Megyünk tovább

 

 Amikor egy-egy érdeklődő távozik a lakásunkból MINDIG ugyanaz jár a fejemben. Sosem fogunk innen elköltözni. Az életben el nem adjuk. Innen baktatnak ki velünk a temetőbe (mármint képletesen).Ahogy becsuktam a banda mögött a bejárati ajtót, akik még akkor távoztak, mielőtt a látogatói ívet (vagymit) aláírták volna, mondván FRISS LEVEGŐRE vágynak (DÉLBEN a 32 fokban a mi légkondis lakásunkból) megkerestem Tiborom tekintetét, aki éppen Zalán ágyára dőlt le és láttam, hogy ugyanazt gondolja. Mármint hogy jó úton vagyunk, hogy ebben a lakásban öregedjünk meg. 

 

Hát ez van, megyünk tovább. Rossz érzés, hogy másnak nem tetszik a mi féltve őrzött és gondozott kis fészkünk, de van ilyen, ezen nem szabad mély lelki válságba esni. Nem is estünk egyébként, csak mondom. Délután elgurultunk a "kiszemelthez", amelyre -amióta a szomszéd utcában kivágtak egy fenyőfát - klasszul látni a konyhaablakból...vagyis inkáb csak a kerítését és a falát némiképp....Szóval elgurultunk arra. Lehet, hogy már az albérlő sem lakja, elég gyomos a garázsbejáró. Nem is tudom, jól járnánk e vele, nem vennék rá mérget. Még annyit rá kellene költeni, hiába van szuperjó helyen és a mérete is tökéletes nekünk. Eh, csak megsegít bennünket az Isten és egyszer értékelni fogja valaki ezt a lakást úgy, ahogy mi értékeltük 10 évvel ezelőtt....

Szombat este beszereztük a tanszereket Rékának. Én mindig korán szoktam, mintha augusztus végére elfogyna a boltokból az összes cucc. Idén nem az olcsó, de jó füzet mellett döntöttem + pónis papír bevonó+nejlon borító, hanem szépséges füzet + borító kombóra szavaztam. Nem tudom, hány füzetet vettem, de elég sokat....12-32 kódos kell a vonalasból, immáron semmi segédvonal....Hát nézett nagyot Réka, hogy fog azokba írni. Szótárfüzet, kotta füzet, üzenőfüzet....

 

Az a tapasztalatom, hogy grafit ceruzánál mindegy a márka, csak ne B-s legyen, mert azzal bűn rondán tud írni Réku, míg HB-ssel csodák csodája csodaszépen. Nem vettem Fabert tehát, csak Herlitz-ből kettőt és BIC-ből 3-at. (Vagy ez is márka?)Tökéletes lesz. Tavalyról egyébként maradt elég sok ceruza, változó méretben, egy ideig elég lesz. Radírból legalább 20-30 használt van itthon, ennek ellenére vettem 3 hármas csomagolású STABILO-t, nekünk ez jött be legjobban. Minél nagyobb egy radír ,annál tovább megvan, úgyhogy én a bazinagy radírokra szoktam szavazni. :) A kisebbek pikkpakk eltűnnek. 

 

Elvileg harmadikban már kell toll, de van itthon ezer, ennek alkalmából külön nem vettem egyet neki. Legalábis még....Nekem van egy Staedtler kék tollam, azt nagyon szeretem, azt használhatja. Én úgyis itthon szinte egyáltalán nem írok tollal, inkáb ceruzával vagy sehogy. 

 

Zsírkréta, festék, tempera, filc, rongy, ecset, színese papír, hurkapálca, olló, cellux, festős póló, stiftes ragasztó, egyenes vonalzó, háromszög vonalzó (?) , tisztasági csomag és még néhány apróság, ami most nem jut eszembe. Mindaz, ami kell jövőre. Iskolatáska még top formában van, így marad ugyanaz, ami elsőben. Új tolltartót viszont kiharcolt a lány, nem is tudom, mi ütött belém...pedig még az előző is teljesen jó. Na mindegy, majd két tolltartója lesz. 

 

A pénztárnál, fizetéskor azt vettük észre, hogy hemzsegnek a szúnyogok a multiban. Tibi pakolt, én fizettem és pakoltam, közben a gyerekek felügyelték, hogy szúnyogmentes legyen a lábunk. Csapkodtak rendesen. Döbbenet, mennyi vérszívó volt. Úgy jártuk a csárdást szúnyogcsapkodásból, hogy az kész kabaré volt. Mire hazaértünk, legalább öt csípést találtam a lábaimon, de a gyerekek sem úszták meg kevesebbel. Tibi lába szőrös, szóval szerintem őt nem csípték annyira, bár ő ezt tagadta.  Szóval nem járunkTesco-ék felé mostanában megint egy darabig, szerintem idén mégnem is voltunk, jelzem. Elvagyunk az Aldi-Lidl-Interspar-kisbolt-Coop és pékség sokszögében....

 

A gyerekek holnap mamához mennek és nem is jönnek haza majd csak kedd este. Elvileg. Itthon szeretnek aludni, szóval majd meglátjuk. Holnap sajnos munkanap. 

