Hétvégés

Múlt hétvégés. Kezdem ott, hogy a hétvégén nagyon magam alatt voltam. Valahogy úgy minden összejött, fogalmam sincs. Szombaton még csak sötét volt minden és harapós a kedvem, vasárnap reggel odáig jutottam, hogy ordibáltam Rékával, mint a nemnormális. Aztán fogtam a tányérom, puff, otthagytam a családi reggelit és a nappaliban fejeztem be, egymagam. Mindegy, mi borított ki, az én hibám volt, hogy hagytam magam. Mármint kiborulni. Benyomtam a tévét, mély lélegzeteket vettem, gépiesen nyomtam a számba a rántottát, hörpöltem a teát és éreztem, hogy lassan megnyugszom. Később bekukkantott Zalán, combomra hajtotta a fejét és azt motyogta: "Szeretlek!". Imádom, hogy akkor is ezt mondja, ha momentán sok oka nincs rá...

Nem sokkal később bevásárolni tértünk be a Tesco-ba. Illetve csak én. Tibinek egy rövid elintézni valója akadt Volán-éknál. A gyerekek vele tartottak, mert ugye Volánéknál kapható forró csoki. Először a hétvégi zsúrokra (pénteken is egy, szombaton is egy, hurrááá....) igyekeztem beszerezni az ajándékokat. Az egyik kislány anyukája mesekönyvet kért, a másiké lovas könyvet....úgyhogy elhatároztam, mindketten könyvet kapnak. Ha van lovas, ha nincs. Az mindig jól jön. Nekem óráknak tűnt, amit a könyvespolcok előtt töltöttem. Olykor pakoltam is valamit a kocsimba. Majd vissza a helyére. Valószínű, hogy a biztonsági csapat már árgus szemekkel figyelt odafenn valahol egy monitorokkal teli szobában. Képtelen voltam dönteni. Végül mégis sikerült, bár nem szívem teljes meggyőződésével. 

Következő állomásom a ruházati osztály volt, majd szépen lassan végigvitorlázva a sorokon, beszereztem mindent , ami szükséges volt. Ezen a ponton finoman hiányérzetem támadt. Lassan a pénztár felé vehettük volna az irányt, erre sehol senki? Úgy döntöttem, próbálom kiélvezni az ölembe hullott szabad időt (persze sem mobil telefon, sem óra nem volt nálam, sőt, a bankkártyám sem, minek az, szóval még fizetni sem tudtam egymagam) végigböngésztem a fehér- majd a vörösboros polcokat. Az autósfelszereléses polcokat. A tartós elemes részt, a fagyasztott pizzákat, amit sosem veszek, majd ismét a ruházati részleg akciós osztályát. Még mindig nem volt sehol senki. Átfésültem oda és vissza az egész Tesco-t, füleltem minden gyerekzsivalyra, de egyik sem az én fészekaljam volt.

Amikor már nem volt kedvem egy méternyit sem tolni a kocsimon, lábamban figyelt pár kilóméternyi teszkóséta, nagyon pipa lettem Tibire. Így, a tizedik évfordulónk előtt pár héttel ez az egész amolyan rózsaszín köd oszlató élettapasztalat volt. Nem is tudom, voltam e már rá ilyen mérges. Hogy hogy a búbánatba hagyhatott itt óóóórákra?? Hová tűnhettek?? 

Újabb álldogálós negyed óra után aztán elkezdtem félni. Hogy valami történt velük. Defekt, koccanás, baleset, függönylégzsák, totálkár, sürgősségi, kórház.... Segítsééééég! Ahogy ezt végigzongoráztam, nem volt maradásom többet a hiperszuperben. Telipakolt bevásárló ótómat eléggé el nem ítélhető módon betoltam valahová a borzalmas leopárd (vagy tigris??) mintás hosszú ujjú felsők és a zoknik közé, ártatlanul, mintha csak ruhát próbálna a tulajdonosuk, majd egyszerűen kisétáltam a Tesco-ból. Senki sem tartóztatott fel. Ami érthető, mert nem loptam semmit. 

Negyed óra (vagy fél?) alatt éveket öregedtem a huzatos parkolóban, mire végre feltűnt a mi autónk, benne három vigyorgó figurával. Nem történt velük semmi különös, kutya bajuk sem volt, egyszerűen elrepült az idő ama Volánéknál. Pont HÁROM! Nem kicsit voltam dühös, á, nem...vagyis inkább megkönnyebbült. És a poén, hogy mit reagált erre az egészre az én férjuram:

- Ó, hát úgyis szeretsz nézgelődni, vásárolgatni, böngészgetni.
Na persze....

UI: A kocsiért persze visszamentünk a leopárd mintás cuccok közé. Senki nem nézte bombának vagy vegyi fegyvernek. Annak rendje és módja szerint ki is fizettük a tartalmát.