Biztos meg fogom szokni, hogy a gyerekek nincsenek velem, de ma még eléggé hiányzott a két "utánfutóm". Pedig az egyik még ideiglenesen itthon állomásozik. Olyan volt ez a mai nap egy kicsit, mint egy mini gyásznap. Legalábbis a reggel. Őszinte részvétem, elkezdődött a tanév!
Harmadik nekifutásra sikerült beszereznem a doktornéninktől a gyermekorvosi hozzájárulást a műtéthez, vagyis sínen vagyunk (.....mint József Attila, ahogy egyik kollegám szokta volt mondani.) Amikor a doktornő a laborleletet nézte át, egy pillanatra visszatartottam a lélegzetem, de úgy lett, ahogy reméltem, minden értéke nagyjából a helyén van. Ahogy ott üldögéltünk a rendelőben, Zalán úgy pislogott a védőnőre, asszisztensre és doktornőre, mintha minimum mindegyik baltás gyilkos lenne....ami nem kevés derültséget keltett odabenn. A torkát nem volt hajlandó megmutatni a doktornéninek, így aztán nem volt mese, le kellett fogni. Négy darab (!) nő tudott csak elbánni vele. Én fogtam a lábát, a védőnő a karjait, az assz. a fejét, a doktornő meg ami maradt, plusz kukucskált a torkába.
A doktornéni becslése szerint az első két hét felejtős az oviban, vagyis pont a beszokós időszakról frankón lemaradunk....na nem baj, legalább akkorra mindenki más beszokik, lesz idő velünk kínlódni. :)
Ó, érdekel is engem most az ovi! Tele van a gyomrom már megint pillangókkal, pedig Istenemre egy darabot sem ettem. Holnap reggel hét órakor jelenésünk van a gyerek sebészeten. Majd jövök valamikor és mesélek....Aki tud, imádkozhat érettünk egy picit....
