Tegnap leadtam a szabadságtervemet a 2017-es évre. Hagytam év végére 8 napot és így az utolsó két hetet már otthon tölthetném az évből. Nyáron kb. két hét szabi, vagy valami olyasmi, szeretnék többet is....Arra figyeltem, hogy a tavaszi szünetet kiírjam szabinak. Az őszi egy másik tanévben van, úgyhogy azt nem tudtam belevenni a terveimbe. Nekem 28+4 nap szabadság jár, de még ezt is nagyon könnyű volt leosztani. Ahogy elfogyott a 32 nap, nézegettem a szabis napokat ártatlan szemekkel és hiányérzetem volt. De tudom én, hogy az első félév valahogy szabiszegény, inkább nyáron és ősszel szaporodik meg az igény a távollétere. Most is kibírnék egy péntek-hétfő hosszú hétvégét persze, ki nem, de azért takarékoskodni kell a napocskákkal.
Rékáék tegnap környezet TZ-t írtak, holnap matekot fognak. Hétfőn nyelvtan, az is TZ, már a harmadik egy héten belül és még akkor németből nem számoltam semmit, igaz, ott minden órára nagyon készülünk, mert M. néni nagyon szigorú. Mindig van valami. Tegnap szülői értekezleten voltam, ahol 3-4 híján minden szülő ott feszített. Csodálkoztam is. Aki hiányzott, az meg beteget ápolt. Igaz, volt két anyuka, aki a fél ötös szülőin 5 órakor felállt és elköszönt. Ha én lettem volna a tantónéni, biztos megkérdezem, hogy valami rosszat mondtam?
Az első óra nagyjából azzal ment el, hogy mi a rossz, mit csinálnak rosszul a gyerekek....Forgattam a szemem, persze csak magamban. Végül egy anyuka, aki későn érkezett, váratlanul megkérdezte, hogy mikor hallunk már arról is, hogy mi a JÓ ebben az osztályban, miért csak mindig a rossz a téma. Később megtudtam, hogy ő pszichológus és az egyik helyi gimiben állomásozik. Az egyik apuka, aki mellkassebész (róla mindig az jut eszembe, hogy istenem, csak a kórházban ne találkozzak vele szemből szemben soha!) megvédte a tantónéniket, mondván, hogy a szülői elején volt szó jó dolgokról is, hogy micsoda összeszokott banda (igen, nagyjából ebben ki is merült a lista), jött volna az anyuka idejében. Én igazat adtam az anyukának, mert egyáltalán nem érdekel, hogy némelyik gyerek nem a kijelölt WC-be jár pisilni, emiatt késik az óráról, bontja az óra rendjét és még az ajtót is bevágja maga után. Ezek olyan lényegtelen nüanszok, amik messze az ingerküszöböm alatt vannak.
Az sokkal jobban érdekelt volna, hogy pl. Zrinyire hogy készülnek a gyerekek, mert az, hogy kiosztja a tantónéni a feladatlapot, majd óra végén beszedi nem feltétlenül szolgálja a gyerekek fejlődését. De persze nem kérdeztem én semmit, nem szokásom. Volt szó az év végi kirándulásról, ami idén 3 napos és Poroszló a cél. Az jó, mert ott még pont nem voltunk. Illetve ott SEM. Ez már június eleje, úgyhogy jól előreszaladtam, de tisztában vagyok vele, hogy milyen gyorsan eltelik egy hónap, ez a január is husss....elrepült. Márciusban alapítványi bál, áprilisban tavaszi szünet, májusban iskola gála (Rékáék valószínűleg valamin németes produkcióval lépnek fel), júniusban bizonyítvány osztás.
10 kitűnő lett a 31-ből, amit nem tudtam értelmezni, hogy sok vagy kevés, önmagában úgy sem jelent semmit. Biztos vannak x+y-nyian, akiknek egy négyesük van vagy akár kettő...Szerintem tagozaton több szokott lenni (mármint csupaötös) bár a tantónéni nagyon szép eredménynek nevezte. Végül 2 óra ücsörgés után berekesztettük a társalgást. Végezetül a német tanárokat érte kritika, persze egyik sem volt jelen. Hogy túl szigorúak, nem használják eléggé a tankönyvet, három hiba a dolgozatban kettes és ilyen nyalánkságok. Én már ezen túl vagyok, M. néni és E. néni ilyenek, nagyon nem kell rajta fennakadni. Illetve fogadóórán velük lehet és kell megvitatni a felmerült problémákat. Alapvetően rendesek és nem csak a jegyek alapján osztályoznak, úgyhogy nagy gond nincs.
Hazafelé leesett az ónos eső. Egyik anyatársam felajánlotta, hogy hazahoz (7 perc gyalog, ilyen közel lakunk, de úgy szeretünk beszélgetni, hogy inkább elkísértem). Levakartuk a szélvédőről a jeget (félig), majd közölte a barátosném, hogy nyári gumi van az autón. Mindegy, valahogy hazaértem és hála Istennek, I. hazahozta Rékát az edzésre, mert egy örökkévalóság lett volna, mire elvánszorgok a vívóteremig, meg vissza.....
Tényleg, nem is meséltem, a múltkor, egy keddi napon, amikor totálisan rosszul alakult minden és semmi nem akart összejönni, akkorát estem a jeges úton nagyjából féltávnál a vívóteremig, hogy csak na. Egy pillanat volt az egész. Mire észbe kaptam, csak azt éreztem, hogy a hátamon fekszem és ostobácskán pislogok fel a csillagos égre. Hirtelen abban sem voltam biztos, hogy fel tudok kelni. Végül akár egy vénséges vén öregasszony, talpra álltam, de éreztem, hogy a hátam legfelső részét ütöttem meg legjobban. Konkrétan majdnem fejre estem?? Felléphetnék ezzel a cirkuszban, nem nem lenne egyébként veszélyes.
Zalánnak a bal felső egyeskéje is az utolsókat rúgja, maholnap fogatlan lesz szegényke. Azok a gyönyörű kis gyöngy tejfogai....már a múltté mindkettő. Csak az emlékeimben és a fotókon él....Még szerencse, hogy jön helyettük a maradó fog, legalábbis őszintén remélem.
Egy fotó. Béke a tejfogak poraira....hüpphüppp (Tiszta hülye vagyok, hogy emiatt picit is borúsabb tudok lenni....)