Újabb hétnek pipa

Úristen, hétfőn augusztus lesz. Hová lett ez az elmúlt két hónap? Világosan emlékszem, hogy múlt héten volt az évzáró. Onnan tudom, hogy aznap volt a magyar-portugál meccs a tévében. Hétfőhöz egy hónapra pedig évnyitó.....az biztos, életem leggyorsabb nyara az idei. Na jó, ne vinnyogjak már túl sokat, olyan vagyok, mint egy sápítozó vénasszony. Azért szeptember egy még nem holnap lesz, csak úgy tűnik.

Rékának letelt az első hét a táborban (Napsugár gyerekház), most jön egy hét tábormentesen - még nem tudom, merre lesznek a gyerekek, de valószínűleg Tiborommal. A héten sok mindent varrogattak (filces táborban járt és pelenkaöltéssel díszítettek mindent. Majd fotózok szépségeket. A következő tábor a sokat eláruló "vegyes technikák" tábor lesz, vagyis fogalmam sincs, mit fognak művelni, de ebből is egy kicsit és abból is...Ide megyünk jövőre is, annyi változtatással, hogy akkor már Zalánt is benevezzük. 

Jövő héten ügyvezetőnk, a "padtársam" asztaltársam nyaralni lesz, szabadságon, úgyhogy egyedül leszek. Ez nem jó, egyrészt mert a telefonja rám lesz irányítva és mindenféle ügyben hívogatni fognak, én meg két dolgot tudok csinálni, rendelést felveszek (bizonyos termékekre a főnököm helyett) és átirányítani a hívást jobbra vagy balra, másrészt egyedül leszek, amit annyira nem szívlelek. Nem lesz jó, úgyhogy ugorhatnánk oda az időben, hogy már itthon van újra.Fordítani kellene egy prospektust, de azt hiszem, nem jutok el odáig a folyton csörgő telefonok mellett....Na majd meglátjuk!

Ha már jövő héten augusztust írunk, lassan ideje lenne beszerezni a tanszereket is. Mivel Zalán "varázsceruza" programos lesz jövőre az oviban (ez egy program "túlkoros" negyedéves egyetemistáknak ovisoknak) , így neki is lesz egy doboza, majdnem ugyanolyan felszereléssel, mint egy elsősnek, legalábbis ami a rajz órákat illeti. Rékának harmadikos cuccok kellenek, amiről fogalmam sincs pontosan mit takar, már tavaly is vakon szereztem be a másodikos cuccokat, nem volt probléma, bár akkor legalább a tantónénik elárulták, milyen füzet kell másodikban...

Ésss a nap híre, hogy lefoglalt szállásunk van augusztus közepére Tordaszentlászlóra, úgyhogy az erdélyi kiruccanásunk megvalósulni látszik. Már nagyon várom. Nem is, nagyon nagyon nagyon nagyon várom!!Torockó, Székelykő, Tordai hasadék....jujj, még össze kell írnom, mi mindent tudunk megnézni a környéken majd, de ezeket biztosan. 10 év után újra Erdélyben, immár gyerekekkel....De jó lesz!

Befejező rész Vitéz Lászlóig

Mai nap miről is szólt? Dolgoztam, aztán betepertem a városba, beugrottam egy boltba, vettem pár holmit a vacsorához, begyűjtöttem Rékát a  Napsugár táborból, hazajöttünk, megnéztem a Doc Martin aktuális napi részét, pizzát begyúrtam, elmentünk görkorizni Rékával, persze rajtam nem volt más, csak egy pár szandál, hazajöttünk, kisült a pizza, megettük és most huhh....Vitéz Lászlót néz a banda, addig ráérek. Eljött egy kis szusszanásnyi idő újra. Egy pohár fehérbor hiányzik, de ökör iszik magában, maradok a víznél. Tibi naná hogy nincs itthon, hazafuvarozta ugyan Zalánt, de talán 3 percet volt itthon....

Nyaralás végéről még nem írtam. Nos hát Garaboncról eltávozván kerestünk magunknak egy helyet, ahol ebédelhettünk. Én ugyan azt gondoltam, hogy nem vagyok éhes, inkább szomjas ebben a ménkű melegben, de azért fontosnak tartottam, hogy tele pocakkal induljunk haza a  viszonylag hosszú 3-3,5 órás útnak. Rövid kóválygás után végül a kilátó alatti - melletti kis vendéglőt választottuk, onnan olyan illatok tekeregtek felénk, hogy valósággal beszippantott a hely. A menüt kinyitva rögtön a kemencés sült kacsa mellett döntöttünk pirított burgonyával és párolt kápival. Kedvenc kajám! Akkora adag volt, hogy végül megfeleztük az adagot Tiborommal. A gyerekek gulyáslevest kértek kenyérrel és jegesteával. Azt is megkapták. Megállapítottuk, hogy olyan finom kacsát még nem tudok sütni, mint amilyen ez kemencés csoda volt, viszont mama gulyáslevese picit jobb, mint ez a gulyás.

Ahogy jóllaktunk, a gyerekek még felszaladtak a kilátóba búcsúzóul és indítványozták, hogy baktassunk végig újra a csigabiga ösvényen, az olyan szupi vooooolt! Maradtak volna még, értem én, viszont már 4 óra felé járt az idő, tán el is múlt annyi, úgyhogy tényleg ideje volt hazafelé indulni. 

