Kedd, fél 9, forró, párás volt a reggel aznap. Éppen a kórház felé robogtunk csöndesen, négyesben. Ahogy szórakozottan legeltettem a szemem a szokásos szürke hömpölygő forgalmon, azon bosszankodtam magamban, hogy krízis helyzetekben sorra sehogyan sem tudok megszabadulni a kínjaimtól. Pontosabban attól a bénító fájdalomtól, ami a gyomrom környékén lüktet. És kihat minden gondolatomra. Púp volt a hátamon, szabadultam volna tőle, de ettől még hűségesen velem tartott, bőven a sürgősségi rendelés ajtajáig.
Leültünk a váróban a többi kar/boka/kéztörött emberke közé - én, mint aki az utolsó ítéletre vár. Réka kitalálósat szeretett volna velem játszani minden áron. Ha már forrócsokit szerintünk nem kaphatott az automatából..., nagyon szégyelltem magam, de azt feleltem neki, hogy most nem vagyok rá képes. Végül 3 kört mégis lezavartunk valahogy. Megerőszakoltam az agyam.
Néhány perc várakozás után behívott minket dr. B. , csavargatta egy pöpetnyit Réka csuklóját, mely jól funkcionált ugyan (nagyjából), ám ránézésre is mintha görbe lett volna benne a csont, nem egy ideális állapot....Azért doktor úr kiírt nekünk egy kontroll röntgent, ne essen már neki friss "fotó" nélkül, hátha csoda történt....Pár perc múlva újra magához rendelt és tudatta velünk a hírt, amit féltünk, de próbáltunk megszokni: a csoda ezúttal elmaradt.
Néhány perc várakozás után behívott minket dr. B. , csavargatta egy pöpetnyit Réka csuklóját, mely jól funkcionált ugyan (nagyjából), ám ránézésre is mintha görbe lett volna benne a csont, nem egy ideális állapot....Azért doktor úr kiírt nekünk egy kontroll röntgent, ne essen már neki friss "fotó" nélkül, hátha csoda történt....Pár perc múlva újra magához rendelt és tudatta velünk a hírt, amit féltünk, de próbáltunk megszokni: a csoda ezúttal elmaradt.
Ketten voltunk csak benn a rendelőben, álltunk a röntgen felvétel alatt. B. doktor pár mondatban összefoglalta a lényeget. Igyekeztem töppedt-zsibbadt agytekervényeimbe vésni mind.
- délig ehet a lány
- délután/este megműti
- csütörtökön mehetünk haza (annyit arról, hogy Tibi úgy emlékezett, ez egy egynapos műtét)
- közvetlen jelent tekintve: irány a gipszelő
- rögtön utána: irány a gyerek ambulancia (vagymi)
A folyosóra kitántorogva, Tibi mellé visszaülve elmeséltem a fejleményeket a családnak. Mélyeket lélegeztem és konstatáltam, hogy a gyomoridegem odébb állt. Na persze, most már nem kínzott, hogy a lehetőségből tény lett. Szükség volt pár percre, hogy megemésszem a megemészteni valót, legalább 48 óra kórház várt ránk. Ami első hallásra nem tűnik olyan borzalmasnak, de én már akkor tudtam, hogy szép lesz, ha kibírom. Edzetlen vagyok ilyen területen....a körülmények meg azért igencsak embert próbálók. Mármint ha az emberlánya befekszik a gyermeke mellé az osztályra.
Végül addig ücsörögtem ott, még mindig a két törött bokájú hölgy között, hogy megsürgettek bennünket, ugyan nem fáradnánk e a gipszelőbe, ahogy főorvosúr kérte...Dehonnnnem. Átbattyogtunk a folyosó túlsó végére, ahol Réka kapott egy gipszet...nem egészen értettem miért, majd Béla, a gipszelő felvilágosított, hogy műtét után ugyanez a gipsz kerül majd vissza a karjára a leánykának. Jahogyúgy....Innen előzékenyen átkísért bennünket oda, ahol gyakorlatilag felvették Rékát az osztályra. Papírmunka, nyomtatványok, aláírni valók tömege, majd egy felületes orvosi vizsgálat és a szokásos általános kérdések Rékával kapcsolatban. Jellemző, hogy nem jutott eszembe a születési súlya, annyira eszemnél voltam....
