Hosszú idő után olvastam végig megint. Húha, átéltem egy picit újra...kirázott a hideg, izmaim helyenként megfeszültek...
Szüléstörténet, 1. rész
Elkezdődik....
Az év 346. napján, szerdán, Gabriellák nevenapján, Kenya nemzeti ünnepén, az orosz alkotmány napján, vagyis 2007.12.12-én történt meg..............
Hajnalban zavaros álomból ébredtem, hogy az éjszaka sokadik pisijét produkáljam. Hónapok rutinjával, vakon kibotorkáltam, majd a. WC-n bizonytalanul imbolyogva, lassult aggyal eltűnődtem álmomon. "Különös.......először álmodtam arról, hogy fájásaim vannak..... szülök........"
Ennyiben maradtam magammal, visszakacsáztam az ágyba. Kisvártatva arra riadtam fel, hogy valami folyadékféle távozik belőlem lökésszerűen. Végig sem gondoltam mi minden lehet az, állapotomat és labdarúgó kapusokat megszégyenítő vetődéssel a villanykapcsolónál termettem, hogy szemügyre vegyem, miféle folyadékkal van dolgom. Nem mintha szükségem lett volna bármilyen fényre a bizonyossághoz.
Kővé meredve álltam a hálószoba ajtóban, csuromvíz kezeimre meresztettem gülü szemeimet és úgy tűnt, megállt az idő pár másodpercre. Egészen megrendültem, még levegőt venni is elfelejtettem.....Az térített magamhoz szobor mivoltomból, hogy a magzatvíz komótosan bár, de kitartóan csöpögött a szőnyegre. A cseppenések zaját felerősítette a hajnali csönd, ma is a fülemben van a nesze.
"Folyik a magzatvizem". – közöltem Apával higgadtra formázott hangszínnel , akit a nappali világosság kergetett ki takarója mélyéből. Hirtelen egész testemen eluralkodott a remegés. Egy törölközőt kaptam a lábam közé és visszabújtam az ágyba Apa mellé. Igyekeztem megnyugodni és feldolgozni a tényt, hogy akármi lesz is, 24 órán belül szülünk, hisz bemutattam egy burokrepedést.
Hajnali ½ 5 volt. Arra gondoltam, felesleges izgatni magam, fájásaim nincsenek, messze még a vége. Azért próbáltam figyelni az órát és az esetleges fájásokat, hátha elcsípek egyet. Húsz perccel később arra jöttem rá, hogy halovány 5 perces fájásaim vannak. Így telt el nagyjából egy óra. Fél hat után úgy döntöttem, felébresztem a szülésznőm. Előkapartam a telefonom és remegő kézzel tárcsáztam. M. két ásítás között megerősített abban, hogy mindenképpen be kell mennem a kórházba, fél 8 körül vár engem a szülészeten. Addig szépen csomagoljak össze és pihenjek.
"Tényleg szülünk ma"....kezdett a gondolat értelmet nyerni a fejemben. Nehezen hihető és ijesztő egyszerre. Készül erre az ember, hiszen terhes még senki nem maradt tovább, minthogy azt a természet diktálja.....szóval minden várandósság előbb vagy utóbb szülésbe torkollik....Mégis amikor elkövetkezett a nap, kicsit meglepődtem. Hétfőn arról volt szó, hogy egy darabig még egészben maradunk Rékával. 48 óra sem telt el és máris a szülőszobára készülődtem.
Viszonylagos nyugalomban összecsomagoltam, lábam között a törölközővel galoppoztam a lakásban nagyjából körbe körbe. Apa készített nekem teát és piritóst, majd jobb dolga nem lévén folyton a nyomomban pattogott. Nem az aggodalom vezérelte, ó nem,......ő annál sokkal gyakorlatiasabb. Legfőbb gondja az volt, hogy lekapcsolja utánam a világítást, amit én eléggé el nem ítélhető módon mindenütt égve hagytam, ahová csak betettem a lábam.