Elhagytuk Zalakarost és a Kis-Balaton környékét is, amikor Zalán kétségbeesetten felkiáltott, hogyhogy most mégsem nézzük meg a Kis-Balatont? Mi lesz a gémekkel és kócsagokkal. Össze szorult a szívem, hogy Zalánom ennyira kapaszkodik a nyaralásba, de megnyugtattuk, hogy majd legközelebb, akkorra is kell hagyni látnivalót, ráadásul a Kányavári szigeten jártunk már két éve. 

A gyerekek közül Zalán szomorú volt, hogy hazatérünk, ugyanúgy, mint én, minden nap kérdezte, hogy még hány napig maradunk, ugye holnap még nem kell összecsomagolni?? Réka nem bánta kifejezetten, hogy vége (ahogy Tibi sem szokta), várták itthon a játékai és a következő heti tábor. Látszik, hogy lelkiek terén Zalán inkább rám hasonlít, Réka pedig Tibire. Hát hogy ki járt jobban, az egyértelmű....

Az úton nem sok dologról tudok beszámolni. Egyetlen helyen álltunk meg tankolni, illetve Réka elpattogott a vécére. Tibi elfelejtett nekem innivalót hozni, amin eléggé berágtam, de nem annyira, hogy a 35 fokban magam menjek be a kútra vizet venni, úgyhogy robogtunk tovább, még kb. 1,5 óra hátra volt az útból. Közben 3 fejezetet felolvastam a Rumini kapitányból, ami szerintem a sorozat legjobb kötete, nagyon bejön a gyerekeknek. Izgalmas, több szálon fut, mindig dráma van, ha vége van egy fejezetnek, hogy most akkor itt hagyom pont abba??? Nemáááár....Azért 3 fejezet felolvasása után nem ostromoltak valahogy, hogy a negyediket is most iziben, de rögtön szavaljam el nekik.

Az utolsó élmény, ami eszembe jut a nyaralás kapcsán az egy motoroshoz kapcsolódik, aki elszáguldott mellettünk az ötösön. Tűnődőn néztem utána, még meg is jegyeztem, hogy ezt a manust nem zavarja, hogy félig nyitva lifeg a hátizsákja?? Néhány perc múlva elsuhantunk a motoros mellett, a motorját támasztotta egyhelyben. Nem sokkal előtte meg kerülgethettük a piros NIKE márkájú sportcipőjét, amit kétség kívül ő hagyott el siettében. Remélem, senki nem hajtott rá és megúszta a cipő egészben, sértetlenül.

Itthon tiszta és rendes lakás várt, ami olyan jó érzés volt, tényleg öröm volt hazatérni. Átszellőztettük a lakást és máris olyan volt, mintha el sem mentünk volna. A gyerekek eljátszották az IKEÁS matracos reklámot és közben fulladoztak a nevetéstől. Este 9kor beugrottunk még az Interparba vacsoráért, mert a hűtő nem sokat ígért.

Este, tusolás után azon gondolkodtam, hogy a lelkem egy kicsit még Zalakaroson maradt, szokás szerint kell pár nap, mire utolér engem. Tényleg így volt, nagyjából keddre ért ide. Biztos gyalog jött, hogy máshogy?  Az első munkanap ugye nyaralás után mindig egy élmény, pislogtam ki olykor lopva az ablakon ábrándozva, máshol járva....de másnap már minden szép volt megint és jó.   

Csak a szeptember, csak az ne közeledne ilyen feltartóztathatatlanul! Valamit kellene vele csinálni, hogy decemberig nyár maradjon. Ha nem is ez a fullasztó és elviselhetetlenül izzasztó, de NYÁÁÁR. És ami még fontosabb vakáció. Annyira nem hiányzik az iskola+óvoda, hogy arra nincsenek szavak. Jajjj. Na vége lett a Vitéz Lászlónak.

Papírlap

 Ma kezembe akadt egy A4-es lap, amit reggel dugtam be a táskába indulás előtt. Sima lapról beszélek, semmi különös. Az egyik oldalán egy kinyomtatott, soha meg nem oldott mértékegységes feladatsor sorakozott, például, hogy 55 dkg hány kiló és hány gramm. Persze Réka hozzá sem szagolt, egész nyáron nem tanultunk semmit. Na jó, egy kis németet, ahhoz volt kedve. Nem bánom egyébként, mármint a nemtanulást, bár szokás szerint kevés tudatosság van benne. Egyszerűen alig látom a gyerekeket, nem kezdek velük tanulni abban a pici időben. Még mit nem! De nem is ez a lényeg. 

A lap túloldalán a madártej receptjének vázlata figyelt, pontokba szedve. 1 liter tej, 8 tojás, vanília rúd, porcukor és a többi. Nem sokkal később a lapot összehajtottam, és amikor este 6-7 között felhívott az egyik lehetséges partner Romániából (magyar volt egyébként az úr), arra firkantottam fel, ami mondott. Szintén vázlatosan. "130 EUR leszállítva, szerződés a németekkel, Nagyvárad" és egy telefonszám. 