Béla, a gipszelő korábban beavatott, hogy a felújítások miatt a gyermek sebészetet összevonták átmenetileg egyetlen folyosóra a gyermek hurutos osztállyal és a pulmonológiával, így a zsúfolt, ágyakkal tűzdelt, festékes vödrök által akadálypályává alakult osztály alig ütött szíven. Alig....A bejárati ajtó becsukódott mögöttünk, gyorsan elköszöntünk a fiúktól és elindultunk, hogy elfoglaljuk az ágyunkat. Megjegyzem, hogy a tény, hogy tulajdonképpen/majdnem a hurutos osztályon fekszünk, tele a folyosó beteg gyerekekkel, csak másnap kezdett zavarni. Aznapra volt más dolgom, sok.
Egy három ágyas szobában kaptunk helyet, az ablak mellett, a száma a nem túl biztató 113-as volt. Egyetlen kisfiú feküdt az ajtóhoz közeli ágyban. Ez valószínűleg a Bélák napja lehetett, mert a harmadik osztályát ősszel kezdő fiúcska is a Béla névre hallgatott. Jobb karját törte előző héten pénteken, olyan szerencsésen, hogy még valami fém izét is betett neki B. doki előző nap, hogy összefogja valamelyest a csontjait.
Persze anyukának nem jár ágy, még a magam fajtának sem, akit felvettek az osztályra (Sine Morbo-nak) csak egy támla nélküli kisszék dukál a nap háromszori étkezés mellé. Azt gondolom, ez valahol jelkép, üzenet is. "Hé, te, anya, MENJ HAZA! Gyere vissza reggel!" - persze aki csak tud, marad. Marad, mert muszáj, kisbabája beteg vagy muszáj, mert muszáj és kész. Eszembe sem jutott ott hagyni Rékát egyedül....fel sem merült bennem.
Ebédet aznap már nem kaptunk, hiszen Réka déltől nem ehetett, nem ihatott egyáltalán. Tekintettel arra, hogy késő délutánra, estére volt kiírva a műtét, volt ezzel kapcsolatban néhány baljós gondolatom. 11 órától egészen a déli harangszóig masszíroztam a lányt, hogy egyél, igyál, egyél, igyál, egyél, igyál, mert utána nem lehet ám majd....Nagyjából lepergett róla. Hogy aztán 13 óra után nem sokkal arra a felismerésre jöjjön rá, hogy ő biza nagyon éhes és szomjas. Mint egy hímoroszlán, aki 3 napja nem evett. Némán széttártam a karom.
Viszont hogy teljen az idő, akadt számunkra néhány program még a műtétig. Ilyen volt például, hogy Réci "pillangót" kapott a kézfejébe. Szerencsére nem kísértem át a szomszéd kezelőbe, így nem láttam, ahogy vért vettek tőle és megszúrták a vénáját. Jobb volt ez így mindenkinek, ő meg akkor is sírt volna keservesen, ha történetesen tökös, vér látványát bíró leányzó az anyukája. Mint ahogy nem az. Itt hangzott el először a nővérek részéről, hogy őkelme kicsit hisztis. Hát....nekem mondjátok? Ez a téma egyébként hullámokban előjött újra és újra, de nem olyan hangszínnel vagy tartalommal, hogy az "sok" lett volna....
Ahogy a "pillangó a kezére szállt", elindult az infúzió is (hogy ne száradjon ki, mire kés alá tolják), ez csöpögött is neki késő estig nagyjából. 3 óra magasságában az egyik nővérke benézett hozzám, hogy mindjárt jön egy beteghordó, átkísér bennünket megbeszélni az altatás részleteit. Újra emeletről le, épületből ki, másik épületbe be, liften fel. Ott nem volt sehol egy lélek sem, mint ahol csak kísértetek járnak. Végtelen hosszú huzatos folyosóra be, azon végig.....a beteghordó odaszólt az út felénél, hogy figyeljem merre kanyargunk, mert sajnos nem tud megvárni. Na, mondom, teszteljük az én fényes tájékozódó képességem, hurrá....Végül helyet mutatott nekünk egy ajtó előtt, ami előtt bajuszos, csíkos pizsamás öreg bácsi ült egy tolószékben, török gyártmányú papucsban....
