Én nem is tudtam, hogy ilyen megható tud lenni, ha az ember gyermeke iskolás lesz. Sok mindenre nem vagyok felkészülve az életben, rendre váratlanul érnek események, hátba vágnak érzések. A sajátjaim, és ez most megint ilyen volt. Itt ülök a munkahelyemen és kb. 2 percenként Rékára gondolok, izgulok érte. Sejtem, ezt teszi országszerte több ezer anyatársam és apatársam. Vajon hogyan telt neki a legelső matek illetve magyar óra, valamint a harmadik, a testnevelés? Akárki akármit is mond, azért az ugrás oviból suliba megvisel minden gyerkőcöt (szerintem), valamilyen szinten. Annyi gondolat cikázik a fejemben. Nem fog e unatkozni, kellően érdekfeszítőnek találja e az órát, a nagy osztálylétszám hogy érinti, a 45 perc kötöttsége és a rövid szünet mennyire hatja meg? Magaviselet és fegyelem? Kamillával vajon meddig ülnek még egy padban? Csodálkoztam, hogy az első nap nem ültették szét őket....Tud e a holmijára vigyázni (odáig nem jutottam el, hogy a ruháiba beírjam akár csak a monogrammját, majd a hétvégén!)
Igazgatóúr évnyitó beszédében totálisan eltalálta mi minden kavargott bennem. Talán azért, mert elsőkézből volt infója, milyen egy elsős felmenőjének lenni. Öröm, büszkeség, aggodalom, szomorúság....ennek egyvelege valóban. Néztem az én fekete-fehérbe öltözött, nagyon csinos szöszke leánykám és sírtam. Befelé, szerencsére, csak befelé. Nyeltem a könnyeim. Lobogott a nyakában a Rákóczis kendő, tekingetett a padon jobbra és balra...olyan távolinak tűntek az ovis évek, annyit nőtt hirtelen egyébként is, a szememben is. Újabb szintje a leválásnak, azt éreztem. Kicsit odaadom a gyermekem az iskolának és annyira nagyon szeretném, ha nem tennének kárt benne. :) Ha megtalálnák, miben a legjobb, oltanák tudásszomját és nem törnék le a szárnyait!
Szerencsére csupa vidám zenét játszottak ama bizonyos évnyitón, nem volt Denehézaziskola táska, sem semmi anyaszív nyomorgató, így nem törtem ki zokogásban. Visszakísértük a lányt az osztályába, az első bébe, ahol mindenki átöltöztette nagyra nőtt magzatát játszós ruhába. Mindenki, kivéve engem. 2 perc jámbor pislogás után sprintben futottam hazafelé cseregúnyáért (dejó, hogy a szomszédban lakunk szinte). Mert a Gyermek szeme könnyel telt meg, hogy csak ő nem tud átöltözni kényelmes ruhába, mindenki más igen....Nem baj, úgyis unalmas az utcakép hétfő reggel, becsöngetés után....
Délután a leányka vidáman csicsergett és könnyedén beszélt az oskoláról. Nem említett olyasmit, hogy ODA? SOHA TÖBBET! Nem is vártam persze ilyet, hiszen vágyott ő a Rákócziba már egy ideje, ott a helye. Ő cimkézte vadonásúj tankönyveit én - még egyelőre - a nevét írtam rá a cimkékre. Nejlonba tekertem minden tankönyvet és munkafüzetet, melyben kellőképpen meg is fáradtam. Este együtt fürödtünk, kettesben, mert Zalán már 7 órakor kidőlt, nagyon fárasztó ám a középső csoport! Utána megetettem, mint egy kismadarat. Jó étvággyal falatozott, éreztem, hogy nyugodt és álmoskás a drága. Fogmosásnál nagyot ásított a tükörképére. 3 mesét suttogtam neki a fülébe, saját kútfőből, azután visszamászott a saját ágyába. Betakargatam, megsimogattam, cirógattam. Amikor Édesapa negyedóra múlva hazatért, kisomfordált egy puszira és ölelésre, de zokszó nélkül visszafeküdt és pikkpakk el is aludt.
Hát így telt a legelső nap....
Igazgatóúr évnyitó beszédében totálisan eltalálta mi minden kavargott bennem. Talán azért, mert elsőkézből volt infója, milyen egy elsős felmenőjének lenni. Öröm, büszkeség, aggodalom, szomorúság....ennek egyvelege valóban. Néztem az én fekete-fehérbe öltözött, nagyon csinos szöszke leánykám és sírtam. Befelé, szerencsére, csak befelé. Nyeltem a könnyeim. Lobogott a nyakában a Rákóczis kendő, tekingetett a padon jobbra és balra...olyan távolinak tűntek az ovis évek, annyit nőtt hirtelen egyébként is, a szememben is. Újabb szintje a leválásnak, azt éreztem. Kicsit odaadom a gyermekem az iskolának és annyira nagyon szeretném, ha nem tennének kárt benne. :) Ha megtalálnák, miben a legjobb, oltanák tudásszomját és nem törnék le a szárnyait!
Szerencsére csupa vidám zenét játszottak ama bizonyos évnyitón, nem volt Denehézaziskola táska, sem semmi anyaszív nyomorgató, így nem törtem ki zokogásban. Visszakísértük a lányt az osztályába, az első bébe, ahol mindenki átöltöztette nagyra nőtt magzatát játszós ruhába. Mindenki, kivéve engem. 2 perc jámbor pislogás után sprintben futottam hazafelé cseregúnyáért (dejó, hogy a szomszédban lakunk szinte). Mert a Gyermek szeme könnyel telt meg, hogy csak ő nem tud átöltözni kényelmes ruhába, mindenki más igen....Nem baj, úgyis unalmas az utcakép hétfő reggel, becsöngetés után....
Délután a leányka vidáman csicsergett és könnyedén beszélt az oskoláról. Nem említett olyasmit, hogy ODA? SOHA TÖBBET! Nem is vártam persze ilyet, hiszen vágyott ő a Rákócziba már egy ideje, ott a helye. Ő cimkézte vadonásúj tankönyveit én - még egyelőre - a nevét írtam rá a cimkékre. Nejlonba tekertem minden tankönyvet és munkafüzetet, melyben kellőképpen meg is fáradtam. Este együtt fürödtünk, kettesben, mert Zalán már 7 órakor kidőlt, nagyon fárasztó ám a középső csoport! Utána megetettem, mint egy kismadarat. Jó étvággyal falatozott, éreztem, hogy nyugodt és álmoskás a drága. Fogmosásnál nagyot ásított a tükörképére. 3 mesét suttogtam neki a fülébe, saját kútfőből, azután visszamászott a saját ágyába. Betakargatam, megsimogattam, cirógattam. Amikor Édesapa negyedóra múlva hazatért, kisomfordált egy puszira és ölelésre, de zokszó nélkül visszafeküdt és pikkpakk el is aludt.
Hát így telt a legelső nap....