Jelkép lehetne ez a lap, majdnem komplett keretbe foglalja mindazt, amit mostanában csinálok vagy csinálnom kellene. A lapra fröccsent némi tojáshab, mert Réka segített a kivitelezében madártejileg, úgyhogy maga volt az élet a papíros. :) 

A madártej egyébként nem lett tökéletes, kissé, tényleg picurkát rántottás lett a sodó, de pont annyira, hogy a gyerekek így reagáljanak: FÚÚÚÚJ. Na tessék. Ezért igyekezhetek. Azért én jóízűen megettem a pohárkrémmé varázsolt madártejet, amit Floating Island néven próbáltak "eladni" az étteremben, Zalakaroson és Zalán annyit evett belőle, hogy azt hittem, egész éjjel virraszthatok két róka támadása közben. 

Ja és utána két napig azt hallgattuk, hogy miért madártej a madártej. "Mert tojásból készül és tejből..."- mormogtam fáradtan egyik éjjel úgy hajnal fél egy körül. De voltak más válaszaim is. Én nem tudom, hogy lehet valaki ennyira kíváncsi????

- Mert a tojás a tyúkok teje....

- Nem kell mindent tudni....

- Fogalmam sincs. De  biztos van rá valami reális magyarázat.

- Sejtelmem sincs. Tudnom kellene? Valaha néprajzkutató akartam lenni....

- Nevezzük felhőcskének!

- Edd inkább a sodót!

- Fordítási hiba?

- Aki kíváncsi, baromi gyorsan megöregszik....

- Nem lehetne, hogy inkább aludjunk? 

- Apa szerintetek tudja? 

- Ez a negyedik pohár?

- Kérdezzük meg a szakácsot! Jaj, bocs, azok már hazamentek régen....Na majd holnap!

A fentiek nem időrendi sorrendben történtek....

Hinnye, elkanyarodtam a lényegtől. Na szóval papírlap. Mindent leírtam róla, amit szerettem volna, azt hiszem.

Péntek első fele

Azon gondolkodtam, mi maradt ki a nyaralásból, amit még nem meséltem el....Fogalmam sincs, úgyhogy ugorhatunk a péntekre. 

Az utolsó vacsora, utolsó reggeli, utolsó x dolog egy nyaralásban hajlamos egy picit szomorú felhangot megütni, de hát ilyen az élet, a karaván halad, a kutya ugat....Vagyis totál nem illik ide ez a mondás, bocsi, mellé nyúltam.

Szóval reggeli után az utolsó széthagyott holmikat is a bőröndbe csomagoltuk, illetve Tibi elkezdte lefelé hordani a táskákat. Nem tudom, hogy van, de mindig úgy tűnik, mintha több csomaggal mennénk haza, mint amennyivel érkeztünk, pedig elvileg nem. Sőt. Hiszen mindig van egy IKEÁS szatyor citromos sör, ásványvíz, üdítő, ropogtatnivaló, amit viszünk a szállodába és ugye ez mind legurul a torkunkon x nap alatt, úgyhogy ez eleve egy motyóval kevesebb....(Mi az a fajta átlag magyar család vagyunk, aki kipakol a minibárból és bepakolja a saját baracklevét és ásványvízét, hehe....)

Mielőtt végleg elhagytuk a "lakosztályt", Tiborom kifizette a számlát, én pedig kikódoltam a széfet. Nem mintha lett volna benne valami, de bezártam még első este. Zavaró volt a pakolásnál, mert folyton kinyílt az ajtaja. 2 éve elfelejtettem kikódolni és Tibi azóta is emlegette, hogy biztos lakatost kellett hívni szétfűrészelni a széfet, hogy kiderüljön, mi maradt benne. Meleg levegőn kívül. 

Ahogy a kocsiba vetettük magunkat szomorkásan pislogtam. Utálom a nyaralás végét. Hogy mit csináljuk és hová menjünk, valamennyire a véletlenre bíztam. Nem vagyunk azok a baromi tervező típusok, úgy tűnik. Garaboncnál található egy másik volt mgtsz komplexum, egykori állattenyésztő telep, ami most is az egy kis csavarral. A helyi idegenforgalomra építve és főleg az átmenőre, hiszen Zalakaros felé át kell hajtani Garaboncon is egy bizonyos irányból, afféle kalandparkot alakítottak ki. Szerintem ez barokkos túlzás, de azt sem mondanám, hogy rosszul éreztük ott magukat. De kezdjük az elején.

Rögtön a jegyvásárlásnál kiderült, hogy a lovaskocsi odakinn áll a ház előtt, ha van kedvünk, mi is felszálltaunk rá 500 ft per fő fejében. Volt kedvünk. U alakban padokat szereltek a kocsira és még árnyék is volt a fejünk felett, úgyhogy klassznak tűnt. Mellettünk 5-6 szlovák (szerintem azok voltak) turista remekül érezte magát, azt meg főleg, hogy egy szavukat sem értettük. Áthajtottunk a falun, majd ki a mezőre. Én vidéki lány vagyok, úgyhogy az ilyesfajta falusi romantika nem hiányzik az életemből, főleg nem déli 12 óra magasságában, amikor a legmelegebb van. Eszembe jutott, hogy 400 Ft egy fél literes víz a kalandparknak nevezett nemtommiben, amitől még csak szomjasabb lettem. 
Jobban értékeltem volna, ha nem a helyi  erőket kell figyelnem narancssárga mellényben árkot takarítani, hanem mondjuk átrobogunk Zalakarosra a finom sima aszfalton....de hát nem kérdeztek, mit szeretnék. Lehet, hogy mostanában senkinek sem lesz sem vesehomokja, sem veseköve, olyan szinten rázott az árkon bokron hajtó lovaskocsi. Ezt megköszönhetjük a lovakat hajtó pasasnak. Egyszer megálltunk, amikor a ló kakált, a szlovákok legnagyobb gyönyörűségére. Egy idő után már azon nevettünk, hogy ők nevetnek. Jól elvoltunk.

