Tegnap kellemes fejleményeket hozott Tiborom születésnapja. Rékám számtalanszor hozzá bújt, édes kismacskaként nyávogott csicsergett és mesélt neki, majd éjjel a szokásossal ellentétben hozzá vackolt be, nekem csak a két talpa jutott, nagyjából orrmagasságban. Kell e szebb és jobb szülinapi ajándék egy apának? Tiborom nagyon élvezte mindazt, amivel Réka általában csak engem halmoz el.
Közben tegnap reggel óta Zalán orrából a változatosság kedvéért valószínűtlenül zöld folyam árad. Hétfőn lemondtam a 18 hós oltást betegségre hivatkozva, abban maradtunk a védőnővel, hogy telefonálok a doktornéninknek, ha meggyógyul Zalán. Ez remélem, mihamarabb bekövetkezik. Rékám sem éppen egy makk, ami az egészségét illeti, pár zsepit az oviban is biztosan elhasznál. Szerencsére porszívó nélkül is maradéktalanul ki tudja fújni az orrát (bár némi felnőtt biztatás nem árt neki, nehogy idejekorán abbahagyja a trombitálást), aminek a porszívónk biztosan örül.
És ha már Réka, mesélek róla egy történetet. Passzolni fog előző bejegyzésem témájához.
Szerdán szülői értekezlet volt az oviban. Afféle rendkívülinek kikiáltott. Meg is jegyezte L. mama, az örök optimista, hogy biztosan bezárják az ovit, azt fogják bejelenteni. Ami azért lett volna érdekes, mert a nagyon hivatalos átadása a párszázmillióból 1 éven át felújítgatott, hiperszuper ovinknak még csak ezután lesz. Na persze az ördög soha nem alszik és a jelen gazdasági helyzetben már semmit nem lehet kizárni....
Tibivel azt beszéltük meg, hogy a csoportszoba előtt találkozunk úgy 4 óra magasságában, ott fog megtörténni a gyerekek átadás-átvétele. Szóval én be értekezni, Apa el sétálni, vonatokat nézni, majd haza aprónépestül. Amikor Réka értesült a fenti beosztásról, előbb csak pityergett, hogy ő velem akar maradni, majd magyarázkodás ide vagy oda, ordításba csapott. Hogy ő aztán nem megy SEHOVÁ apával, soha. Marad az oviban velem. Vagy nem is, HAZA akar menni velem együtt. A kettő közül nem igazán sikerült tartósan választania egyet. Akadt látnivaló bőven azoknak, akiket jósorsuk a Manó/Katica csoport felé vetett...Rékámnak potyogtak a könnyei, vörösre sírta az arcocskáját, majd újabb fokozatra kapcsolva ahogy Apa öltöztetni próbálta, a földön fetrengett, hogy Tibi, a karatemester, nem bírt vele. Talán nem találta rajta a fogást? Képtelen volt felöltöztetni Récimet, az üvöltés nem is szűnt, úgyhogy kikukucskáltam az értekezletről, hogy mivannáááá???
Megjelenésemnek kevés, sőt semmilyen hatása nem volt Rékám kedvére, így kisvártatva visszamenekültem a szülőire. Egy szülő őszinte részvétét fejezte ki....A második témánál tartottunk értekezletileg, amikor végre Tibi felöltöztetve mindkét gyereket, kilépett a csoport öltözőjéből a lépcsőházba. Majd be is csukta maga után az ajtót. Némi túlzással azt mondhatom, hogy a csend, ami Rékám után maradt, süketítő volt. Felsóhajtottam megkönnyebbülve, végre nem kellett azt hallgatnom az szmk-s anyuka beszámolója alatt kísérőzeneként, hogy :"Veled nem megyek sehová, anyát akaroooooom, vááááá"
Nagyjából másfél óra múlva újra keblemre ölelhettem csibéimet, akik úgy ugrottak a nyakamba, mintha 1,5 hétre távoztam volna otthonról minimum. És arra is fény derült, hogy virágom, Rékám pont addig hagyta hangszóróit bekapcsolva, amíg az a bizonyos ajtó be nem csukódott mögöttük. Utána gondjait feledve indult vonatokat nézni az állomáson apástul és Zalánostul.
