Szerda, a mélypont. Ilyenkor általában arról szoktam napközben álmodozni, hogy majd jól hazamegyek az irodából és csodás kakós csigát sütök vagy valami egyéb finomságot, mondjuk, kenyérlángost. Aztán a valóság az, hogy tényleg hazamegyek, majd rádöbbenek, hogy dehogyis, hohó, van elég házi. Na most is pont így jártam. Kakaóscsiga helyett, ami amúgy klasszul passzolt volna az esős időhöz, matekoztunk Zalánnal, majd fogalmazásból is tanultunk egy sort, mert mindkettő tárgyból holnap dolgozatot írnak. Mire végeztünk, fél nyolc lett és úgy döntöttem, nem állok neki vacsorát főzni, majd holnap. Úgyhogy elvittük a kutyát sétálni, pékségből hoztunk friss kenyeret és hideget ettünk. A gyerekek kakaóscsigát is, azzal a különbséggel, hogy nem én sütöttem.
Réka behúzta hibátlanra a környezet TZ-t. Az azért valami, klassz.
Node mégsem ez a nap híre, bár lehetne, hanem az, hogy délelőtt sokkolt a hír, hogy a suliból Észak-Olaszországban van az idei sítábor is. Hogy lassú az agyam, az azt is mutatja, hogy az utóbbi években rendre oda utaznak és még Tibi tegnap meg is kérdezte, hogy mi lesz a sítáborosokkal, mennek a karanténba?? Én még akkor sem kapcsoltam. Darabokban az agyam, imitt-amott van belőle egy kevéske. Ámde ma reggel leesett és nagyot koppant, ahogy régen volt szokás mondani. ÉÉÉÉszak-Olaszország manapság a koronavírus egyik központja. Réka osztályából két gyerek is van a sítáborban. Nem pont Milánóban vagy egyéb vírus által preferált helyen, de olyan megyében, ahol a fertőzés már ott van.
Persze ez egy kis város, mármint Szolnok, ha megyeszékhely is, mentek a telefonok a tankerületbe, onnan meg jött az infó kb. , hogy fogalmuk sincs mi van vagy lesz (arról pláne nem) felsőbb utasításra várnak. Itthon meg mindenki úgy volt vele, hogy nehogy már ez az ötven ember pénteken hazatérjen és visszaüljenek a padba jövő hétfőn, mintha mi sem történt volna! Az ofő visszaírt nekem, hogy nincs ok az aggodalomra, biztonságos távolságban vannak a fertőzött régiótól a sítáborosok. Khm, nahiszen! Azért Kína is elég messzinek tűnt és kiderült, hogy nincs is annyira. Össze-vissza repked mindenki, mint a mérgezett egér. Mi mondjak, nem vagyok nyugodt, hétfőn a sítáborból két gyerek is visszaül a padba, aztán még vagy 10 napig nem lehet majd tudni,hogy megúsztuk e vagy nem. Nagy valószínűséggel megússzuk, de mi van, ha nem?
Állítólag a szervezők nem tudtak a vírus felbukkanásáról és így eszükbe sem jutott lemondani az utat....nem tudom, mintha már szombaton lettek volna hírek, hogy az olaszoknál gáz van, de fene tudja. Mindenesetre most sem sietnek haza, az eredeti terveknek megfelelően pénteken vagy szombaton érkeznek haza. Hátha addig még ezt-azt összeszednek, persze.
Tibi szerint kár parázni, mert a vírus elkerülhetetlenül le fog csapni, a kérdés, hogy mikor. Azért arra nem voltam felkészülve, hogy akár máris ízelítőt kaphatunk belőle. Délután hallottam, hogy lehet, olimpia sem lesz, és nem az lesz, hogy majd egy másik város megrendezi Tokió helyett, mert nagyjából mindegy, hol gyűlik össze a fél világ, hanem hogy ez az olimpia úgymond...kimarad. Elég hervasztó és lehangoló dolog,
