Levegő ha bennakad....

Réka ma egészen váratlanul leesett a mászóka legtetejéről. Az ovi udvarán történt, éppen semmi nem történt, megálltunk pár percre, mielőtt haza indultunk volna. Lógott, mint egy kolbász, ingott , hintáztatta magát jobbra  és balra, majd valahogy az ujjai lecsúsztak onnan, ahová nagyon kellett volna kapaszkodni és a szemem láttára a hátára esett. Jókorát puffant, meg kell hagyni.

Rémisztő volt, hiszen ahogy és ahová leesett, úgy is maradt. A hátán fekve, tágra nyitott szemekkel. Elkezdett peregni bennem a pokol....Mire odaugrottam hozzá, kétségbeesetten sírni kezdett és levegő után kapkodni. Idegborzoló élmény volt. Körbenéztem, két óvónéni pont elhaladt mellettünk a kijárat felé. Az egyikkel már váltottam egyszer kétszer pár szót. Amikor felemeltem leánykám, majd kisvártatva mégis lefektettem a fűre Rékát, bánva, hogy egyáltalán megmozdítottam, egy szőke dadus néni is elbaktatott mellettünk mosolyogva. Igen, nem kértem segítséget, nem is kaptam. 

Zalánnak szóltam, hogy szaladjon fel, szóljon annak az ismerős apukának, aki a baleset előtt 2 perccel ugrott fel a kislányáért az oviba, hívja le. Réka tiltakozott, de azért Zalán elporzott. Közben Réka lassan megint jutott levegőhöz, eltűnt a rémület a szeméből, óvatosan feltápászkodott, hozzám bújt. Ringattam ott a fűben térdelve, kérdeztem, hívjam e apát, hazamenjünk e kocsival, nem kérte. Igazából egyetlen ember jött oda hozzánk, hogy élünk e vagy nem, a szomszédos csoportból egy anyuka, akinek nincs túl jó híre egyébként, most mégis visszaszaladt hozzánk az oviba, bár már a kapun túl járhatott csemetéstül...

Amikor ismerős apuka előkerült az oviból a leányával, elmesélte vidáman, hogy Zalán szólt neki, hogy jöjjön gyorsan, de a kislánya éppen odafenn mosta a kezét, nem tudott jönni. Persze, nem vette komolyan egy hároméves hívását, nem tudhatta, hogy baj van/lehet, gondoltam én. Szerencsére nem is volt rá szükség. 

Nincs semmi tanúság, semmi, csak úgy leírtam.

Nem volt jó

Persze nem is vártam, hogy az lesz. Legalábbis az én pirinyó lelkemnek nem. 

Orrot töröltem, virslit adagoltam, teát töltöttem, játékot pakoltam, gyereket vigasztaltam, csapot nyitottam, szappant adagoltam, cipzárt húztam, nadrágba bújtattam apró lábakat, kinti cipőt sok sok 25-26-os tappancsra, könnyet szárítottam, gyereket dajkáltam, ölembe kucorodót, feneket töröltem, vécét húztam... (a fenék Zaláné volt, a többi jellemzően nem). Az óvodában éppen bolondok háza volt, magyarázta az óvónéni, hogy miért és hogy nem így szokott ez lenni. Életpályamodell, hó vége, hó eleje, túlórák elosztása...Bólogattam szomorkásan. Nekem a lényeg csak az volt, hogy a dadus néni két csoport között szaladgált, mint a mérgezett egér, egész reggel nem volt sok esélye dajkálni egyetlen kicsi fiút vagy lányt sem, az óvónénit pedig papírmunka miatt elhívták. Volt olyan, hogy egyedül voltam 26 gyerekkel....közben persze zajlott az élet, ahogy fentebb röviden összefoglaltam.

Azt éreztem hirtelen, hogy az én gyerekem nem is ovi érett. Hiszen nem öltözik 100%-ban egyedül (bár ügyeske) és nem törli ki egyedül a fenekét. A csap gombját sem tudja megnyomni egyedül, ha kezet szeretne mosni. Ezek talán nem tűnnek fontos dolgoknak, mégis nekem a hajam égnek állt, ha arra gondoltam, hogy ha nem vagyok ott, vajon mi lesz a gyerekemmel egymagában a vécén, kakálás után. Nem volt sehol senki.

Zalán nem ült a szoknyámon, ügyesen elvegyült, de nem haverkodott valahogy senkivel, a játékokra fókuszált. El nem engedett maga mellől 5 méternél messzebbre. Így aztán ücsörögtem a csopi szobában egész délelőtt és figyeltem. Fél 11 tájban betermelt egy adag gyümölcsöt Zalán lelkem, ahogy a többiek is, aztán kimentünk együtt az udvarra, ahol a testvérek egyesülhettek egy időre. Örültek egymásnak. Réka olyan aranyos, pátyolgatja, vigyáz Zalánra, védi az érdekeit, igazi nagytestvér....

Az ebédhez már nem ültem be a csoport szobába, megvártam az öltözőben, amíg végeznek. Olykor bekukucskáltam az üvegajtón és nyugtáztam, hogy lelkesen lapátolja a levest vagy a tejbegrízt kakaóval. Ahogy jóllakott, kiszaladt hozzám, nyomában az óvónénivel, majd közös megegyezésre hazajöttünk. Örömmel és lelkesen öltözött, majdnem egy szál felsőben kiszaladt az oviból, pedig mára jól lehűlt a levegő, már a sapkákat is elővettük.

Hazafelé beugrottunk abba a kínai boltba, ahol még soha nem jártam, bár az ovi mellett van szinte...Vettem Zalánnak 3 melegítőalsót, ezentúl ovis benti nadrág néven fognak futni.

Holnap folytatjuk, várhatóan egy ponton majd otthagyom őkelmét valamennyi időre és ebéd után ismét hazahozom. A héten még biztosan nem alszik ott, hacsak nem ragaszkodik hozzá nagyon. 

Most éppen az ágyamban durmol, macistakaróstul, cumistul. Jaj, és ez olyan jó! Réka is majdnemnégy volt, mire egész napját az oviban töltötte. Nem muszáj, ha nem muszáj és nem muszáj, de nem ám!