Amikor elkészültem a csomagommal és magamra rángattam kedvenc kismama gúnyám, legyűrtem némi pirítóst és teát a hálószoba félhomályában. Szólt a rádió. Bochkorék szokásukhoz híven jókedvűen mondták a magukét. Hallottam, mit mondtak, de felfogni nem voltam képes. Még a témát sem sikerült elkapnom. Levadásztam tányéromról az utolsó morzsát is, elkortyoltam a teámat, majd eszembe jutott, hogy a virágaimat feltétlenül meg kell locsolnom. Bár apa már a küszöbön toporgott és nyaggatott, hogy induljunk, bennem még valami ösztönféle dolgozott és rövid tétovázás után szorgosan beáztattam az összemaszatolt törölközőket, ágyneműt is.
A kórházig tartó rövid út alatt kedvem lett volna minden közlekedési lámpánál letekerni az ablakot és autósnak, gyalogosnak, fűnek fának, elújságolni, hogy mi bizony megyünk szülni, úgy ám! Még ma világra fogom hozni. kislányunkat. De néma csendben utaztunk. Arra gondoltam, milyen fura is ez! Ez a nap is olyan, mint a többi, egy álmos, ködös reggellel kezdődik, szürke minden, hideg van, gyerekek sietnek az iskolába egykedvűen, tele a buszmegálló munkába igyekvőkkel, akik még félig alszanak., teherautók jönnek-mennek megrakodva célállomásuk felé….telis-tele rutinnal a reggel, de számunkra micsoda nap ez....párból családdá fejlődünk még ma!!
Szülészeten
A kórházzal szemben parkoltunk le, egy élelmiszerbolt parkolójában. Kéz a kézben bandukoltunk a kórház bejárata felé. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, csak fogtam Apa kezét, örökké meleg, finom kezét, mely a nagybetűs biztonságot jelentette számomra és egyszerre olyan erősnek éreztem magam. Mint egy csatába induló vitéz, aki mindenre felvértezve vág bele a küzdelembe. Felsandítottam a 7. emelet ablakaira, ahol a szülészet kapott helyet.....hűha, már nem is voltam olyan magabiztos.
Valahogy felértünk a nyekergő, csikorgó lifttel a hetedikre. Ahogy kiléptünk a szülészet elé, nyugalmam tovább apadt, hogy már szinte nem is volt mérhető. Idegen felségterületen mozogtam immár, mindenhol fenyegető gyógyszer- és fertőtlenítőszag, fehér és zöld köpenyek suhantak el előttünk. A gyomromban pillangók táncoltak rögtön. Csend volt, félhomály és a terhespathológián folyt a vizit. Rövid körözés után tétován helyet foglaltunk a lifttel szemben elhelyezett borzalmas kanapén és vártunk a szülésznőre. Közben rájöttem, hogy valami nem az igazi....hopp...a fájások elmúltak. Otthon felejtettük őket....
A zöld ruhás M. kikukucskált hamar, megközelített minket és máris egy halom információt öntött a nyakunkba, alig győztem őket felfogni. Közben grabancon is ragadott és vitt magával beljebb az osztályra. Beszélt a doktorúrral, most nincs benn, de ne aggódjak, jön, megígérte, hogy 10 óra után valamikor megnéz. Addig is ide csomagot le, öltözzek gyorsan át, adatfelvétel, Z. ügyeletes orvos megvizsgál, Apa megvár idekinn....Nem győztem kapkodni a fejem. Hééé...hová sietünk ennyire? Mi ez a tempó? És hogyhogy Apát kinn felejtjük a folyosón? Erre fel voltam készülve, mégsem voltam felkészülve.
Elgyámoltalanodva bújtam hálóingembe, abba, amelyiket külön arra a célra vásároltam, hogy a szülőszobán majd helyt áll velem. A csomagom bezártam egy szekrénybe és máris osontam volna vissza Apához, de neki csak a szülőágyhoz volt belépője, egyelőre nem találkozhattunk. M. azért igyekezett lefoglalni, szóval tartott, kérdezett, megmérte a vérnyomásom. Megdicsért, milyen széééép nagy pocakot eresztettem, nincs rajtam súlyfelesleg, ügyes vagyok. Felsegített egy ütött, kopott vizsgálóasztalra, mindenféle fura eszközzel megmérte a csípőm, pocakom, osztott, szorzott, majd megbecsülte, hogy előreláthatólag 3100 g-os lesz a baba. Úgy tűnt, szépen ki fog rajtam férni, sehol semmi térbeli aránytalanság.