Jöttek-mentek az emberek fel és alá, közben arra jöttem rá, hogy az a támla nélküli izé, amire letettem a fenekem, az valójában nem is szék...hanem valami asztalka inkább?? Namindegy. Végül egy fehér miniruhás nő elrikkantotta magát az ajtóból, mégpedig Réka nevét kiáltotta szét. Hellyel kínált, Rékát az ölembe vettem....már a második mondatának a közepén járt, amikor rájöttem, hogy Réka leendő altatóorvosával ülök szemtől szemben. Hogy ezek miért nem tudnak annyit mondani, hogy dr. Kis Amál vagyok, aneszteziológus, jónapotkivánok, én nem tudom, talán unják napjában több tucatszor is elmondani.
Megegyeztünk, hogy nem, nem tud Réka folyadék nélkül tablettát bevenni. Még folyadékkal sem, ami azt illeti. Szóval marad a kúp. Erre egy másik nő (másik anesztes, nem tudom) pofákat vágott mögöttem, hogy ekkora gyerek már nem szokott kúpot kapni, hm....Ekkora gyerek meg nem tud még magába varázsolni tablettát, szóval rövid úton eldőlt, hogy marad a kúp, hogy ne parázzon Réka túl sokat a műtét előtt. Laza legyen és mámoros.
Eszembe jutott ismerősöm intő szava, miszerint újabban érdemes sebész orvos mellett altató orvost is fogadni, az a tuti...Ehhez képest ahogy végeztünk, megköszöntem mindent a doktornőnek és mint aki jól végezte a dolgát, visszasétáltunk a mi osztályunkra. Nem csúsztattam a zsebébe egy forintot sem. Úúú...lehet, hogy kellett volna?
A nagy visszaszámlálás idején, azaz az utolsó másfél órában újra bekopogtatott hozzám haverom, GyomorIdeg, rémes volt. Réka nyafizott az ágyában fetrengve, hogy ééééhes, szoooomjas, nagyon fáradt, mikor melyiket. Hat óra után már minden pillanatban vártam, hogy megkapja a fenekébe a "lazítót". Ez valamikor 7 óra előtt meg is történt. Fogalmam sincs, mikor, nem néztem az órám. Jött a nővérke egy fecskendővel, hasára fordította Rékét és amíg be nem adta neki a "kúpot" egy mini hegyi beszéd keretében észt is osztott neki. Hogy nem kell a nyavalygás, mert minden az ő érdekében történik, hogy mielőbb meggyógyuljon a keze. Hát nem klassz ez? De, élveztük minden percét.
7 óra után néhány perccel befutott a beteghordó. Szerintem azt nem Bélának hívták, el is feledtem megkérdezni. Akkorra aludt Rékám, a hosszú pillájú, mint a bunda. Ez aggasztott egy picit, hogy nem túl korán dőlt ki? Zalánt annak idején ébren vitte el az ágyából a műtősfiú, Réka pedig....ennél mélyebben már nem is aludhatott volna. Nem volt tudatában, ahogy a hordágyra tették, betakarták és áttolták a műtőbe. Ez azért nagyon jó volt így. Nem ért rá félni.
A főbejáratnál jártunk, amikor megszólalt NemBéla mobilja. Pár mondat után befékezett, morgott valamit a túloldalnak. Majd közölte velem búsan, hogy sürgősségi császár jött közbe, úgyhogy altatóorvos híján vissza kell mennünk az osztályra. Ahonnan jöttünk. Nagyon pipa volt, hogy ezt teszik egy gyerekkel, én inkább csodálkoztam. Még azon is, amikor visszatették az ágyába az én Csipkerózsikámat, NemBéla pedig odébb állt, hogy majd később vissza jöhessen. Mellettem egyszer csak megszólalt egy nővér, hogy minden rendben lesz ám, anyuka. Nem tudom, milyen képet vághattam, hogy ez kibuggyant belőle....
A főbejáratnál jártunk, amikor megszólalt NemBéla mobilja. Pár mondat után befékezett, morgott valamit a túloldalnak. Majd közölte velem búsan, hogy sürgősségi császár jött közbe, úgyhogy altatóorvos híján vissza kell mennünk az osztályra. Ahonnan jöttünk. Nagyon pipa volt, hogy ezt teszik egy gyerekkel, én inkább csodálkoztam. Még azon is, amikor visszatették az ágyába az én Csipkerózsikámat, NemBéla pedig odébb állt, hogy majd később vissza jöhessen. Mellettem egyszer csak megszólalt egy nővér, hogy minden rendben lesz ám, anyuka. Nem tudom, milyen képet vághattam, hogy ez kibuggyant belőle....