Visszatérve a bázisra volt egy kis kvíz a gyerekeknek. Zalán természetesen nem volt részt benne, elfoglalta magát a három pulival. Réka és egy kislány ügyeskedtek a háziállatok világában, majd körútra indultunk a farmon. A legjobb szerintem az újszülőtt malacok voltak, én még soha nem láttam fél napos szopós malacokat. Ezt is akartam osztani Tiborommal, és már a második mondatnál tartottam, amikor rájöttem a nagy áhitatban, hogy az aki mellettem áll, bár hím nemű, de egyáltalán nem a férjem. Azért érdeklődéssel hallgatott, rendes pasas volt. Tibit nem kötötte le a több száááz kismalac, különböző méretű és korú, azt morogta, hogy egész gyerekkorában malacokat látott mindenhol, neki egy életre elég volt. 

Az újszülőtt malacoknál pont ott volt a gondozójuk, oda is fordult hozzám, hogy milyen érdekes, a kismalac azonnal lábra áll, ahogy kibújik, bezzeg nekünk ez sokkal több idő, mennyi is, másfél év? Valahogy úgy, inkább egy az átlag. Mivel rajtam kívül SENKIT nem izgattak a kismalacok, haladtunk tovább a lovakhoz. A paciknak gombnyomásos itatójuk volt és friss széna alattuk. Valamennyi úgy ragyogott, mint akit frissen suvickoltak. Az egyik póninak nemrég kiscsikója született, azt is megnézhettük. 

Nem megyek végig az összes állaton, de volt még ott csüngőhasú malac, sok sok nyuszi, bárány, kecske....a marhák eltávon voltak a mezőn valami wales-i pónikkal....közben a hölgy, aki kísért bennünket mesélt és mesélt és mesélt. Fotózkodtunk még hintón és etettünk lovakat disznóparéjjal, mind mind jó buli volt....

Később lehetett még honfoglaláskori kiállítást látogatni jurtában, de olyan pokoli meleg volt mindben, hogy még az ördög is messze szalad, ha betéved, úgyhogy felejtős volt az egész, hiába érdekelt volna. Talán egy jurtát néztem meg alaposabban, aztán jöhetett Réka lovaglása és Zalán száguldása gokarttal....

Innen folytköv.

 

Csúcs

Mi volt a legjobb a nyaralásban? Pontokban mondom el.

- Az a pillanat (percek), amikor a Rezi várból körbe néztünk...az a panoráma, a csönd, a látvány....
-első alkalom a szaunában. Nem bírtam sokáig, főleg, mert a szemüvegem kerete úgy felforrósodott, hogy attól féltem rögtön le is olvad rólam
- A hideg-meleg váltott zuhany szauna után. Az maga az újjászületés
- A jéghideg mártózó. Réka simán belegyalogolt nyakig, én csak mellig, azt is futva (be és ki), féltem, hogy szívinfarktust kapok. 
- Nem kell főzni, sütni, mosogatni.  Csak szedek a tányéromra, megeszem (mármint az ételt), aztán felállok az asztalról jóllakottan és ennyi. Paradicsom. Főleg, ha mindez négy-öt napon át ismétlődik.
- 4-5 féle étel közül választani vacsorát
- strandon a lángos
- a jéghideg citromos sör íze
- az a sült kacsa káposztával és isteni krumplival. Na jó, beszéljünk másról is, mint a kaja....
- A gyerekek örömét megtapasztalni újra és újra és újra, hogy hurrá nyaralunk
- addig alszom, ameddig akarok ki nem süti a szemem a nap 
- nyuszikat etetni
- őzikét etetni
- lovakat etetni disznóparéjjal
- amikor nyuszi rágcsálja az ujjam és karmolja a térdem
- a platánok árnyéka
- a tavirózsák az ökotó vizén, a kecskebékák ugyanott
- a légkondi a Toyóban (Toyota) és a szobánkban
- a wellness részleg ahogy van. Kár, hogy a konditermet csak utolsó nap találtuk meg. Elég elhagyatottnak tűnt úgy messziről....
- A csiga-biga tanösvény vaddisznóval és anélkül
- lovaskocsikázni Garaboncon
- dínók között bambulni
- a gyerekeket nézni a bikákon (nem igazi) forgolódni. A hasamat fogtam a nevetéstől
- forró, csípős babgulyást kanalazni mini bográcsból
- csak úgy lenni
- nem gondolni semmire
- gondtalannak lenni
- amikor az ember egyetlen gondja, hogy mit csináljon aznap és hol ebédeljen
- kizökkenni a hétköznapokból
- 5 napon át 24 órában együtt lenni (kivéve amikor én nem wellnesseztem a gyerekek igen)
- minden desszertet megkóstolni a kínálatban (na ilyen nem volt....)
- látni a Balatont, az mindig csodajó
-  dombokat látni magam körül. Alföldi ember ennek mindig örül. Legalábbis én.
- nem gondolni arra, mit szól a testtömegindexem ahhoz, ha két főételből is eszem valamennyit
- sehová nem rohanni, mindenre ráérni, minden percet élvezni

