Néhány napja vegyes érzésekkel meséltem Tiboromnak a Deák téren magára hagyott babakocsi esetét. Olyan megdöbbentőnek és hihetetlennek tűnt, hogy 1000 emberből két óra leforgása alatt mindössze hatan léptek oda a babakocsihoz, hogy megnézzék, tudnak e segíteni...?? El is töprengtem, hogy ha itt a belvárosban megismételnék a kísérletet, vajon milyen eredménnyel járna? Egészen másmilyennel, merem remélni. És ha magam beleképzelem egy járókelő szerepébe, ugye megálltam volna? Naná!
Eszembe jutott az a hölgy, aki május elsején felfigyelt a Tiszavirág hídon egyedül szökdécselő Rékára. Természetesen nem volt magára hagyva, néhány méterrel mögötte ott baktattunk mi is, a hölgy mégis hátranézett, tekintetével kereste a csemetéhez tartozókat, majd amikor jeleztem, hogy a MIÉNK a drága portéka, azt egy mosollyal nyugtázta.
Máskor az oviba menet, néhány házzal arrébb, magam találtam egy férfit félig fekve a bokrokba gabalyodva. Megállított, kérte, hogy segítsek neki és a nyomaték kedvéért megjegyezte, hogy nem részeg. Bevallom, ez hatott rám, segítettem neki talpra állni, vérzett az arca, bizonytalanul járt, így megkérdeztem, hogy felhívhatok e valakit telefonon, tudok e még valamit tenni érte........de megköszönte és csak annyit mondott, hogy itt lakik a szomszédban. Én bólintottam, majd gyors léptekkel tovább toltam a babakocsit azon morfondírozva, hogy még életemben nem láttam ezt a férfit, pedig a szomszédságot azért jól ismerem. Már abban sem voltam egészen biztos, hogy nem ivott e, mert megcsapott egy bizonyos szag....A sarkon túl is figyeltem, merre szédeleg a járdán, majd eltűnt a szemem elől. Reméltem, hogy hazaért egészben és épségben.
És amiről igazából írni akartam volna. Tegnap az ovi udvarán váltottam egy pár szót Ed. óvónénivel. Közben Zalán otthagyott bennünket, inkább megbűvölve szaladgált a mászókák és csúszdák között, ami mostanság a paradicsomi izgalmat jelenti számára. Szemmel tartottam, szemmel tartottam, majd egyetlen mondat erejéig megragadta 100%-os figyelmem Ed. óvónéni és mire legközelebb kerestem Zalánomat, hirtelen nem volt sehol. El is köszöntem az óvónénitől, hogy jobb, ha megyek, mert nincs Zalán sehol....
- A kapun biztos nem mehetett ki....- szólt utánam az óvónéni, majd kisvártatva felkiáltott: - Dehogyisnem...ott sétál a kapun túl!!!! - akkor nosza, futásnak eredtem és 10 méterre a kapun kívül, elcsíptem a szökevényt.
Van biztonsági retesz minden kapun, így semmi vész, Zalán elvileg nem tudna kimenni a csukott kapun sem, hiába erőlködne a kilinccsel. Csak hogy két anyuka állt a nyitott kapuban, beszélgettek. És még kettő 1 méterre tőlük, az utcán. Kimenő és bemenő forgalom éppen semmi, mégsem figyelte, észlelte egyik sem, hogy egy két éves forma kisfiú kisétál az oviból mindenféle kíséret nélkül. Épp az orruk előtt. Mintha láthatatlan lett volna a kisfiam.
Nem kísérleteztem, vajon mennyi idő múlva fogta volna meg a kezét valaki és keresi meg a felmenőit, valahogy, fene tudja, nem volt kedvem hozzá....
Nem nagy dolog, oda se neki, semmiség....De most már nem is vagyok benne annyira biztos, hogy jól sikerülne mifelénk az az UNICEF-es akció....
