Mostanában újfajta élmények érnek a hajléktalanokkal kapcsolatban. Valamelyik héten az okmányirodában volt intéznivalóm, már óraállítás után, szóval sötétben utaztam haza az egyik járattal. Félig-meddig azon az útvonalon, ahol a korábbi munkahelyemről hazafelé robogtam, ismerős volt a környék. Az egyik megállóban felszállt egy férfi, számomra nem idegen arc, tudtam róla, hogy hajléktalan. Kissé túl melegen volt öltözve, hosszú vajszínű tollkabát volt rajta, egyik kezében nejlonzacskóban ez és az, a másikban fél kilós kenyér. Egyébként nem volt piszkos vagy éppen elhanyagolt, de a busz lépcsőjén alig tudott felkapaszkodni. Az arca azonban mindent elárult a közeli és távoli múltjáról.
A sofőr megállította, kérte a jegyet vagy bérletet. Hosszú tortúra következett, erőteljes megtántorodásokkal, minden egyes zsebének tűvé tételével. A közvetlenül a sofőr mögött ülő diáklány undorral menekült a helyéről a busz hátuljába. A sofőr némán várta a végkifejletet és gondolom, az utasok többsége is, azt amiről mindenki tudta, hogy be fog következni, az embernél nem volt egy forint sem. Hangosan ketyegett a busz motorja, kegyetlen egyhangúsággal. Borzasztó érzés volt figyelni ezt az embert, szinte fájt, inkább kifelé meresztettem a szemem. Annak ellenére, hogy a busz fényei miatt a kinti sötétből amúgy sem láttam semmit. Olyan kedvem lett volna neki pénzt adni vagy legalább egy buszjegyre valót, ám maradtam a helyemen én is. Emiatt meg bűntudatom lett, hogy nem tettem semmit, bár nálam az nem meglepő dolog. Végül a pasas letámolygott a lépcsőn és eltűnt a sötétben a kenyérrel és a nejlonzacskóval együtt. Arra gondoltam, milyen érzés is hazaérni a meleg otthonba. Finom forró vízben lezuhanyozni, puha köntösbe, majd pizsamába bújni. Ez az ember meg ki tudja hol fogja tölteni az éjszakát a félig iparnegyedes külvárosban....
Rá pont egy hétre békésen várakoztam a munkahelyem előtt a délutáni buszra, hogy bentebb vigyen a városba. Egy erősen hajléktalannak látszó alak is álldogált már a buszmegállóban, némileg tanácstalanul. Amikor megérkezett a busz, annak rendje és módja szerint felszálltam, elsőként, utánam pedig következett volna szegény hajléktalan is, de a sofőr nem engedte. Én már a helyemről követtem a fejleményeket. Nem figyeltem, csak a kezét. Az úgy könyörgött.
- Koszos és büdös, beszennyezi a buszt! Azonnal szálljon le. - sajnos a bácsinak tényleg rettenetes szaga volt ,ennek ellenére én nem tudtam volna otthagyni. A hajléktalan férfi nem nagyon szólt semmit, a keze beszélt helyette. Nem tudtam róla levenni a szemem. Szóba jött a rendőrség is, a sofőr csak mondta, mondta, eltántoríthatatlanul, hogy szálljon le, szálljon le, szálljon le, hogy aztán a férfi bizonyára belátta, hogy itt nem lesz utazás, úgyhogy leszállt. Az ajtó becsapódott mögötte és a busz meglódult alattunk. Ugyanazt a fájdalmat éreztem, mint a múltkor. Utastársaim megelégedetten felsóhajtottak és úgy látták, helyre állt a virág rendje. Bennem meg ott kongott az üresség.
Ha én buszsofőr lennék, biztos elvinnék minden hajléktalant. Vagy legalábbis a külvárosból, a hidegben, sötétben valahogy megoldást találnék. Persze nem lennék népszerű a hajléktalanoknak biztosított ingyen buszjeggyel vagy bérlettel sem, értem én...dehát...Miért van az, hogy vannak hajléktalanok?
A sofőr megállította, kérte a jegyet vagy bérletet. Hosszú tortúra következett, erőteljes megtántorodásokkal, minden egyes zsebének tűvé tételével. A közvetlenül a sofőr mögött ülő diáklány undorral menekült a helyéről a busz hátuljába. A sofőr némán várta a végkifejletet és gondolom, az utasok többsége is, azt amiről mindenki tudta, hogy be fog következni, az embernél nem volt egy forint sem. Hangosan ketyegett a busz motorja, kegyetlen egyhangúsággal. Borzasztó érzés volt figyelni ezt az embert, szinte fájt, inkább kifelé meresztettem a szemem. Annak ellenére, hogy a busz fényei miatt a kinti sötétből amúgy sem láttam semmit. Olyan kedvem lett volna neki pénzt adni vagy legalább egy buszjegyre valót, ám maradtam a helyemen én is. Emiatt meg bűntudatom lett, hogy nem tettem semmit, bár nálam az nem meglepő dolog. Végül a pasas letámolygott a lépcsőn és eltűnt a sötétben a kenyérrel és a nejlonzacskóval együtt. Arra gondoltam, milyen érzés is hazaérni a meleg otthonba. Finom forró vízben lezuhanyozni, puha köntösbe, majd pizsamába bújni. Ez az ember meg ki tudja hol fogja tölteni az éjszakát a félig iparnegyedes külvárosban....
Rá pont egy hétre békésen várakoztam a munkahelyem előtt a délutáni buszra, hogy bentebb vigyen a városba. Egy erősen hajléktalannak látszó alak is álldogált már a buszmegállóban, némileg tanácstalanul. Amikor megérkezett a busz, annak rendje és módja szerint felszálltam, elsőként, utánam pedig következett volna szegény hajléktalan is, de a sofőr nem engedte. Én már a helyemről követtem a fejleményeket. Nem figyeltem, csak a kezét. Az úgy könyörgött.
- Koszos és büdös, beszennyezi a buszt! Azonnal szálljon le. - sajnos a bácsinak tényleg rettenetes szaga volt ,ennek ellenére én nem tudtam volna otthagyni. A hajléktalan férfi nem nagyon szólt semmit, a keze beszélt helyette. Nem tudtam róla levenni a szemem. Szóba jött a rendőrség is, a sofőr csak mondta, mondta, eltántoríthatatlanul, hogy szálljon le, szálljon le, szálljon le, hogy aztán a férfi bizonyára belátta, hogy itt nem lesz utazás, úgyhogy leszállt. Az ajtó becsapódott mögötte és a busz meglódult alattunk. Ugyanazt a fájdalmat éreztem, mint a múltkor. Utastársaim megelégedetten felsóhajtottak és úgy látták, helyre állt a virág rendje. Bennem meg ott kongott az üresség.
Ha én buszsofőr lennék, biztos elvinnék minden hajléktalant. Vagy legalábbis a külvárosból, a hidegben, sötétben valahogy megoldást találnék. Persze nem lennék népszerű a hajléktalanoknak biztosított ingyen buszjeggyel vagy bérlettel sem, értem én...dehát...Miért van az, hogy vannak hajléktalanok?
