin szerint ébresztettem, öltöztettem, mesét kapcsoltam nekik, majd reggelit szervíroztam eléjük. Meglepődtem, kellemesen, Réka szokatlanul ébernek tűnt és Zalán sem horkolt a kanapén, mint az szokása. Az idővel is nagyon jól álltunk, fel voltam dobva, így amikor még egyszer a tükörbe pislantottam a fürdőszobába lépvén, jött az ötlet: én mégis hajat mosok. Jobb lesz az. Ahogy ott sikáltam a hajam, hallom ám, hogy csönd van, majd Zalán ordít. Pici csönd, Réka ordít. Majd kisvártatva mindketten sikítva ordítanak. Afenébe!
Először, bevallom, túl rutinosnak bizonyultam, azt hittem, egyikőjük véletlenül kikapcsolta a tévét, a másik ezért nyakon vágta, megint az egyik hozzá vágta a távirányítót, mire a másik megharapta..... és most nagy egyetértésben mindketten üvöltenek, saját sebeiket nyalogatva. Majd megláttam a rémülten, teli szájjal zokogó Rékát és tudtam, hogy valami nagyobb gubanc van. És lőn. Nyomában besomfordált Zalán is, aki úgy nézett ki, mint ahogy egy vámpírt elképzelek vacsora után. A szájából vér csöpögött, úgy diszkréten.
Szokás szerint első hajmeresztő parámnak joggal engedve ellenőriztem, hogy megvannak e a fogai. Megvoltak. Hogy mozogtak e, nem e, nem volt idő átnézni. Ölbe vettem, ringattam, vigasztaltam az én madárkámat, aki úgy bújt, simult hozzám, mint aki rögtön vissza is szeretne menekülni az anyaméhbe....Nagyon sokára sikerült megvigasztalnom és még délutánra is maradt a szemében valami szomorúság, bánat, amit csak ha megláttam, meg akart szakadni a szívem. Az én ártatlan picike báránykám!
Hogy pontosan mi történt, nem tudni. Elszunnyadhatott a mesén...vagy legalábbis lement alfába, majd legurult a kanapéról, puff, a parkettára tompítás nélkül. Az ajka felül, belül felhasadt, onnan szivárgott a vér. Szerencsére a vérzés hamar elállt, bár a szájacskája minimum duplájára duzzadt. Tibinek utólag tök jó ötletei voltak, hogy szorítottam volna a szájára hideg kanalat vagy fagyasztott borsót, csepegtettem volna rá Betadin-t, kenegethettem és bekötözhettem volna az egész buksiját, hátha akkor nem dagad be az ajka....de én nem hiszem, hogy lett volna olyan erő, ami ezt a duzzanatot feltartóztatja. Talán ha Hermione Granger-nek születek....
Az oviból ezek után természetesen elkéstünk. De az semmi, mert délután "elfelejtettünk" Rékáért oviba menni, majd este jártam egy olyan otthonban, ahol gyerek mellett is REND volt, példás....de erről majd valamikor máskor.