Alig tápászkodtam fel arról az utálatos vizsgálóasztalról, az ügyeletes orvos jelent meg szinte észrevétlenül, talpig zöldben. Friss volt, fiatal és barátságos, nem rég kezdhette az ügyeletet. Bemutatkozott, majd a tettek mezejére lépett. Úgy ítélte, hogy jól áll a méhszáj, puha, a tágulás egy ujjnyi. További teendők? - forszírozta a szülésznő. Hááát...elő lehet készíteni a kismamát, fájások híján a Vajúdóban ellehet egyelőre, CTG....aztán meglátjuk. Szóval mostanában nem szülök, semmi izgalom.- vontam le a következtetést nagy nyugalomban.
Szülésznőm azt javasolta, hogy Apát küldjük el legalább 2 órára. Feleslegesen minek ücsörögjön a folyosón egymagában. Rám úgyis vár az előkészítés a szülésre. Apa dolgozni el, én nekem meg ott maradt a beöntés....jaj....Utána rögtön magamra hagyott a félhomályban, hogy egyedül agonizáljak, amíg nagyjából 15 percig együtt kellett hogy maradjak a beöntésemmel. Amikor aztán újabb fél óra múltán bélrendszerileg is megszabadultam minden feleslegtől, kissé törődötten zuttyantam le az ágyra a Vajúdó előtti csomagmegőrzőnél. Egy könyvet forgattam a kezemben, amit arra a célra tartottam magamnál, ha az unalom kínozna. A kis rutintalan. Nem fenyegetett ilyen veszély, hiszen egyszer csak visszatértek a fájások. Méghozzá, húúúúúúha....nem is gyengék!!!! Elakadt tőlük a lélegzetem.
Örültem a fájdalomnak, közelebb vezetett a végkifejlethez. És még képes voltam átmosolyogni egyet kettőt..... Váratlanul a szülésznőm dugta ki a fejét a Vajúdóból és bentebb hívott. Szabad lett egy ágy a szülőszobán, mégpedig az Apás. A hír váratlanul ért, mit keresnék rajta, nekem még nem jött el az időm....A hidegfront hatásaként egyik kismama érkezett a másik után hajókoffernyi csomagokkal, biztosan mind előbbre tart, mint én.....Nem bíztam benne, hogy nekem mostanában jutna ágy a szülőszobán. De mégis. Na igen, más az élet, ha az embere lányának saját szülésznője van...
Szülőszobán
Komolyan állíthatom, kezdetben pompásan éreztem magam a szülőágyon. Akárcsak egy hercegnő. Friss, ropogós ágyneműben feküdtem, az ablakokon beszűrődött a napfény, szólt a zene, kellemes, nyugodt volt a légkör, elcsicseregtünk M.-el… és nem mellékesen a beöntés után felélénkülő fájásaim megint enyhültek, ki-kimaradtak. Szivárgott a rózsaszín magzatvíz, de szinte egyáltalán nem voltak fájdalmaim, mi több, fáradtságot sem éreztem, pedig már jó ideje nem aludtam egy jóízűt. Igyekeztem pihenni, erőt tartalékolni és csendben vártam Apát.....
11-kor szólt a szülésznő, hogy befutott. Felcsillant a szemem, amint megláttam. Remekül állt rajta a zsilipruha és igen nyugodtnak tűnt. Nagyon hálás voltam neki, hogy mellettem van, nem engedtem volna el a világért sem. 11 után lassan megint visszatértek a fájások, de még mindig enyhék és szabálytalanok. Úgy saccoltam, ezzel az ütemmel talán másnap hajnalban meg is szülök...Éppen itt tartottam a gondolatmenetemben, amikor megérkezett a szabadnapos Doktorúr is. Kifejezte elégedettségét, hogy milyen nagyszerű team áll rendelkezésemre a szüléshez (szülésznő+Apa), majd mivel korábban már egyeztetett a szülésznővel, orvossal, különösebb teketória nélkül meg akart nézni. Nyilván nem ártott tudni, hogy hol tart a méhszáj, de én egyáltalán nem örültem. Kénytelen-kelletlen, vonakodva azért hanyatt feküdtem és igyekeztem lazítani, ennek ellenére a vizsgálat heves reakciót váltott ki belőlem, majdnem leugrottam az asztalról. Eredmény: 2 ujjnyi a méhszáj, tényleg puha, 1-2 óra körül itt a pici. Két-három óra múlva? Az lehetetlen! Tévedés lehet, hiszen nekem igazán fájásom sincs. - gondoltam.
