Szombaton volt két hete, hogy Zalán utoljára szopizott. Féluton valahol éjszaka és hajnal között kérte. Kiültem az ágyam végébe vele és cicire tettem. Az elmúlt 3-4 hét gyakorlatától eltérően kortyolt is, biztosan szomjas lehetett. Egyszer csak felnézett azokkal a mandulavágású szemeivel, mindent tudóan, fel egyenesen a szemeim közé....Teljes nyugalomban, elégedettségben és harmóniában. Ezt a pillantását csak a szopikra tartogatta, az utóbbi időben egyre ritkábban rukkolt elő vele. Örültem hát nagyon, hogy még egyszer így egymásba kapaszkodhatott a tekintetünk. Szép volt. Mintha mindketten megéreztük volna, hogy ez lesz az utolsó ilyen élményünk.
Amikor megszületett, nagyon igyekeztem, hogy mielőbb mellre tehessem. Olyannyira, hogy még háton fekve, a "szabómunkálatok" elvégzése előtt/alatt meg szerettem volna vele ismertetni vele a cicit. A bemutatkozás végülis nem járt fényes sikerrel, Zalánomnak nem tetszett, hogy hason kell szopiznia. Már a bimbó bekapásával is meggyűlt a baja, amikor nagy elégedettségére mégis rákapott, muszáj volt a fejét letennie a mellkasomra, így viszont elengedte a bimbót...Néhány perc próbálkozás után feladtuk a hasonszopit. Megvártuk, míg Doktorúr összefoltoz és szabadon mozoghattam a szülőágyon. Oldalamra feküdve nyomban sikeres volt a mellre tétel, Zalán rákapott a cicire. Ugyanolyan csodás érzés volt, mint annak idején Rékával...Pici pocaklakóból ügyesen szopizó baba lett. Amíg velem volt a szülőszobán, cicin csatlakozott hozzám köldökzsinór helyett. Ahogy nem kért többet, rögtön elvitték fürdetni és felöltözni. Ahogy elvitték, ordított is acélos hangján.
Szép emlékek ezek. Fontos kincsek.
A szoptatás Zalánnal egyszerű volt, probléma- és paramentes. Rutinszerű, mégis élményekkel teli. Nem voltak tejválságok, nem használtam a mellszívót (talán egy alkalmat leszámítva), különösebb tejserkentőt sem, fagyasztóba sem került egy deci tej sem. Nem agyaltam, nem terveztem, nem aggódtam. Ott volt két cici és egy ügyes technikájú baba, minden ment, mint a karikacsapás.
Szoptattam kizárólag anyatejet elfogadó babámat játszótéren, parkban, rendezvényen, állatkertben, templomkertben, hintaágyban, kanapén, konyhaszéken, teraszon, padlón törökülésben, kerti székben, Réka ágyában, hitvesi ágyban. Ülve vagy fekve egyaránt.
A hozzátáplálás során két étkezést váltottunk már ki szilárd étekkel, amikor a "súlyproblémák" először jelentkeztek. A doktornő úgy gondolta, valószínűleg nem elég "erős" már a tejem Zalánnak, együnk inkább napjában kétszer főzeléket vagy gabonapépet. Nem gondolnám, hogy bármi gond lett volna az anyatejjel, főleg, hogy ettem-ittam mérték nélkül. Áttértünk a napi két főzelékre azért és lám-lám, Zalán súlya nem gyarapodott semmivel sem fürgébben, mint annak előtte....szerencsére ugyanolyan hűséges cicirajongó maradt, akárhány főzelékes tányérkát toltam az orra elé naponta.
Aztán ahogy az idő előrehaladtával egyre több finomság vált számára elérhetővé (és itt főleg a gyümölcsökre gondolok) a tej fontossága úgy csökkent. Ritkultak a szopik. Az volt az érdekes, amit mi eszünk, amit Réka eszik. A reggeli és a déli szopit hagyta el legkönnyebben, az éjszakaihoz mellett tartott ki legtovább.
Ahogy fogyott a szopik száma, az intenzitásuk is úgy hagyott egyre alább. De nem bántam, összebújni is remek volt a legénykével. A stabil "napi egy" "minden másnap egy"-be váltott, majd Zalán egyre nyújtotta, nyújtotta a két szopi közti időintervallumot. Amikor már egy hete nem szopizott, nem volt nehéz megjósolni, hogy itt lesz valahol a vége, Zalán elválasztja magát. Azon a bizonyos hajnalon mégis kortyolt belőlem még egyszer, utószor egy jóízűt.
Szoptattam kizárólag anyatejet elfogadó babámat játszótéren, parkban, rendezvényen, állatkertben, templomkertben, hintaágyban, kanapén, konyhaszéken, teraszon, padlón törökülésben, kerti székben, Réka ágyában, hitvesi ágyban. Ülve vagy fekve egyaránt.
A hozzátáplálás során két étkezést váltottunk már ki szilárd étekkel, amikor a "súlyproblémák" először jelentkeztek. A doktornő úgy gondolta, valószínűleg nem elég "erős" már a tejem Zalánnak, együnk inkább napjában kétszer főzeléket vagy gabonapépet. Nem gondolnám, hogy bármi gond lett volna az anyatejjel, főleg, hogy ettem-ittam mérték nélkül. Áttértünk a napi két főzelékre azért és lám-lám, Zalán súlya nem gyarapodott semmivel sem fürgébben, mint annak előtte....szerencsére ugyanolyan hűséges cicirajongó maradt, akárhány főzelékes tányérkát toltam az orra elé naponta.
Aztán ahogy az idő előrehaladtával egyre több finomság vált számára elérhetővé (és itt főleg a gyümölcsökre gondolok) a tej fontossága úgy csökkent. Ritkultak a szopik. Az volt az érdekes, amit mi eszünk, amit Réka eszik. A reggeli és a déli szopit hagyta el legkönnyebben, az éjszakaihoz mellett tartott ki legtovább.
Ahogy fogyott a szopik száma, az intenzitásuk is úgy hagyott egyre alább. De nem bántam, összebújni is remek volt a legénykével. A stabil "napi egy" "minden másnap egy"-be váltott, majd Zalán egyre nyújtotta, nyújtotta a két szopi közti időintervallumot. Amikor már egy hete nem szopizott, nem volt nehéz megjósolni, hogy itt lesz valahol a vége, Zalán elválasztja magát. Azon a bizonyos hajnalon mégis kortyolt belőlem még egyszer, utószor egy jóízűt.
Újabb egy hét elteltével jelezte, hogy cicit szeretne. Meg is lepedt mohóságával, ahogy törekedett fel az ölembe, hogy minél hamarabb célhoz jusson. Befészkelt az ölembe, tátotta nagyra a száját....ám amikor bekapta a bimbót, minden megváltozott. Mintha valamiféle varázs megtört volna. Elhúzódott, nevetve nézett fel rám. Újra próbálta, szájába vette a bimbót, majd fintorogva elengedte, szippantás nélkül. Mintha a reflex még benne élt volna, a jó emlékek, melyek a szoptatáshoz kötötték....de maga a tej, a jelen élmény már nem kellett neki.
Nem fájt egyáltalán. Az ő döntése volt, nagyfiú lett. 14 hónapig kapott anyatejet, 14 hónapig szoptattam őt. Azaz hogy egészen pontos legyek 13 hónap és 4 hétig....Hálás vagyok ezért az időszakért....Az a bizonyos "szopis tekintet" pedig.....megmarad nekem mindig, sokáig el fog kísérni.