Csütörtök

Félrebeszéltem, a gulyásos, lángosos étkezés nem vacsora volt, hanem ebéd. Bolondok is lettünk volna beülni egy vendéglőbe, amikor a hotelben koszt kvártéj járt, pontosabban reggeli és vacsora egyaránt. 

Na szóval, ahogy tiszta pólót húztam magamra, közkívánatra megcéloztuk az állatsimogatót, azt az elhagyott volt mgtsz telepet, amit két éve már feldolgoztunk egyszer, de akkor még csak 4 éves volt Zalán, most meg 6. Ugyanezet a két évet Réka is megugrotta. Rólunk nem is beszélve, bár kérte ezt a fene. 

Azt gondoltuk, este hét órakor olyan sok program már nem vár ránk, belefér egy órácska a téeszben állatsimogatóban. A pénztárnál bevallottuk, hogy jártunk már ott, úgyhogy kaptunk ingyen állatcsemegét. Elmondanám, enélkül a kis zacskó nélkül túró az egész mini állatkert, úgyhogy legalább egy adagot kötelező venni. Nem annyira az etetés öröme miatt, hanem mert az állatok úgymond elvárják. Pavlovi reflex-ként ott figyel a szemükben, hogy ha idegen ember, akkor kajaaaa....Egyébként valami 2200 Ft volt a belépő négyőnknek. Plusz 400 Ft, mert egyszerűen MUSZÁJ volt két páva tollat venni ott rögtön a bejáratnál. Persze én cipeltem őket aztán végig. Nem mintha nehezek lennének, két toll, de hát na! Az anyák egyik balsors csapása, hogy mindent nekik kell cipelniük. 

Fontos lépés, hogy az istállókban immáron van elektromos légyírtó, aminek két éve nagyon nagy szükségét láttuk volna. Ez a szerkezet nagyjából 3 másodpercenként kinyírt egy legyet vagy lepkét. Imádtuk a pónit, az őzikét a pici kecskét, a nagyobb kecskéket és a rengeteg-rengeteg nyuszit. Olyan nagy volt a kísértés, hogy legalább egyet hazacsempésszek az ingujjamban. Kár, hogy nem ing volt rajtam. Van abban valami mámorító, amikor ötven-hatvan nyúl vesz körül és mind csak egyet akar, a csemegédet. 

Született nem régen egy kis bivaly, ő is helyes volt, bár a szülei viselkedése jobban lenyűgözött bennünket. A kis boci egyet bőgött és a szülei máris maguk közé vették a csúnya rossz emberi tekintetek elől....Izgalomban ssem volt hiány, pl amikor Réka megpróbált visszaterelni a helyére egy elszabadult kecskét.... Hiába próbáltuk erről lebeszélni, nem hallgatott ránk. Végül megúsztuk kecskeöklelés nélkül, viszont a kecske kinn maradt. 

Kicsit innen balra disznók dagonyáztak a dagonyában önfeledten. Ahogy figyeltem őket, arra gondoltam, vajon lehet e egy disznó ennél boldogabb. Hát nem tudom. Talán amikor a végelgyengülés beállta előtt levágják őket megsem annyira Hawaii lehet az élet.

Láttunk még hintókat, libákat, pávát és sok-sok kismacskát. Mindnek csipás volt a szeme, nem gyengén, úgyhogy a gyerekeket igyekeztünk távol tartani a macskáktól. Naná, hogy nem sikerült, végül kiharcolták maguknak, hogy az egyetlen nemcsipás macskát dajkálhassák. 

Szép volt, jó volt, no. Az a nyuszi etetés tényleg élmény volt. Ahogy távoztunk, célba vettük a szálloda wellness részlegét. Jómagam nem, mert úgy éreztem, minden pillanatban elönt Piri minden nedvével együtt....úgyhogy inkább az ágyunkon heverésztem és olvasgattam. Nem hiányzott a pancsi egyáltalán. Hétfőn pedig nagyon vágytam vissza. 

Este csomagoltam. Útáltam, de muszáj volt.  

 

Csütörtök

Hol is tartottunk? Írtam hétfőről, keddről, szerdáról, azt hiszem. 

No csütörtökön végre minden "összetevője" rendelkezésemre állt a reggelimhez, omlett és bacon, no meg virsli. Tükörtojásért továbbra is külön kérvényt kellett benyújtani, én meg azt nem szeretem, mármint a kérvényt, úgyhogy maradt az omlett és a többi. Hangsúlyozom, hogy csak kötözködöm, mert sok egyéb finomságot kínáltak, csak ugye a rigolyáim. Jut eszembe, friss croissant és mini kakaós csiga kellő minőségben, na az sem volt, mint pl. annó Sümegen. És durván cukrozták a narancslevet. Ettől persze mi még degeszre ettük magunkat, kivéve a gyerekeket, akik hozták formájukat és kb. annyit ettek, mint egy beteges kétéves. 

