Írtam egy egész hosszú bejegyzést, majd valahogy hopppá...eltüntettem. Na mindegy. Most viszont kénytelen vagyok saját kútfőből írni.
Szokott lenni olyan érzésetek, hogy találkoztok valakivel, akit mondjuk érettségi vagy diplomaosztó óta, vagyis 10-20 éve nem láttatok? Vagy valami izgalmast tudtok meg valakiről? Vagy valami ilyesmi. Majd szomorúan rádöbbentek, hogy már nincs kivel ezt megosztani, nincs senki, akinek elmesélhetnétek az újdonságot, mert az adott ismeretségi körben már senkivel nem tartjátok a kapcsolatot olyan szorosan? Én egyre többször szembesülök ezzel. Főleg volt munkahelyekkel kapcsolatban.
Múltkor pl. mentem át az út túloldalára, mert a túloldalon villogott a munkahelyem. Várakoztam, mikor lesz olyan helyzet, hogy senki nem üt el palacsintává, egyszer csak az egyik elsuhanó autóból kiinteget egy régi kedves kollegám, pont akkor, amikor én is felismertem őt. Nem nagy dolog, de már vagy 3-4 éve nem láttam. Mégsincs senki, akinek ezt elmondhatnám, hogy aszongya, láttam a Sanyit....vajon, mi lehet vele? Már biztos nagyon a gyerkőcei stb....mert már egyik kollegámmal sem tartom szorosan a kapcsolatot. Mármint olyan szorosan, hogy ezzel a hírrel megkereshetném. Nem tudom, mennyire megy át, amire gondolok.
Igazából mondhatom azt, hogy teljesen a jelenben élek és a közel- vagy távoli múltból nincs szoros kapcsolatom senkivel. Valahol ez olyan szomorú, legalábbis én szoktam kornyadozni rajta, még ha a mindennapok pörgése és mókuskereke nem is nagyon tehetné lehetővé, hogy akár szűk társadalmi életet éljek a többiekkel, régi és újabb ismerősökkel, barátokkal. Na mindegy.
Mára virradóra nőtt az orromon egy furunkulus. Nem nagyon izgatott, mert úgy volt, hogy ma nem lesz Főni, szóval egész nap nem találkozom idegennel, délután meg kollegákkal robogok haza, itthon meg majd lesz valami, csoda történik és eltűnik a giga pattanás. Erre kiderült, hogy Főni csütörtökön nem lesz, elnéztem a naptárt, szóval velem szemben ül valaki mégiscsak, és premier plánban láthatja a furunkulusomat. Majd kitalálta eme Főni, hogy menjünk el együtt a Papír-Írószer nagykerbe és vegyük meg, amit kell! Na, nesze neked négyfal és csendes elfordulás a világtól, amíg a kellemetlen folyamatok lezajlanak! Belépve a papírboltba, mit ad Isten, összehozott a sors azzal az évfolyamtársammal, akit 15 éve nem láttam kb. Hát persze, mikor is máskor, ha nem akkor, amikor furunkulus nőtt az orromra, világos! Amikor régebben melegítőben osontam be pelenkáért a DM-be, csapzottan és nyúzottan, biztos akkor futottam bele régi tanárba, főnökbe, ezer éve nem látott rokonba vagy ismibe. Ilyen az én formám! Végül nem beszélgettünk a fősulis ismivel, mert hátra mentünk mappákat halmozni Főnistül, addigra pedig ők fizettek és távoztak. Itthon Tibi háromrét görnyedt a röhögéstől, amikor meglátta a pattanást az orromon, úgyhogy elegem lett, sarkon fordultam és - nem részletezem - de végeztem vele.....Mármint a furunkulussal!!!!
Délután írt Réka ofője, hogy bejutottak a termism verseny országos döntőjébe a gyerekek. Az volt az első gondolatom, mert besavanyodott, öregedő némber vagyok, hogy te jó ég, mennyit kell majd tanulni a májusi fordulóra! Nem tévedtem nagyot, mert rögtön jött új üzenet, hogy kell majd egy powerpoint prezentáció kell bizonyos témában.....és hogy majd küldi, mit kell átolvasni, megtanulni. Jaj de jó!
Na még írnék, de nyúz a banda. Folytköv máskor.