Doktorúr rám emelte jóindulatú tekintetét és közölte, hogy úgy döntött, jöhet egy kis oxitocin, ha már 7 órája jönnek-mennek a fájások, hullámzanak körülöttem, fejlemény pedig kevés, úgyszólván semmi. Bólintottam, persze, ha úgy gondolja, jöjjön....
Teltek a percek, csepegett az antibiotikum, majd az oxitocit is...és én egyre többet fészkelődtem, izegtem-mozogtam. Úgy éreztem, nem lesz jó ott nekem. Gyanúm megszilárdult, az oxitocin hatására a fájások hirtelen látványosan megerősödtek. M. láthatta, hogy keresem a helyem, mert megkérdezte, nem szeretnék-e átülni a labdára. Buzgón bólogattam, és máris menekültem az ágyról CTG-stül. Ennek már már a fele sem volt tréfa.......
Hejjjj, de vidám is volt az élet a labdán!....Egy ideig....
Valami ösztön vezérelhetett. Korábban nem sok reményem fűződött a labdához, már a szülőszoba látogatás során nagyjából elkönyveltem, hogy a bordásfal és a kötél után a 3. legkevésbé használt segédeszköz a labda lesz. Most mégis elégedetten csüccsentem rá, mintha régi ismerősöm lett volna. Ha jött egy fájás, vártam, hogy az ereje bizonyos küszöb fölé érjen, akkor még jobban figyeltem a légzésre, mély levegő be…, lassan ki, mintha ki akartam volna fújni magamból a fájdalmat. A labda helyes döntésnek tűnt, jól viseltem az egyre sűrűbben érkező kínokat. Mire észbe kaptam, egyszer csak Apa megbökte a könyököm, hogy te..... ezek már nem ötpercesek! Bizony nem, vicsorogtam, két perceseknél tartottunk immár.
Azon morfondíroztam, vajon fog-e ennél jobban is fájni, máris éreztem a labdám korlátait. Rugózni rajta csak lazításképpen esett jól két fájás között, esetleg a kínok bevezető szakaszában. Később kifejezetten kerültem a mozgást, különösen az oldalirányút. Apa mögöttem ült egy széken, de a lelki támaszon túl – ami persze a legfontosabb – nem igen tudott segíteni. A mindig felüdülést jelentő simogatása, masszázsa most nem hozott feloldozást kínjaimra. Azt értékeltem a legjobban, ha hozzám sem ért.
Fájásszünetben beszélgettünk Mónikával és Apával, de egyre inkább magamba fordultam, nem sok kedvem volt szólni, az sem nagyon izgatott, hogy milyen gyakran jönnek a fájások, közönyösen sandítottam a ctg-re. Doktorúr ránk kukkantott kis idő múltán, érdeklődött, hogy erősödtek-e a fájások, bólintottam – épp magával ragadott egy – mire elégedetten tovább is trappolt. Előtte még megnyugtatott, hogy nem akar háborgatni vizsgálattal, megelőlegezte nekem a 3 ujjnyi tágulást.
Az idő lassan megfoghatatlanná vált a labdán, igyekeztem fájások között lazítani, izmokat kisimítani, mert a kínok hatására minden erőmmel a szülőágyba kapaszkodtam. Értelmet nyert, miért van a szülőágy szélén az a korlát szerű izé....Először jobban esett Apa kezét szorítani, de amikor a körmeim is belemélyesztettem a karjába, rájött, hogy ez nem olyan korszakalkotó ötlet, maradtam tehát a szülőággyal összekapcsolódva. Ha éppen nem foglalt le semmi más, hallgathattam mi folyik a falon túl a szomszéd szülőágyon. A leányzó S. doki szárnyai alatt küzdött egyszerre az oxitocin hatásával és a nehezen táguló méhszájjal, nem csekély hangerővel.......