Az étterembe érvén azt láttam, hogy az egyik asztalnál egy ikerpárt próbál hosszan nógatva etetni az anyukája. Mindkettő etetőszékben figyelt és egyetlen mukkjuk sem volt, valamint meg sem rezzentek. Hogy miért? Mert mindkettő kétéves (kb.) egy-egy tabletre bámult. Üveges szemekkel. Fura látvány volt, valahogy elgondolkodtató, korunkra jellemző. Az anyuka bosszúsan csóválta a fejét, amiért a gyerekek nem és sem kértek a tojásból. Tovább nem tudtam követni az eseményeket, mert nekik háttal ültem. 

Nem telt el öt perc és 10 óra után 10 perccel befutott Zalán,  akit nem sikerült addig felébreszteni (9 óra 50-ig !!) És mi volt a kezében nem sokkal kialvatlan, mandulavágású szemecskéi alatt? Na mi? Egy tablet. Forgattam a szemem párszor a tengelye körül, de végül sikerült rábeszélni néhány palacsintára és egy negyed zsömlére szalámival. ENNYI AZ ADAGJUK!! Ezzel simán elvoltak ebédig. A tabletet pedig mellőzte, amíg jól nem lakott. Ha rajtam múlik, nincs tablet az étteremben, nálunk tiltólistás a konyhában is, vacsora vagy ebéd közben. Ugyanúgy, ahogy egyébként a játékok is. Ezt be is tartják a gyerekek, sokszor maguktól kiviszik a konyhából, még ha pónilovastul tévedtek is be oda. 

A csütörtöki nap különösebb terv nélkül indult, az autónál döntöttük el, hogy felmegyünk a kilátóba Zalakaroson, oda, ahová már régóta terveztük, hogy fellátogatunk. Tibi azt szerette volna, ha gyalog baktatunk fel oda, én ragaszkodtam az autóhoz, mondván, hogy nem a kilátó a mai nap egyetlen célpontja. Végül nyertem, ami nagy megkönnyebbülés volt. 

Olyan hatalmas nagy, lélegzetelállító kilátás nem nyílt ebből a kilátóból, de szépnek szép volt. Nagyon nem tudta meghaladni azt, amit Reziben láttunk, attól messze volt. Készült néhány ijesztő fotó rólam, a gyerekek megtagadták a fotózást, Réka konkrétan elszaladt, úgyhogy itt hamar végeztünk. Újra anyaföldet érezve a talpunk alatt, megláttuk, hogy befelé az erdőbe vezet egy tanösvény. A Csigabiga nevezetű. Mint kiderült, az igazából a kilátóba vezet lentebbről, mindegy, mi fordítva jártuk végig. Klassz volt, leszámítva a vérszívó szúnyogokat. Olykor reccsent egy-egy ág, ami eszembe juttatta, hogy remélem, egyetlen vaddisznó sem akar nekünk rontani. Illetve sehol nem jutottunk a kismalacok és az anyadisznó közé.  Némileg megkönnyebbültem, amikor kijutottunk az erdőből. A gyerekek élvezték a tanösvény feladatait és kérdéseit. 

Majdnem megvacsoráztunk ott a kilátó alatt, végül mégis visszakocsikáztunk a városba és ettünk egy babgulyást illetve lángost. Itt volt az, hogy Zalán annyira fújta és fújta a forró babgulyást a mini bográcsban, hogy a paprikás lét a pólómra fújta. Úgy néztem ki, mint egy idióta, aki leette magát....Nem kicsit voltam ideges, sajnos, ilyenkor elgurul a gyógyszerem és nem tudom azt mondani mézesmázos hangon, hogy nem baj Zalánka, majd vesz fel anya másik pólót. Ez az, ami elszomorít, mert nem tudok uralkodni magamon. Zalán átmenetileg az asztal alá költözött, majd ahogy elpárolgott a mérgem, előbújt újra. Nem mondtam én neki semmi hajmeresztőt vagy megalázót, csak valami olyasmit, hogy mindig ez van, amihez hozzányúl, annak annyi. Tudom, hogy ezt sem szabad lenne, még akkor is, ha ebben van igazság....

Ahogy degeszre ettünk magunkat, visszaszaladtam a szállodába átöltözni, mert nem mehettünk az állatsimogatóba zsíros, pecsétes pólóba. Tibi nem értette ezen aggályom, szerinte az állatoknak úgyis mindegy. Hát ez jellemző rá. Innen majd folytatom holnap, mert megyek mesét olvasni.    

Nyaralásos mesék

Vagyishát nem mesék, mert nem én találtam ki őket, maximum itt beszámolok róluk, de mindegy. Szóval. Általában ha közösségbe pottyanok, mint amilyen egy szálloda forgataga vagy végül is lehet az bárhol, fel-felfigyelek emberekre. Főleg, ha nap nap után újra találkozom velük változó helyszíneken. 

