Vasárnap reggel mindent kipakoltunk a hatalmas konyhaasztalra, ami ehető volt még a hűtőben, hogy minél kevesebb holmit kelljen visszacipelni haza. Így történt, hogy a 8. utasunk, a Dió is tükörtojást és sült virslit reggelizett kivételesen, már eléggé duzzogva látott neki....
Aztán felvittük a dombokra a kutyát sétálni, közben természetesen nyálcsorgatva csodáltunk mindent, ami csak a szemünk elé tárult. Több juhnyáj is kolompolt a hegyoldalakban, eső után a pára felhőként ereszkedett a dombok közé. Látszott, hogy itt esett eső és nem csak a múlt éjjel, mert a legtöbb rét zöld volt, harapnivalóan friss. Itt is akadt két túraútvonal, valami 50 éves jelzésekkel felfelé.
Abban maradtunk Leventéékkel (aki a tulaj), hogy délig maradunk, akkor még lesz idejük kitakarítani, mielőtt a következő szerencsés csapat beköltözhet. Azonban nem jöttek délre, sem negyed egyre, pedig már mehetnékünkk lett volna haza, hogy este hat-hét körül hazaérjünk. Hétfőn mindenkire munka várt.....Telefonon nem tudtam őket elérni, de végül messengeren üzentek, hogy legkésőbb fél 2-re ideérnek....A banda egyik fele, a sietősebb nekivágott Nagyvárad felé az útnak, én meg úgy voltam vele, hogy még 2-3 óra Torockón nem akkora baj, sőt, ajándék.... Legurultunk a faluba, ezúttal is megcsodáltuk az úton terpeszkedő 2-3 kutyát, akiknél csúnyábbat nehéz lett volna elképzelni is....majd sétáltunk csak úgy véletlenszerűen az utcákon. Betértünk még 2 ajándékboltba, majd egyszer csak megtaláltuk azt a vízimalmot, mely az utolsó még működő vízimalom (a faluban, megyében, országban, nem tudom), 1752-óta őrli, amit kell, most éppen kukoricát.
Kaptunk magyar nyelvű idegenvezetést Gábor bácsi személyében, akinek mindig volt pár keresetlen szava a román többséghez, amiről pedig mesélt, azon eltátottuk a szánkat. Volt egy berendezett molnár szoba is a helyi festett bútorokkal berendezve. Megkóstoltam, mit darált a vizimalom és mit kapni a boltokban....hát nagyon nem ugyanaz. Mielőtt elköszöntünk volna, megígérte, hogy ha legközelebb arra járunk, ingyen kovács bemutatót is tart nekünk, amit a román csoportoknak 200 lejért, de nekünk sajnos nem volt sem még két gyerekünk a meglevő mellé sem időnk, ahogy egyetlen napunk sem.
Gábor bácsi megjegyezte, hogy vannak rokonai a Jászságban az anyaországban, de nem jár Magyarországra, mert még megkapná valakitől, hogy milyen jól beszél magyarul ahhoz képest, hogy ő román. Szekunder szégyenérzetet éreztem és hirtelen nem is tudtam rá mit mondani értelmeset. Meséltem volna el, hogy nekem soha nem volt ilyen gondolatom, ahogy az egész családom ugyanígy vélekedik erről és a gyerekeket is úgy neveljük, hogy a haza az 15 milliós és nem ismer határokat.....
Közben Tibi a kutyával megindult felfelé a Székelykőre. Eső volt várható, valamikor délután 1 felé járt az idő, úgyhogy a Székelykőt mindenképpen elbuktuk, de nem bántam, lesz miért visszajönni. Aznap, szombaton sem volt teljesen ideális túraidő, de ha korán felkeltünk volna, amire a banda képtelen volt, ráadásul 8ig esett az eső, talán lett volna esély.
Tibi volt a legcsalódottabb, amikor egy hatalmas sörpocakú Mikulás külsejű pasast látott ereszkedni a hegyről, aki alig várta, hogy a lángosozóban átvegye az oklevelét a Székelykő meghódításáról. - Látod, nem is olyan nehéz túra ez!- csattan fel bánatosan. Azért nem volt 35 fok aznap és tűző nap sem. Mindegy, ezt elengedtük. Újra. 6éve, amikor itt jártunk, úgy emlékszem, zivatar kergetett el a faluból bennünket, de majd visszaolvasom magam, szinte napra pontosan hat éve jártunk erre.
Felsétáltunk egy olyan magasságba, ahonnan már pazar volt a panoráma a falura és ittuk magunkba a látványt. Közben Dióval hol egy lila, hol egy sárga lepke járatta a bolondját, úgy kergette őket, mintha dróton rángatták volna. Aztán sóhajtottunk egyet és lesétáltunk vissza a falu központjába. Levente üzent is, hogy megérkeztek. A búcsú nagyon kedvesre sikeredett, sokáig integettek utánunk a friss házasok, megőrizzük őket jó emlékezetünkben és hátha jövőre visszatérünk együtt, akkorra elvileg már valami medence féle is lesz, talán egy jakuzzi vagy ilyesmi.
A faluban még megálltunk forrásvizet venni, újra beszerezni olyan kürtős kalácsot, amilyent itthon nem kapni mifelénk.....Hazafelé Torda és Arad felé vettük az irányt, ez volt az előzetes terv is, mert a Nagyvárad Torda távolság nekem túl izgalmas volt, túl nagy forgalom és lassú haladás....Végül Aradra nem mentünk már be, hiszen 3 órakor indultunk haza Torockóról eleve, pedig kíváncsi lettem volna Aradra is, ott még soha nem jártunk.
Hol csepergett az eső, hol szakadt, még az idő is szomorkodott, hogy hazatérünk. Arad után valahol végképp magunk mögött hagyjuk a hegyeket, ami rossz érzés, de aztán Gyulánál belépni megint klassz volt, mindig szeretünk hazajönni. Aztán Békéscsaba és Kecskemét volt a target az M44-en (asszem), de Szarvasnál le kellett térnünk tankolni, mert Erdélyben egyáltalán nem tankoltunk, olyan tele tartállyal léptük át a határt. Itt kicsit izgultam, mert egyetlen kút volt már nyitva este 8 órára és ha ott nincs gázolaj, nem tudom, mit csinálunk, ott alszunk reggelig, de persze volt, így értünk haza 9 órára az eső áztatta városunkba. Dió a hazautat is példás nyugalmommal viselte, jutalomból elvittük még sétálni, bár semmi kedvem nem volt hozzá, csak ágyba bújni.....
Mit mondjak, elég szürreális volt hétfőn reggel az íróasztalomhoz ülni, amikor előző délután 3 kor még Torockón flangáltunk.....Kellett egy nap, hogy ezt megemésszem, meg kellett várni, hogy a lelkem is hazatérjen, hehe.
Rengeteg tervünk van még Erdéllyel, úgyhogy alig várjuk, hogy visszamehessünk. Jobban vágyunk oda, legalábbis én, mint a tengerhez....(látszik, hogy nem vagyok egy nagy strandos)
Hálás vagyok, hogy oda vissza végigsétálhattunk a Tordai hasadékon, aminek a látványától mindig megsajdul a szívem, annyira szép. Örök élmény marad Bagossyékat hallgatni Kolozsváron, Torockóból és az erdélyi tájból pedig soha nem elég, felejthetetlen, lélekbe ivódó emlék, lelki táplálék.
Visszajövök én egyszer még.....
