Új módszert dolgoztam ki a pirospontok nyomon követésére. Túlságosan ott vannak mindenütt, tankönyv egyik oldala, másik oldala, egyik füzet, másik füzet, feladatlapok, áááá....én ezt ezzel az IQ-val, ami rendelkezésemre áll egyszerűen nem tudom kézben tartani. Úgyhogy azt találtam ki, hogy külön vezetem a füzetek pirospontjait, úgyis kigyűlnek előbb vagy utóbb, külön a tankönyvek egyik és másik oldalán, a feladatlapokat pedig bevezetem a tankönyvbe, úgymond átvezetem. Remélem, a tantónénik nem találnak kifogásolnivalót ebben a rendszerben. Persze az ellenőrzőbe sajnos nem én írom be a csillagot, így arra továbbra is oda kell sasolni, hogy mi kerül az ellenőrzőbe "hivatalosan" és mi nem. Most is van legalább 3-4 csillag, ami "folyamatban van", Rékának még be kell íratnia.
A matek felmérő 97% lett (bár Réka szerint 99%, hisz egy hibát vétett), benne volt az ellenőrzőben tegnap délutánra az eredmény. Szerintem mindenkinek nagyon jól sikerült, legalábbis Réka azt mesélte, hogy MINDENKI kapott csillagot. Szóval az első dolgozat Réka életében nagyon jó eredménnyel zárult (bár izé....lehetett volna az 100% is...), rögtön ma jön is a következő magyarból, szótagolás, hangfelismerés....Erre kevésbé sikerült felkészülni, merthogy egyelőre max. negyed 8-ig vagyok hajlandó tanulni. Ilyenkor sem jut már idő itthoni játékra, max. a kádban....borzasztó. A "tojás" és az "olló" szó elválasztása kapcsán nem állt a helyzet magaslatán. Habár nem is értem, hogy ezt nekik honnan és miért kellene tudni. Zsigerből, ösztönből?
Holnap fotózás a suliban, csini ruhát kértek a tantónénik. Reggel szokás szerint felcopfoztam a haját, csatokat tűztem bele, a szokásosnál többet, hogy fogják rakoncátlan kis fürtjeit.
Zalán él, mint Marci Hevesen. Pszichológus néni megírta tegnap e-mail-ben, hogy a héten még fogadja a Zalánt, illetve a jövő héten szintén, után azonban már nem igazán....Szerintem kb. 4-6 hét múlva szül, úgyhogy megértem. A hogyantovábbal kapcsolatban nincs ötletem, nem is intéztem semmit, megvárom az ő záró szakvéleményét. Pszichológus, logopédus, mindkettő, egyik sem....
Újabban mintha kezdene összehaverkodni a D.Mátéval, mintha bekerülne egy baráti társaságba, MásikZalán, Máté, Milán, Robi....tökös kispasik, örülnék, ha lenne végre egy pajtija, talán ez végképp megszerettetné vele az ovit. Vagy legalábbis megszűnnének a reggeli műsorok, a "nemakarokovibamenni" címűek.
Én meg rengeteget gondolkodom mostanság. Tudom, nem kellene, csak csinálni, menni előre, tojni mindenre... Dehát nem tudok. Egyre inkább az a szomorú tapasztalatom, hogy a hétköznapokból eltűnik az otthoni játék. Hazaérünk, kézmosás, élménybeszámoló és neki esünk a leckének. Nem tudom, mit művelnek a napköziben, de nagy látszatját nem látom az ottani munkának. Mindig sok feladata van otthonra. Hogy egyedül tanuljon, erre szoktassam rá, egyelőre nem működik, talán korai is egy elsőssel ezt mívelni, nem tudom. Szóval házimunka sztornó, főzés többnyire szintén, ülök mellette az íróasztalnál és csináluk együtt a leckét. Nagyjából este 7-ig. Ha készen van egy feladat, át kell hogy nézze. Szoktam így is találni benne hibát, második körben aztán megtalálja az utolsót is. Közben Zalán rajzol, játszik egyedül vagy kér feladatlapot, hogy ő is leckét írhasson. Vagy unatkozik. Mesét ilyenkor nem nézhet, mert akkor Réka előbb fülel, hogy mi megy a nappaliban, majd búbánatosan elkezd sóhajtozni, hogy ő is szeretne tévét nézni. Leckaírás után, vacsora közben kényelmesen megtárgyaljunk mindazt, amit megszeretnének. Én ekkorra fáradt vagyok és morcos sajnos. Rögtön ezután mennek a kádba, ahol azért van mód némi játékra, amennyit a víz hőfoka megenged. Fogmosás, mese, villanyoltás. Függöny. Reggel előlről minden. Azaz nekem még nem függöny, ceruzát hegyezek, pirospontot számolok és dokumentálok, táskát pakolok. Egyelőre ezeket még nem Réka csinálja, csak vasárnapról hétfőre virradóra, amikor van rá ideje.
Azt mondják a rutinos anyukák, hogy megszokjuk majd, hogy ilyen az életünk, no para, idővel fel sem tűnik. Én ezt még nem látom, lógatom az orrom és morgok magamban. Azt viszont igen, hogy az iskola egy irgalmatlan nagy terhelés (gyereknek és szülőnek egyaránt), majd most látszik igazán, hogy véget ért az első édes hat hét. Csak Réka ne jöjjön erre rá mostanában!
Újabban mintha kezdene összehaverkodni a D.Mátéval, mintha bekerülne egy baráti társaságba, MásikZalán, Máté, Milán, Robi....tökös kispasik, örülnék, ha lenne végre egy pajtija, talán ez végképp megszerettetné vele az ovit. Vagy legalábbis megszűnnének a reggeli műsorok, a "nemakarokovibamenni" címűek.
Én meg rengeteget gondolkodom mostanság. Tudom, nem kellene, csak csinálni, menni előre, tojni mindenre... Dehát nem tudok. Egyre inkább az a szomorú tapasztalatom, hogy a hétköznapokból eltűnik az otthoni játék. Hazaérünk, kézmosás, élménybeszámoló és neki esünk a leckének. Nem tudom, mit művelnek a napköziben, de nagy látszatját nem látom az ottani munkának. Mindig sok feladata van otthonra. Hogy egyedül tanuljon, erre szoktassam rá, egyelőre nem működik, talán korai is egy elsőssel ezt mívelni, nem tudom. Szóval házimunka sztornó, főzés többnyire szintén, ülök mellette az íróasztalnál és csináluk együtt a leckét. Nagyjából este 7-ig. Ha készen van egy feladat, át kell hogy nézze. Szoktam így is találni benne hibát, második körben aztán megtalálja az utolsót is. Közben Zalán rajzol, játszik egyedül vagy kér feladatlapot, hogy ő is leckét írhasson.
Azt mondják a rutinos anyukák, hogy megszokjuk majd, hogy ilyen az életünk, no para, idővel fel sem tűnik. Én ezt még nem látom, lógatom az orrom és morgok magamban. Azt viszont igen, hogy az iskola egy irgalmatlan nagy terhelés (gyereknek és szülőnek egyaránt), majd most látszik igazán, hogy véget ért az első édes hat hét. Csak Réka ne jöjjön erre rá mostanában!