A labdás korszakom vége felé nagyon kínlódtam. Simán bírtam némán, egy szó vagy jajveszékelés nélkül, de már nem sikerült „odalenn” lazítani, hiába mondogattam magamnak, hogy csak lazán, engedjem le a babát, könnyítsem meg mindkettőnk dolgát, ahhoz ez már túlságosan fájt. A szülésznőm azt mondta, nem baj, ne törődjek vele, figyeljek a levegővételre, mindent nagyon jól csinálok.
Olykor az elviselhetetlenségig fokozódó fájdalomnál ráborultam az ágyra, belemarkoltam jó erősen a párnámba és vártam, hogy elmúljon, csituljon. A szülésznő meg-megsimogatta a kezem, hogy milyen jól bírom, milyen türelmes vagyok, nekem pedig fogalmam sem volt, miről beszél. Belebámultam a műtőslámpák egyikébe és azon méláztam, hogy a fenébe fogok én megszülni.
1 óráig tudom akkurátusan felidézni az eseményeket. Addig figyeltem az órát, utána már nem foglalkoztam vele. Minden porcikámat, agysejtemet a szülés foglalta le. 1 óra magasságában elkövetkezett az, amitől tartottam már egy ideje, nevezetesen kimerítettem a labda nyújtotta lehetőségeket. A fájdalom legmélyebb bugyrába jutva, menetrendszerűen felálltam róla, mintha a labdának bármi köze is lenne a fájdalomhoz, majd másodperceken belül apa segítségével tehetetlenül mégis visszarogytam rá, mint egy sebesült állat. M. azzal bíztatott, hogy hamarosan itt a baba, már csak 1-2 órát kell kibírni és a főorvos úr is hasonló véleményen volt.
Az idő egy valamivel későbbi pontjában Doktorúr megint meg óhajtott vizsgálni, úgyhogy felfektettek az ágyra. A fájások még erősebbek lettek így fekve, ezért nagyon berzenkedem a vizsgálat ellen. Sőt, hirtelen pokolba kívántam a CTG-t, mely folyamatosan rajtam volt. Nagyon szerettem volna leszerelni a hasamról, meglóbálni a fejem felett és jó messzire hajítani. Kicsit holtpontra jutottam türelem dolgában, elegem lett a fájdalomból, úgy éreztem, már nem nagyon van kontrollom, ki tudja, meddig lesz.... Attól féltem, hogy ösztönlénnyé válok, átlépem az önuralmam határait és egyszer csak ordítani kezdek. Ordítok, ordítok, ordítok, úgy sírok, rimánkodok segítségért, mint a szomszéd ágyon szülő lány.
A vizsgálathoz szépen hanyatt fektettek, fölém magasodtak, valami keményet tettek a fenekem alá...csakhogy éppen jött egy fájás és eszem ágában sem volt abban a pillanatban, de még a következő néhányban sem együttműködni, ahogy kérték, csak azért, hogy kiderüljön, hol tart a méhszáj. Úgyhogy csak feküdtem, átadtam magam a fájdalomnak, de a térdeimet összezártam szorosan. Szólongathattak engem bátran, szelíden és bátorítóan, nem adtam fel azt az elvem, hogy ha már maga a vizsgálat is kellemetlen, miért indulnék az egésznek kínban?
A szülésznő kínlódott velem egy darabig, végül azonban a sorsom nem kerülhettem el. Nincsenek szavaim arra, hogy mekkora fájdalmat éreztem. Nem is léteznek olyan szavak. Szöcskeugrásra már nem volt energiám, mindössze megadóan összerándultam, ahogy Apa mesélte utólag. Doktorúr fölém hajolt és dörmögött valamit, mire válaszoltam is, azt hiszem....vagy csak akartam? Fogalmam sincs. Csak árnyékok rémlenek, fények és hangok......
