Szombaton reggel pillangókkal a gyomromban ébredtem és legszívesebben máris téptem volna kiskutya nézőbe, mint hős szupervumen…Lobogó köpenyben, előre nyújtott jobb karral, menő szempillaspirállal, amely menetszélnek és felhőknek ellen tud állni.... Ez azért olyan nagy dolog a kutyások életében. Új eb kerül a házhoz. Ritkán kerül rá sor, jó esetben számunkra 10-15 évente egyszer . Végül fél 10-kor kanyarodtunk ki itthonról. Illetve a városszéli benzinkútról, miután beszereztük napi betevőnket a kis kedvenc pékségünkből és inni adtunk az autónak is.
A végcél Siófok volt, onnan származik a mázlista eb. Az gondoltam, hogy ez még az a távolság, amit bevállalhatunk. Első hallásra messzinek tűnik, de két óra alatt nagyjából letudható az út odavezető része. Mint valami teljesen átlagos dramaturgiájú katasztrófafilmben, természetesen a végcél előtt 15 km-rel, még az M7-en egyszer csak motorhibát jelzett a Toyo és leszabályozott. Ez általában azt szokta jelenteni, hogy eltömődött az EGR szelep (vagymi) és 100 km/h fölött nem enged száguldozni. Ez nem lehet akkora gond azért, nem? Csakhogy most nem az Alföldön cikáztunk, így felfelé a dombokon bemackósodtunk akár 40 km/h-ra. Én nem is tudtam, hogy Siófok környékén is vannak dombok, soha nem tűnt fel eddig.
Hogy senki jámbor közeledő belénk ne szálljon hátulról, kikacsáztunk a leálló sávba, vészindex bekapcs és úgy gurultunk el a 105-ös lejáratig, ahol aztán hiába követtük az utasításokat, a googlemaps visszavezetett bennünket az autópályára 300 m-en belül... Megint. ÁÁÁ! Enyhén sírhatnékom volt. Újabb kb. 10 km vészindex és leállósáv után valahogy visszabotorkáltunk a vonatsínek mellett Siófokra.
Nem sokszor fordult elő velem, hogy eszembe sem jutott a Balaton ilyen kartávolságnyi közelségre a tótól, de most így volt . Főleg, amikor eltévedtünk és a helyi kórház parkolójába kellett behúzódni, hogy kitaláljuk, melyik utca rejti a kutyusokat. Már csak pár utcácskára voltunk, végül két és fél óra kamillázás után megpillanthattunk a három kis lurkót és a mamáját. Eufórikus érzés volt, olyasmi, amire az ember mindig emlékszik. Mint a pillanat, ami után Réka belefordult biciklistül a Holt-Tiszába…bár ez rossz példa, de ez ugrott be elsőre. Milyen volt az a pad, amin az oviban ücsörögtünk Pistikével, amíg nem jöttek értünk a szüleink….amikor először megláttam az uh-n Rékát, majd aztán élőben is....ilyenekre gondolok.
Fotók alapján foglaltam le egy kiskutyát, Jogart a J betűs alomból, akiről már előző este kiderült, hogy egy német kisfiú szintén kinézte magának és sír utána...Jött a kérdés a tenyésztőtől, hogy ragaszkodunk e hozzá? Mondtam, hogy nem, de szeretnék háromból választani, ahogy megbeszéltük. Először a három kutyus számomra egyformának tűnt, mintha ikertestvérek lettek volna (ha-ha-ha…..) , aztán hamar kiokosodtunk rajtuk, hogy van két egyforma méretű és megint másik kettő egyforma színű, viszont mind cukorfalat. Végül Tibire bíztam a választást, mégis kb. 20-30 év vizslás élet van mögötte. Tibi a legkisebbet választotta, sötétebb színűt és a legnyugodtabbat. Olyan okos szemei voltak, hogy szerelmes lettem ott helyben.
Járt vele egy kis csomag, termékminták, adagolópohár, itatótál, aláírtuk, kitöltöttük a papírokat és már búcsúztunk is. Teljesen meghatódtam a boldogságtól. Öt percig, mert aztán már azon járt az eszem, hogy a bánatba jutunk haza autópályától távol maradva, kertek alatt, a melegben, egy kutyával, aki még soha nem ült kocsiban, légkondi csak szolidan. Szegény négy csaknem vadidegen ember között…Én ültem be hátra Réka helyére a kutyussal, ő pedig előre. Nem kell mondanom talán ennyi év blog után, hogy mennyire ordított. Mármint Réka. Én nem álltam le veszekedni vele, nehogy a kutya levegye a szitut. Tibi adta azért neki az ívet, így Rékának egy idő után már csak a könnyei potyogtak….
Aggodalmam, hogy a kennelből kiszakítva majd pánikrohamot kap, vonyít, sír, bepisil, bekakál, behány…mind felesleges volt. Zalán ölébe hajtotta a kutty a fejét – még egyszer megforgatva a tőrt Réka szívében – és szundikált, szunyókált. Nem mondom, hogy eleinte nem nyüszített egy picit, de a „Jóóól van” vezényszavakkal és folyamatos simisimivel meg lehetett nyugtatni.
A boldogult lánykoromból régi , még gyerektelen időkből ismert Dunaújváros-Kecskemét- Szolnok utat jártuk be, szépen gurultunk haza a kertek alatt, átlag 50-80 km/h körül, mikor hogy sikerült. Amolyan tatásan. Kecskemét után valahol Ásványvízeseknél Szentkirálynál megálltunk egy pihenőhelynél. Pont utánunk begördült egy másik autó is, egy ordító kisbabával pattant ki belőle egy apukának látszó egyén, de többet nem láttam belőle, mert a kutyával voltunk elfoglalva.
Megkínáltuk a vizsibabánkat hűs vízzel, ami nem igazán érdekelte, viszont a kennelből kapott tápocska felkeltette az érdeklődést és úgy habzsolt, mint aki aznap nem kapott enni. Habár, lehet, tényleg nem kapott, mert azt ígérték, nem adnak neki. Innen még a nap is kisütött volna, ha nem tűzött volna már amúgy is ezer ágra, mert hirtelen eltűnt a motor hibakód és újra szárnyalhattunk haza, ahogy azt megszoktuk.
Az régóta eldöntött dolog, hogy a neve Dió lesz a leendő kutyánknak, ebben konszenzusra jutottunk a családban. Van mindenféle „nemesi” neve is, de alapvetően Dió ő és kész. A fészke egy nagy fonott kosárban van, melyet heteken belül ki fog nőni, ám egyelőre istenien érzi magát benne. Az első perctől tudta, ahogy megmutattuk neki, hogy az az ő HELYE, két remek pléd van benne és egy foltos kispárna , hogy puha is legyen. A plédeket Réka és Zalán ajánlotta fel, 1-1 db-ot, Réka a Dórás plédjét (na így múlik el a világ dicsősége), Zalán pedig az ovis takaróját, amit egyébként soha nem használt igazán, mert az ovis csoportnak volt saját takarója ,csak huzatra volt igény.
Itt tartunk most, szokjuk egymást, főleg ő minket. Egyelőre nincs nagy étvágya, biztos sokkos állapotban van még, bár egyre másra kibontakozik. Hosszú és nagyon boldog életet neked, Dió! Remélem, boldoggá tudunk tenni téged!
