Az orvos úgy mondta ki az a két rémes szót, olyan közönyösen, hogy az már önmagában szíven ütött. Mintha csak mellékesen odavetette volna, "Ez a kutya szőrös." - ami ugye sem nem meglepő, sem nem újdonság. Csakhogy nem ezt mondta, sajnos. Hirtelen fel sem fogtam, nem is értettem. Miért nem mondja: "Sajnálom". Vagy legalább "sajnos". Miért nem elemzi a kilátásokat, lehetőségeket, esélyeket?? Hagytam, hogy vizsgálja, kezelje, tesztelje, elemezze a kutyámat, addig én karomban Zalánnal, mellettem Rékával kisomfordáltunk a rendelőből a váróba.
Egész más nyavalyával kezelte most a doki a kutyát, a daganatról szó sem esett egyáltalán. "Majd ha felgyógyult ebből..."- hárított az orvos. Távozás előtt azért nem bírtam ki, rákérdeztem, rákról van e szó. Az ő szájából kellett hallanom. Bár ezt a szót nem tudta megformázni a szám, maradtam a "rosszindulatú"-nál. Legszívesebben visszanyeltem volna ezt is, és úgy teszek, mint akivel az elmúlt fél óra soha meg nem történt és nem is fog....De azt is tudtam, muszáj feltennem a nagy kérdést. "Nagy valószínűséggel igen". - jött a letaglózó válasz. Éreztem, hogy végigfut a hátamon a hideg, a nyakamtól egészen le a derekamig vagy fordítva, fogalmam sincs. A hideglelés velem maradt. Volt folytatás is, száraz tények, statisztikák, nem is emlékszem a lényegükre. Néztem a kutyám, ahogy a küszöböt szagolgatja érdeklődve és nem tudtam felfogni az egészet.
Hazafelé a kocsiban úgy utaztunk, mint mindig. Én az anyósülésen, előttem a padlón a kutya. Simogattam az orrát, figyeltem a szemét. Fájt a szívem, nagyon fájt, bár még semmi nem biztos. Anyuéknak képtelen voltam elmondani, nem volt sem kedvem, sem erőm....