Ahogy a vizsgálaton túl voltam és mindenki elégedett volt a fejleményekkel – bő 4 ujjnyi, fincsi, rugalmas, jól táguló méhszáj – felültem azzal a lendülettel, hogy megyek vissza a labdára, de ez már szóba sem jöhetett. Lassan itt volt a kitolási szakasz ideje. Nem érzek székelési ingert? Nem érzek késztetést arra, hogy nyomjak? Dehogynem. Akkor próbáljunk meg nyomni.Tessék?! Máris?! Már ott tartanánk? Én még hosszú órák kínjára számítottam, vajúdásra, lassabb tágulásra.....
Kitolunk
Ebben a szakaszban megváltozott a fájás. Erős volt ugyan és majdnem eszem vesztettem, de ellenállhatatlan tolási-nyomási kényszerben végződött, vagyis nyomással levezethető volt valamelyest. A fájások gyakorlatilag összeértek, csak a mértékük volt kérdéses. Azt az instrukciót kaptam, hogy mindig várjam meg a fájás azon részét, amikor tolnom kell, akkor tegyem jól szét a lábam, húzzam térdeimet lazán a mellkasomhoz és a nyomást koncentráljam lefelé, sehová máshová.
M. ezt baromi profin elmondta, de emlékeim szerint nekem egyszer sem sikerült mindazt maradéktalanul végrehajtani. A fájás olyan volt, mint egy örvény. Elementáris erejű, magával ragadó, elsöprő. Megszűnt tér és idő. Ha az Északi sarkon szülök, egy jégtáblán vagy egy szalmaviskóban Afrikában, teljesen egyre ment volna a szülés ezen szakaszában. Nem vettem volna észre.
A fájdalomra már nem emlékszem, nem tudom felidézni, hol és hogyan fájt, csak azt hogy iszonyatosan nyomnom kellett és a fájdalom satuként szorít össze. M. instrukcióit próbáltam követni, kapaszkodtam volna, de nem oda és nem úgy, ahogy kellett volna, a tolás igen messze volt a koncentrálttól. Apa folyton okoskodott a fülem mellett, hogy ne ott kapaszkodjak a térdembe, hanem amott, húúúzzam a mellkasomhoz a lábam. Lazán! Így és íííígy. Nem nagyon ment, magával sodort a fájdalom, nem voltam képes uralni, önálló életet élt bennem. Lassan félig már inkább az ágy mellett-alatt voltam, mint rajta és sejtelmem sem volt, fájás közben mit csinál a bal vagy a jobb lábam.
A helyzet azonban nem volt reménytelen, mert az egyik felfordított teknősbékás fájásnál egyszer csak éreztem Réka buksiját a kijáratnál. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy odanyúljak és megérintsem őt. Ám az még nem volt sehol. Emlékszem, a szülésznő nagyon nyugtató hangon annyit mondott, hogy hívja a Főorvos urat......eljött az idő.
Ettől egy kicsit magamhoz tértem és erőre kaptam. Tényleg nincs már sok hátra. Fura édeskés illat csapta meg az orrom, ahogy lentebb csúsztattak a szülőágy végébe. Időbe telt, míg rájöttem, hogy a saját vérem (utólag: Rékával elég sok vért vesztettem)és a magzatvíz jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető illatát érzem.
Innentől fogva az emlékeim hiányosak, villódzóak, elfolynak, képlékenyek. Nem tudom, mennyi időt vett igénybe, fogalmam sincs, hány fájás és tolás kellett ahhoz, hogy Réka megszülessen. Egy fájás alkalmával 3-4-szer tudtam préselni egyet, de nem mindegyik volt elég erős, illetve elég hatékony. Tudtam, hogy nem csinálom jól, de igyekeztem.
Nagyon nehezemre esett hosszan tolni, képtelen voltam 8-10 másodpercen keresztül intenzíven nyomni. Viszont a fájások folyamatosan voltak, így nem is igen kellett várnom a következőre, egy nagy levegő után jöhetett a következő préselés. Kis idő múltán arra figyeltem fel, hogy fáradok. Már mintha jött volna elég fájás és toltam volna eleget, mégsem jutottunk egyről a kettőre. Valahogy feszültséget szimatoltam a levegőben. Szerencsére Réka végig nagyon jól bírta, nem esett le a pulzusszáma, úgyhogy mehetett minden tovább, ahogy eddig.
