Elsős

Délután váratlanul a kezembe nyomott az óvó néni egy borítékot. Furcsálltam, épp előtte pár perccel kérdeztem, hogy fizetnem kell é valamit....Valahogy meg sem néztem, ki a feladó, vagy mielőtt eszembe juthatott volna ilyesmi, már megakadt a szemem a Rákóczi suli címerén a fejlécen.

Egyetlen bekezdésből állt a levél, annak is a végében volt a lényeg. Mivel vastagon volt szedve, hamar felfogtam viszonylag.

"....a 2014/2015. tanévben a Szolnoki II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola induló első osztályába FELVETTEM.

Tisztelettel:

T.A.

igazgató"

Hazafelé tartva Réka szorgosan hajtotta a biciklijét. Ahogy a kapunk elé értünk, megkért, hogy menjünk egy kört, annyira nagyon szeret bicajozni. Hát jó, bár engem már nagyon hívott a konyha, a vacsorafőzés nyűgje. Ha egy kört teszünk meg a szomszéd utcákban, nehéz elkerülni a Rákóczi sulit, most is arra vettük az irányt. Ahogy a homlokzat elé értünk, Réka lehuppant a nyeregből, betűzte az iskola nevét, szemezett az ablakokkal. Fura érzés volt. Annyiszor kívántam már, hogy bárcsak megállna az idő egy kicsit, amikor picik  voltak, Réka, majd Zalán.... majd ahogy teltek a hónapok és évek, egyre gyakrabban. Most megint az jutott eszembe este, bárcsak konzerválni lehetne valahogy a MOST-ot. De ez az IDŐ, a céda nem fog megállni senki kedvéért, hát robogunk tovább, mit lehet tenni! Örülni annak, ami van: ősztől lesz egy naaagy és okos ISKOLÁSOM. 1A vagy 1B, még nem tudni, az első szülői értekezletet meg kell várni. Tibi szerint mindegy. Igazából tényleg az. De B-s lesz, ahogy a többi Manós.

Ilyen sem volt még

Ilyen még tényleg soha....

Ma reggel úgy hagytam ott Rékát az oviban, hogy még javában benne volt a hisztiben és nem is volt szándéka abbahagyni a közeli jövőben. Peregtek a könnyek, dübörögtek a decibelek. Én meg már akkor 10 perc késésben voltam a munkahelyemről, ami ugyan nem ultra gáz, de csak amíg valaki be nem árul a főnökségnek...Amit ugye nem szeretne senki.

 

Úgy indult, hogy készülvén a Közlekedési napra, a leányzó biciklijét is leparkoltuk az ovi udvarán reggel, majd Equestia Girls babájával (Tvájlájttal) hármasban bevágtattunk az öltözőbe. Ahol kiderült, hogy az ovis nesszeszere a kocsiban maradt. Benne mindne féle felbecsülhetetlen kinccsel. Rögtön elmagyaráztam Rékának, hogy sajnos nincs esély arra, hogy én visszaszaladjak a kocsihoz, majd vissza, egyrészt mert elkéstem máris az irodából. Másodszor megbeszéltük, hogy az ovis holmijáért (kivéve törölköző és tesi cucc) immáron ő felelős. Nem egyszer, nem kétszer. Ha valami a kocsiban vagy otthon felejtődik, akkor aznapra ott is marad. Viszont délutánra újraegyesülhetnek, semmi gond.

 

Réka azonban nem volt sem megértő, sem együttérző az én egyéni szociális problémám (késés) irányában, egyre csak a táskáját követelte. Ezt nyomatékosítandó, a földhöz vágta magát a csoportszoba ajtajában. Egyszerűen nem volt több időm. Azt hiszem, neki is meg kell tanulnia, hogy az idő nem végtelen, bizonyos dolgokra x mennyiségű van és ha letelik, annak vannak, lehetnek következményei. Eddig mindig kisutyorogtam belőle a hisztit, a búbánatot, ha úgy tetszik, leültünk, megbeszéltünk, ígértem neki valamit.....de sajnos fordult a kocka, más osztja be az időmet. Illetve más IS. Szóval búcsút intettem az óvó néninek és rácsuktam az ordító gyerekemre a folyosó ajtaját. Szerintem mire a kapuig értem, már elhallgatott. Nekem persze ettől függetlenül egész napra egy rossz alaphangulatot adott ez az elválás....fáj a szívem.... nem ezt akartam én....

 

Csak nézem a faliújságra kitűzött rajzát, Applejack-et kiszínezve...és úgy szaladnék érte az oviba. Megölelném, addig puszilgatnám párnázott orcáját, amíg mozog...