Gyerekkoromban/kamaszkoromban karácsonytájt anyukám ritkán bukkant elő a konyhából. Nagyjából reggeltől estig ott szorgoskodott. Ha nem főzött, akkor sütött. Ha nem sütött, akkor aprított vagy habart, esetleg kavart. Más esetekben mosogatott. Én nem úgy nőttem fel, hogy bármibe be lettem volna vonva. Persze a mákos nudliban szerettem segíteni, daráltam a mákot és a diót, de jelentősen nem tettem hozzá soha a karácsonyi menühöz (sem). Egy alkalommal, kiskamasz koromban világosan emlékszem, ahogy a nappali asztalnál ücsörögve éppen új szenvedélyemnek hódoltam, egy 1000 db-os puzzle-t próbáltam összerakni karácsony első vagy második napján. Attól az asztaltól simán ráláttam anyámra a konyhában, aki nem kért hatékony segítségemből. Azon gondolkodtam, hogy te jó ég, mennyire nem irigylem őt, aki immáron negyedik napja alig hagyta el a konyhát. Milyen élet ez??
Ehhez képest elröppent kb. 30 év és mit csinálok? Nagyjából ugyanazt, amit annak idején és még sok éven át anyu és még élvezem is. Legalábbis reggel, amikor összedobtam a bejglit, nagyon boldognak éreztem magas és gondtalannak. Nem cseréltem volna én senkivel. Akkor még nem tudtam, hogy én sem nagyon fogom elhagyni a konyhát aznap, de hát én akartam. Lett 8 pici rúd bejgli, 5 mákos és 3 mézeskalács-diós ízű. Ez utóbbi töltelék nagyon finom lett, remélem, a sütiben is kiérezhető lesz. Azután néztem egy érdektelen epizódot valami krimiből a tévében, majd hazahoztam Rékát a suliból. Együtt láttunk neki a linzernek, mint második felvonásnak aznap. Végül csak a tészta felét tudtam kisütni, mert úgy megizzadt, hogy kezelhetetlen lett, ment a hűtőbe. Közben, mintegy mellesleg, sütöttem egy kis sajtos husit vacsorára, nehogy éhen maradjunk.
-
Jaj, reggel megvettük a fenyőfát!! Ahhoz képest, hogy kicsit, tömzsi ezüstfenyőt szerettem volna, hazahoztunk egy kétméteres, tökéletes ezüstfenyőt....Ami alig fért bele a Toyó csomagtartójába, pedig azért az Avensis-nek van bendője rendesen. Igazából egy része kilógott és Zalán hazáig aggodalmaskodott, hogy kiesik a kocsiból és elhagyjuk. Nem volt ilyen veszély. Egy pillanatra felmerült az ötlet, hogy én hazahozom a kocsit, Tiborom pedig gyalog a fát, de kaptam egy röpke pánikrohamot, hogy két kereszteződésen keresztül kell hajtanom hazáig. Nekem??? Végül nem kellett erőt venni magamon, Tibi betette a fát és már gurultunk is haza. Én az anyósülésen.
Holnap reggel megyek E.-hez, aki a pszichológus. Beszámolok neki, mi történt március óta Zalán körül. Remélem, nem úgy jövök ki tőle, mint akit agyonvertek, mert utána még 3 üzletbe kell mennem. Nagy reményeim nincsenek. :)
