Holnap kitör a téli tavaszi szünet, szóval ma írok utoljára jövő szerdáig. (Neeem, hétvégén egészen biztosan jövök legalább egy bejegyzéssel. :))
Ma délelőtt előkotortam a dekoros dobozból a húsvéti lakás díszeket. Erősssssen mantázni kell magamnak, hogy 'ittahúsvétittahúsvétittahúsvétittahúsvét..." mert a végén még elfelejtem és kollektíve lemaradunk róla. Így is enyhén idiótának éreztem magam, amikor a karácsonyi hangulatú koszorú helyett a hintázó nyulat aggattam ki a bejárati ajtónkra. Nem tudom megállni, de ez van.
Közben Zalánnak muszáj volt nosztalgikusan rácsodálkozni minden egyes karácsonyi díszre mellettem. Mikulásosat is játszottunk, én voltam a "jókislány", Zalán pedig a mély hangú Mikulás bácsi, aki ajándékot hozott nekem. Hogy mit? Elsősorban karácsonyi díszeket (naná!), diót és 1-2 éves mézeskalácsot. Hálából megkínáltam a Mikulást egy kis dióval (a húskloffolóval adtam nekik pár huszáros csapást :)) aki örömmel elnyammogott vagy három darabot, majd célzott rá, hogy enne egy kis mézeskalácsot is, igen megéhezett világkörüli útján. Elmagyarázam neki restelkedve, hogy azok karácsony fára valók, nem gyomorba, ezer évesek. A Mikulás udvarisan elfogada érveimet, majd hirtelen távozott.
Kis idő múltán, ahogy szétporcióztam a kégliben a húsvéti holmikat, elégedetten szemléltem a művemet, egyszer csak feltűnt, hogy eltűnt Zalán. Elkezdtem keresni, mindenhová benéztem legalább háromszor. A csend síri volt és egyre ijesztőbb, ahogy teltek a másodpercek. Hová tűnthetett ez a kölök? A fotel mögé sem bújt be a nappaliban, a függöny meg sem rezdült. A konyha asztal sem rejtette őt sajnos. Már majdnem kétségbe estem, kértem szépen, bújjon elő, nem találom ebben a hirtelen nagy bújócskában. Attól féltem, fogta magát és lement az udvarra, mert azt vette a fejébe. Cingár lábacskáin csak egy szürke harisnya volt, felül ugyancsak szürke pulcsi...megfagy az a gyerek odalenn!
Egyszer csak magasra szökkent a hálóban Apa takarója és alóla előbújt az én kis mókuskám. Oda bújt, hogy az ódon mézes kalácsot nyugalomban és békében elfogyaszthassa. Hozzá bújtam, simogattam, duruzsoltam neki, azt hittem, elvesztél, te! Bűnbánó képet vágott, amolyan lapítósat, várván az anyai ítéletet. Hiszen duplán szabályt szegett, ágyban nem eszünk és antik mézeskalácsot sem szívesen....persze ha arra volt gusztusa! Megkönnyebbült, ahogy feloldoztam, felpattant és hozott még a karácsonyi díszek közül két másik mézeskalácsot is.
- De ezeket nem eszem meg, anya. Jó?
Mindez annyira jellemzően Zalános. Nem szabad valamit, de nagyon vágyik rá? Suttyonban elintézi, tárgyal és könyörög a fene. Utána az özönvíz!
