Tegnap negyvenkettőször szóltam a gyerekeknek, hogy pakolják össze a játékaikat, fogmosás, mese, alvás. Mintha a falnak beszéltem volna, nagyjából ennyi eredménnyel járt. Rendben, mondtam nekik könnyedén, akkor a mai mese elmarad, pakolás, fogmosás és villanyoltás. Hát enyhén szólva nem lett a bejelentésnek visszhangja, csak a kongó csönd. Minden ment a maga rendjében tovább, nagy nehezen, sokat vacakolva eltűntette Réka az ágyából a kacatokat (Zalán számára ismeretlen fogalom a rendrakás....), míg én fogat mostam, készülődtünk lefeküdni.
Itt volt egy kis közjáték, ugyanis házasságunk fontos és szomorú fordulóponthoz érkezett. Tibi bejelentette, hogy ő a nappaliban alszik (Zalán tarzanugrásokkal pattogott a háttérben erre reagálva), mert nem bírja a légkondit. Fázik is, beteg is, szóval légkondi NEM. Én meg ugye utálok nélküle aludni, ha odabenn 30 fok van. Már jobban megy, mint 10 éve, amikor konkrétan nem is tudtam, de vele szeretek horpasztani, na. Még egyszer megkérdezte utolsó figyelmeztetésként, hogy kikapcsolom e a hűtőberendezést, rávágtam, hogy nem, én önző állat, és ezzel a dolog el volt döntve, a férfi részleg a nappaliban, a csajos szakasz a helyén tért nyugovóra....
Egyszer csak jön Réka, reklamál, hogy mi van a mesével? Készségesen válaszoltam, hogy emlékszik ott a rendrakásos mizériára kb. 1 órával ezelőtt? Na, mert én igen és annak folyományaként ma nincs mese. Majd holnap. Mire Réka két másodperc mély csönd után könnyekben tört ki.
- Nincs mese...... Nincs.......Pedig annyira nagyon vártam.... - zokogta. Annyira éreztem a fájdalmát, annyira ott volt a lelki köldökzsinór még mindig, annyira őszinte volt és lélekből jött, illetve annyira rá van kattanva Ruminire hogy nagyon szíven ütött. Fizikai fájdalmaim lettek szabályosan. Persze hogy felkapcsoltam az olvasólámpát és kapott egy fejezetnyit Ruminit a leányka. Hát szóval ennyit a következetességből illetve arról, hogy vigyázzon az ember mit ígér és mit tud abból betartani!