A kitolás közepetáján egy jócskán felejthető Ben Affleck film jutott az eszembe, amelyben a feleség meghal a szülés közben, mert egy gyengült ér elpattan az agyában. Jómagam is ettől tartottam, majdnem szétrobbant a fejem az erőlködéstől. Azért imádkoztam igen rövideket, hogy nekem ne legyen semmilyen gyenge erem, ici-pici sem. A szülésznő felvilágosított, hogy azért fáj a fejem, mert rossz helyre nyomok, LEFELÉ nyomjak, sehová máshová.
Merthogy a kitolást nem sikerült némán megoldanom. Én úgy emlékszem, hogy hangosan nyögtem és jajongtam, de Apa szerint csak halkan nyöszörögtem.Annyi bizonyos, hogy amikor hosszan tolni kellett, és arra biztattak, hogy na mégmégméééég”, akkor valami eddig általam soha ki nem adott, állati morgásszerű hangot hallattam. A végjáték úgy festett, hogy a leendő anyuka tol-nyom, ahogy bír, közben a szülésznő alulról védi a gátat, az orvos a balomon pedig először finoman, majd fájásról fájásra egyre határozottabban besegít. Közreműködésére nem nagyon emlékszem, Apa mesélte így.
Éreztem, hogy talán percek lehetnek hátra, próbáltam koncentrálni a biztató szavakra.
Az utolsó nyomásokra emlékszem tisztán. Volt már bennem egy adag félelem az elhúzódó kitolás miatt, ám ez az érzés nem uralkodhatott el rajtam. Túl sok dolgom volt. Úgy éreztem, ha kell, az idők végezetéig tudnék nyomni, de minimum addig, amíg baba van még a pocakomban. És muszáj is nyomni. Tudtam, hogy ha szétszakadok is, ha belepusztulok is, nyomni kell. Lehet, hogy nem voltak elég erősek a tolások, túl vastag és erős volt a gát, de én mégis minden erőm összeszedtem, mindent beleadtam. Nem éreztem, amint a buksi megjelent a kijáratnál, senki sem szólt, hogy előtűnt Réka feje ,csak az izgalom lett nagyobb körülöttem.
Az utolsó néhány tolásnál Doktorúr folyamatosan azzal biztatott, hogynamégcsakegyet...egyutolsót....namégegyet....mindjártmeglesz!!!Majd a legutolsónál hogy mégmégméééééééég.... Végtelenül hosszan kellett nyomnom és jutalmul egyszer csak 14:30-kor kicsúszott a teste belőlem. Biztosan nem így történt, de számomra az egyik pillanatban még egyek voltunk, buksitól lábujjacskáig a pocakom lakója volt, a következőben pedig már csak a köldökzsinór kötött össze minket. Nagyon meglepődtem.
Megszületett hát....Leírhatatlan érzés volt. Apa hangja csengett a fülemben, aki a kitolást a fejemnél állva kísérte végig. Egyre csak azt ismételgette, hogy asztamindenit, asztamindenit....mekkora!!!!!… Megkönnyebbülve, zihálva, kimerülten terültem el a szülőágyon, de muszáj volt látnom Rékát, emelgettem is a fejem, hogy mire is gondol Apa. A szülőágy végéhez tolt kis tálcán a műtőslámpák kereszttüzében egy szürkés-lilás, csupa magzatmázas kis emberkét láttam feküdni az oldalán. Apa emlékeiből tudom, én nem igen emlékszem rá, de röviden, csak formaságból, a rend kedvéért felsírt.
Ma is előttem van a legelső kép, amit őrzök róla. Tudom, hogy ez beleivódott az elmémbe és amíg élek, ugyanolyan élénken fel tudom magam előtt idézni bármikor. Szép ívű szájacskája, pici orra, hörcsögképe. És a rengeteg magzatmáz, ami vastagon befedte mindenütt. Ezeket láttam legelőször.