40 perccel később, azaz 19:35-kor tűnt el végül Réka a műtőknél. Akkor már bő egy órája benne volt a rektális izé. Leültem ott valami előadóterem előtt egy székre, ahol ugyan nagyon meleg volt és fülledt a levegő, de egyedül voltam, csak ritkán járt arra valami kóbor eü dolgozó. Várakoztam, hogy túl legyen Réka azon, amin muszáj. Közben igyekeztem nem gondolni arra, hogy vajon hol vágja fel B. doki Réka kezét és hogyan éri el, hogy eltörjön az a csont, amelyik rosszul forrt össze? Vajon a felesleget kiszedi vagy benne hagyja? Mindkettő csont eltörik, az is, amit eddig tartott a csonthártya? Nyilván nem. Vagy igen? Vésőhöz használatos eszközzel korrigálják a csontokat? És hogy drótozzák össze, ami széttört? El sem tudtam képzelni.
Még fenn az osztályon hallottam, ahogy a beteghordó sutyorogja a nővérnek, hogy B. főorvos kiakadt rendesen, hogy egy sürgősségi szekció miatt az ő műtéte tolódott...főleg úgy, hogy az illetékes nőgyógyász még nem is volt sehol. Mindezt igyekeztem nem meghallani és felfogni, de azért a műtét alatt - nem tehetek róla - bevillant. Azt kívántam, hogy B. főorvos top formában tudjok operálni este fél 9-kor is, annak ellenére, hogy a reggel fél 8 már a kórházban lelte. Ezért imádkoztam többet között Istenhez.
Egy órával később a műtét kezdetéhez képest (vagyis amikor Rékát betolták oda, ahová én már nem mehettem be) hegyezni kezdtem a fülem. Jaj ne...hallottam, ahogy Réka sír. Olyan "nemvagyokmagamnál" sírás volt, amilyet még nem eresztett meg soha. Mire előhozták a lifthez, már egy sebészetes nővér mellette volt, igyekezett lefogni a lábát, a beteghordó, a NemBéla pedig a két vállát. A kettő között, deréktájban meg le volt kötve egy vastag bőr övvel.
Réka nem maxi fordulaton sírt, de azért nyomta rendesen. Ahogy abba az épületbe értünk, ahol a mi osztályunk is volt, felkaptam a fejét a környéken mindenki. Még jó, hogy este fél 9 körül járt az idő. Néhány kisebbségi kamaszlány (fele terhes) minden áron be akart mellénk szállni a liftbe, úgy kellett őket felszólítani, hogy legyenek szívesek nem beszállni. Bírták volna a műsort....
A szobába érve valaki kérte, hogy szóljanak a doktornőnek, kellene még fájdalomcsillapító. Ám orvos nem volt az osztályon, hívták az ambulanciáról, mert más gyógyszert nem adhatott Rékának. A nővérek nem győztek tömeget oszlatni a folyosón, mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy kit ölnek éppen. Közben, ahogy Rékát elnéztem, az Ördögűző jutott az eszembe. Nem csak azért, mert a jobb kezét leszámítva minden végtagját lekötözték az ágyhoz. Amikor olyan nagyon fájt neki, erősen emlékeztetett a film főszereplőjére. Ha azt mondom, nehéz fél órám volt, röhejesen alul értékelem az egészet. Az elején még bőgni is kimentem, hogy én ezt nem bírom nézni, aztán visszaültem mellé, mert rájöttem, kinn sem jobb, mellette hátha tudok rá hatni legalább....
A nővér szerint hisztit adott elő a lány és higgyem el, nem is fáj az neki annyira, csak az altatás ilyen hatással van rá pszichésen. Szerintem meg egyértelműen fájdalmai voltak, erősek. Amikor harmadjára is jött a "hisztis" jelzővel és hogy aludjon már Réka, ne sírjon, kicsit pipa lettem a nőre. Nem akartam neki nagyon beszólni, össze veszni vele, mert volt még másfél napom a kórházban többek között vele. Ezért csak annyit löktem felé, hogy nem tud aludni, hiszen fáj neki, mikor kaphatna végre fájdalomcsillapítót? Erre nem tudott mit mondani.
