Megnőtt az ágy

Ugyancsak a hétvégén történt. Az egész egy ártatlan megjegyzéssel kezdődött, már nem is tudom, melyikőnk ejtette el, Tibi vagy én..... valahogy úgy szólt, hogy "lassan kinövi ez a lány az ágyát". Ami nem csoda, mert szinte hónapra pontosan 3 éve alszik benne (illetve nem alszik), így hát minimál hosszúságban persze, hogy idő kérdése volt a dolog. 

Az eredmény egy egész délelőttös nagytakarítás lett, ami csak a mellékterméke a lényegnek: Réka ágyát meghosszabbítottuk, kihúztuk. Merthogy olyan ágyat vettünk neki annó, ami képes arra, hogy vele növekedjen.  Most kb. 160 centis és még "van benne" 40 centi. 

Az utóbbi időben tényleg alig fért el az ágyában. Persze ő nem panaszkodott. Telerakja minden vacakkal, plüssel, babával, mütyűrrel, hogy aztán ő maga már alig tudja bepréselni magát az ágyába. Nagytakarítások alkalmával bámulatos mi mindent találok a matraca alatt, mellett,alatt. Már egész rutinos vagyok, de még mindig képes meglepni. Például dugi diók, mogyorók, mókus módra. Páratlan zoknik párosával. Gombóccá formált pizsama alsó vagy felsők. Sosem együtt a kettő. Mesekönyvek, ceruzák, bizsuk, túrirudipapírok (pedig ágyban nem eszünk) kilyukadt lufik, kerék nélküli kisautók, illetve amit én már SZEMÉTnek nyilvánítok, de számára még kincs. Azokat is az ágyban rejtegeti. És a többi és a többi. 

Jelen állás szerint 110 centis a leányzó és 140 centin fetrenghet kedvére. Ahogy rendbe raktuk a szobát, a gyerekek birtokba is vették az ágyat, mint megnövekedett játszókuckót. Egyébként ugyanúgy velem alszik minden éjjel, szóval ebben semmi változás megnövekedett ágy ide vagy oda. Csak nekem furcsa egy kicsit olykor, el-eltűnődök, hogy ki alszik ebben a ménkű hosszúúúúú ágyban?????

Réka kontra PedAssz.

A "gyerekverős botrány", mely soha meg nem érte a botrány fázist, elcsendesült. Az igazság kiderült - egy igen szűk kör számára hozzá is férhető - a felek kerekasztal mellett átbeszélték a témát és az ügy lezárva. Pont. Bennem, kvázi, kívülállóként, elég sok kérdőjel maradt, legtöbb kérdésemre nincs válasz vagy ha mégis, a lehetetlent kívánom, úgy néz ki. Valahogy mégis megkönnyebbültem; teher volt ez valahogy, ez (is) megviselt, csak rágódtam rajta, forgattam magamban, egy olyan ügyet, amelyre nincs megoldás...Max. ha én magam lépek, az pedig, úgy vélem, nem Réka érdekében állna (gyk: ovi váltás, megint...)

Ma (szerda) reggel vidáman bocsátottam be leánykámat a csoportszobába. Pontosabban ő volt igen vidám, csacsogó, szökdécselő kis virágszál. Kétszer visszaszaladt hozzám repetáért pusziilag, a kis szeleburdi. Katával együtt kezdték ma reggel az óvodát, az adott okot a külön vidámságra. Ahogy pakolásztam, öltözködtünk kinn a folyosón, egyszer csak elkaptam a PedAssz. (Ildi) tekintetét a csukott ajtón keresztül (ami, nyilván üvegből van, nem vagyok varázsló) és mondanám, hogy gyanakodtam, valami nem stimmel, de nem. Vagy csak iciripicirit. Aztán közelebb léptem, hogy megnézzem, eszik e az én leánykám, legalább vajas kenyeret, ha már az utálatos tojáskrémes kenyér van menün...vagy csak teát iszik?

És akkor azt láttam, hogy Réci nekem háttal zokog az asztalnál. Nem kicsit, nagyon. Előtte egy Balaton formájú tea tócsa, a padlón ugyanez kisebb méretben. Benyitottam és feltettem ama költői kérdésemet, hogy mi történt, amit szerintem az adott zsivajban senki meg nem hallott rajtam kívül. Válasz nem érkezett. Réka kiszaladt hozzám, átölelt. Regisztáltam, hogy max. fordulatszámon sír. A PedAssz. ekkor Katát küldte el a mosdóban elhelyezett felmosórongyért, amit Katus be is vitt neki. Leültünk az öltöző padjára (full kabátban, sapkában, Zalán egészen finomra párolódhatott....) és hagytam, hogy megnyugodjon a leányzó. Nem volt annyira egyszerű. A PedAssz. visszavitte a mosdóba a teás felmosóizét, majd visszavonult a csoportszoba mélyére. 

Réci aztán hamarosan elengedte a nyakam, normál ütemben vette a levegőt, felszáradtak a könnyei, de csak Kata tudta elmondani, hogy a PedAssz. rászólt. Én akkor úgy döntöttem, nem hagyom csak úgy elsuhanni mellettem ezt a helyzetet. Bár lehet, hogy jobban tettem volna, nem tudom.

Benéztem az ajtón és odaszóltam a PedAssz.-nek, hogy legközelebb úgy beszéljen(ek) - nem tudom, miért jött a többesszám, talán ösztönből - legyenek szívesek, a Rékával, hogy az ne zokogjon utána, ha lehet. Erre Ildi kijött hozzám a folyosóra, hogy nem történt semmi; annyit mondott Rékának, hogy nincsen semmi baj, hozza a felmosórongyot. Igen? Igen. És ezt így mondtad neki, ahogy most nekem? Igen. Mindig így szoktunk beszélni a gyerekekkel..... Na ez az utolsó mondat a szemem közé odabökve valahogy betette a kaput. Ez akkora kapitális hazugság, hogy a plafon csak azért nem szakadt le, mert frissen van felújítva az óvoda. 

- Jó, ha azt mondod, így történt, akkor rendben van. Elég érzékeny leányzó a Réci.... - talán ezt kellett volna mondanom. De nem ezt mondtam! Hanem. 

- Igen, persze, kár, hogy én nem így hallom.... - mire a PedAssz ahogy volt, sarkon fordult, otthagyott és visszatért a csoporthoz. Megsértődött. 

Mondanám, hogy nem érdekel. Persze, érdekel. Mondanám, hogy talán Ildinek van igaza. De nem mondom. Mégis hogyan kell szólni egy vidám ötéveshez ahhoz, hogy az pillanatokon belül fullasztó zokogásban törjön ki? Én ismerem a lányom. Van az a hangsúly, van az a szóösszetétel....Nekem kellene megtanítanom egy PedAssz.-t, hogyan kell szépen beszélni a gyerekekkel? 

Az egész, tudom, nem nagyon dolog. Nem nagy cucc, sőt, egészen hétköznapi dolog ebben a csoportban. De a fenébe is, piszok nehéz immunitást szerezni, meg nem látni, szó nélkül megállni az ilyesmit. Legalábbis nekem. Akinek egyik gyenge pontja, ha leánykáját kontrollálatlanul sírni látja.