Aztán hirtelen erőteljesen reszketni kezdtem. Olyan erősen, hogy csodálkoztam, hogy senki nem kapta fel a fejét miatta. Azt hittem, leesem az ágyról. Belekapaszkodtam az ágy szélébe, szerettem volna kontrollálni, megállítani, de nem tudtam. Iszonyúan fáztam, nagyon vágytam egy vastag, puha takaróra, vagy Apa melegére, mindegy, csak a reszketés abbamaradjon. A szülésznő megnyugtatott, hogy nem sokkot kaptam, egyszerűen csak az intenzív izommunka teszi ezt velem.
Egyszer csak egy sapkás lény zökkentett ki kocsonyás állapotomból. Mellettem állt és a kezében tartotta Rékát. Óvatosan a csupasz pocakomra fektettük őt és én csak bámultam némán, hogy milyen gyönyörű. Ébren volt, komolyan tanulmányozott engem és nagyokat pislogott. Őt növesztettem hát 9 hónapon át, miatta aggódtam annyit már születése előtt is. Ő rugdosott olyan imádnivalóan a pocakomban, csuklott naponta kétszer. Ő az, aki Apából és belőlem áll.
Gügyögtem neki pár marhaságot, megcirógattam pufók kis arcát, nem tudtam betelni vele. Sosem láttam az arcát addig, nem voltunk 4D uh-n. Nem tartottuk fontosnak. Mindig csak az számított, hogy egészséges legyen. Még csak nem is igen tudtam soha elképzelni, hogy vajon milyen vonásai lesznek.És most ott feküdt a hasamon és egyszerűen.....minden várakozásomat felülmúlta.
Talán egy percig maradtunk így együtt, azután elvitték fürdetni. Nagyon feldobott az élmény, hogy ha rövid időre is, de Rékát a hasamon cirógathattam. A remegés is elmúlt, úgyhogy alkalom nyílt harci sebeim rendbe tételéhez. Tiszta ágyneműt raktak alám, hogy fel is kelhetnék, szóba sem jött. Réka is átesett a szokásos procedúrán, melyre Apa elkísérte. 10/10-es Apgar-t kapott és Doktorúr megdicsérte, hogy milyen stramm baba, nagyon jól viselte a hosszú kitolást.
Ekkor végre Apa karjaiban előkerült Réka. Az újdonsült édesapa már messziről újságolta, hogy 3540 g és 50 cm Réka. Kicsit furán tartotta még, mintha 3540 grammnyi dinamitot egyensúlyozott volna. Óvatosan lépkedett, minden lépését kiszámította, majd végre mellém ért és a szülőágyra fektette a kis pólyás csomagot. Doktorúr melegen gratulált elsőszülőttünk születése alkalmából. Hozzáfűzte, hogy nehéz szülésnek számít az, amin átestem. Már gondolkodott a vákuumon, aztán mégis sikerült simán világra hozni a Picúrt. Akkor kicsit elcsodálkoztam ezen a nehéz szülés dolgon, bár pár perce még nagyon meg akartam halni....én nem éreztem annak.
Popi csodálatosan szép volt! Emlékszem, folyton azt hajtogattam, mint egy papagáj "Ugye milyen gyönyörű, Apa?" "Ugye, ugye, ugye, gyönyörű?" Apa nem győzött bólogatni. Réka még mindig kicsit magzatmázas volt, de rózsaszín kis arcocskája nem volt ráncos és gyűrött, inkább ragyogott az egészségtől. Egyenként megcsodáltam minden porcikáját. Már ami kilátszott a pólyából. Csöppnyi cseresznyeformájú száját, állacskáját, fejhez simuló, miniatűr fülecskéit, megszámláltam az ujjacskáit, elhűlve néztük hihetetlen hosszú körmöcskéit.....Mindent egybevetve (körmöket nem számítva) teljesen egyértelmű volt, hogy tiszta apja.
Évekig álmodtam erről, 9 hónapig készültem rá, mégis felfoghatatlan volt, hogy kibújt végre, itt van közöttünk a mi pici lányunk. Megint csak néztem őt, néztem, néztem és nagyon nehezen jutott el a tudatomig, hogy ő az én gyermekem. És egyáltalán, hogy nekem van gyermekem. ANYA lettem....Nem hiszem, hogy voltam boldogabb már életemben, mint akkor és ott azon a szülőágyon.......
Itt azért már volt kemény 2 napos....:)
1 hetesen itthon