Fél óra tortúra után belépett a 113-ba egy fiatal pasas kék pólóban. Róla csak onnan tudtam, hogy az ügyeletes orvos lehet, mert egy fecskendő volt a kezében. Nem szólt egy szót sem, vagy csak talán Réka túlkiabálta, amikor köszönt, fene tudja. Lassan nyomott valamit Réka pillangójába, majd ahogy jött, eltűnt. Néhány perccel később elcsendesült az egész osztály. Réka nem aludt el, csak a fájdalmai szűntek meg. Hatalmas keres szemekkel nézett rám némán, szomorúan. Olyan beszédes volt a tekintete, hogy azt hittem, megszakad a szívem. Közben elkaptam foszlányokat a nővérek párbeszédeiből, hogy "a csúszás miatt van az egész"...
Este 11 körül szenderedett el a két kis huncutka, Béla és Réka. Miután nem is tudom hány mesét olvastam fel nekik egyiket a másik után. Én meg ott maradtam a kis támla nélküli székemen magamban a félhomályban a végtelen fáradtságommal. És még hol volt a reggel....
Réka nem maxi fordulaton sírt, de azért nyomta rendesen. Ahogy abba az épületbe értünk, ahol a mi osztályunk is volt, felkaptam a fejét a környéken mindenki. Még jó, hogy este fél 9 körül járt az idő. Néhány kisebbségi kamaszlány (fele terhes) minden áron be akart mellénk szállni a liftbe, úgy kellett őket felszólítani, hogy legyenek szívesek nem beszállni. Bírták volna a műsort....
A szobába érve valaki kérte, hogy szóljanak a doktornőnek, kellene még fájdalomcsillapító. Ám orvos nem volt az osztályon, hívták az ambulanciáról, mert más gyógyszert nem adhatott Rékának. A nővérek nem győztek tömeget oszlatni a folyosón, mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy kit ölnek éppen. Közben, ahogy Rékát elnéztem, az Ördögűző jutott az eszembe. Nem csak azért, mert a jobb kezét leszámítva minden végtagját lekötözték az ágyhoz. Amikor olyan nagyon fájt neki, erősen emlékeztetett a film főszereplőjére. Ha azt mondom, nehéz fél órám volt, röhejesen alul értékelem az egészet. Az elején még bőgni is kimentem, hogy én ezt nem bírom nézni, aztán visszaültem mellé, mert rájöttem, kinn sem jobb, mellette hátha tudok rá hatni legalább....
A nővér szerint hisztit adott elő a lány és higgyem el, nem is fáj az neki annyira, csak az altatás ilyen hatással van rá pszichésen. Szerintem meg egyértelműen fájdalmai voltak, erősek. Amikor harmadjára is jött a "hisztis" jelzővel és hogy aludjon már Réka, ne sírjon, kicsit pipa lettem a nőre. Nem akartam neki nagyon beszólni, össze veszni vele, mert volt még másfél napom a kórházban többek között vele. Ezért csak annyit löktem felé, hogy nem tud aludni, hiszen fáj neki, mikor kaphatna végre fájdalomcsillapítót? Erre nem tudott mit mondani.
Fél óra tortúra után belépett a 113-ba egy fiatal pasas kék pólóban. Róla csak onnan tudtam, hogy az ügyeletes orvos lehet, mert egy fecskendő volt a kezében. Nem szólt egy szót sem, vagy csak talán Réka túlkiabálta, amikor köszönt, fene tudja. Lassan nyomott valamit Réka pillangójába, majd ahogy jött, eltűnt. Néhány perccel később elcsendesült az egész osztály. Réka nem aludt el, csak a fájdalmai szűntek meg. Hatalmas keres szemekkel nézett rám némán, szomorúan. Olyan beszédes volt a tekintete, hogy azt hittem, megszakad a szívem. Közben elkaptam foszlányokat a nővérek párbeszédeiből, hogy "a csúszás miatt van az egész"...
Este 11 körül szenderedett el a két kis huncutka, Béla és Réka. Miután nem is tudom hány mesét olvastam fel nekik egyiket a másik után. Én meg ott maradtam a kis támla nélküli székemen magamban a félhomályban a végtelen fáradtságommal. És még hol volt a reggel....