Iden ez a "kitűntetett" személy egy idős bácsi volt. Tudom, hogy miért, mert nagyjából, főleg hátulról igen hasonlított az apámra. Amikor először láttam, vacsorázott az étteremben, ahogy mi is.  Ha jól emlékszem egy kis leveses tálka volt előtte és egy pohár bor. Ahogy az összes többi asztalnál, égett a gyertya az abrosz közepén. 

Másodszor az első emeleten láttam a liftnél. Zöld galléros póló és bézs nadrág volt rajta, olyan térdig érő. Valamint zokni és a lábát jól tartó cipő. Nehezen mozgott és bottal járt, néhány lépcsőfok is megerőltető volt számára az étteremben. Azt kerestem akkor, vajon hol van a család többi tagja. Nem hittem, hogy egyedül utazna, nyolcvanon felül....Elképzeltem, hogy egy sereg úszógumis unoka ugrál körülötte, mint egy zsák bolha, amikor átkukkantanak a szobájákba. A bácsi viszont nyugalomra vágyik, úgyhogy egyedül vacsorázik. 

Másnap újra láttam őt a vacsoránál, ugyanannál az asztalnál ült, ahol előző este és minden további étkezésnél. Másodjára már észrevettem, hogy a második emeleten lehet a szobája a számból ítélve és hogy le van a részére foglalva az asztal. Az L alakú kiszolgálópulthoz ez helyezkedett el a legközelebb. Leszámítva a levest, mondjuk, mert az valami különös oknál fogva a bejárattal szemben figyelt, egészen külön a többi élelemtől....

.Egyedül feszított ott, a botjával, az oszlop takarásában félig-meddig, békésen, szemlélt körbe. Az élőzene érdekelte is, nem is, ahogy láttam, inkább nem. Amikor mi 8-9 között az étterembe értünk, bőven befejezte a vacsorát, talán egy pohár sör és a gyertya, ezek ketten voltak a társaságai. A bácsi egy zsebkendőt szorított a feje búbjára, valahol a bal füle fölött. Nem tudom, mi történhetett, nekem az ugrott be, hogy ott egyenesedett fel, ahol egy nyitott szekrényajtó várta, de nem tudtam felidézni, hogy a mi szobánkban például megtalálható e ilyen orv szekrényajtó.

Következő nap, amikor egy vendéglőben huppantunk le ebédelni és a vegyes modorú pincér a kezünkbe nyomta a menüt, akkor vettem észre, hogy a szomszéd asztalnál, kb. 10 óránál, ott ül a bácsi nekem háttal. Előtte a botja, illetve egy kis fém tálka, talán babgulyás vagy halászlé illatozhatott benne, amíg meg nem ette. Amikor kapott még egy sört majd később egy pálinkát, akkor vettem észre, hogy a bácsi nem is magyar. Német vagy osztrák, gondoltam én, valamelyik. Akárhogy is, a pincél németül kommunikált vele. Gondolhattam volna, nyolcvan felett melyik nyugdíjas utazgat minálunk így egyedül? Nem sok, az biztos. Miután mi is megkaptuk a magunk ebédjét, elvesztettem a bácsit, nincs meg az, amikor távozott. Tibi megjegyezte, hogy fürdő és ebéd kipipálva, most jön a délutni szunyóka a nagy melegben....

Aznap vagy másnap este láttam a bácsit még a vacsoránál, éppen valami finomságot kanalaztam a tányéromra a pultnál, amikor a pincér váltott vele néhány szót. Barátságos volt és ömlött belőle a szó. Persze németül, de annyira nem akartam hallgatolózni, hogy kiderítsem, milyen dialektus és hát nem is értek hozzá annyira. Azt tudom, hogy az osztrák németet kevésbé értem, a svájcit meg egyáltalán nem, de ennyi. 

Figyeltem még, ahogy megküzd azzal az öt lépcsővel, ami az étterem mélyéből felrepíti liften a másodikra, közben el tudott köszönni a pincérektől is, volt rá ideje bőségesen. Hogy aztán hogy került Zalakarosra és onnan haza, az rejtély. Tibi szerint kizárt, hogy autót vezetne, főleg nemzetközi viszonylatban. Talán Sármellékre kiviszi a taxi, onnan pedig hazarepül valahová Németországba.  Ez volt a legjobb tippem. Persze az is lehet, hogy mégis autóval érkezett, csak mi alulbecsüljük. Tempomat, automata váltó és csak úgy suhan hazáig. 

Érdekes, hogy vártam, egy ideig úgy vártam, hogy egyszer megjelenjen körülötte a népes családja, vagy akár egy hasonló korú, mosolygós hölgy. Aztán elfogadtam, hogy nincs, illetve nem egészen, azt hogy ITT nincs. Talán a felesége otthon maradt, nem bírja a termál vizet, mert magas a vérnyomása, vagy utál utazni, ki tudja. Persze a bácsi viselkedéséből sajnos inkább a rutin jött le, hogy megszokta, egymaga társaságát  kell élveznie. Ugyanakkor olyan kiegyensúlyozottnak és elégedettnek tűnt, cseppet sem magányosnak, amiből megint azt szűrtem le, hogy talán mégis várja otthon a párja, most csak gyógykezelésen van, pihen, nyaral. 

Hát hogy aztán mi az igazság, nem fog kiderülni.

 

Első napra visszakanyarodva

Tegnap hazaértünk. Sajnos. Zúg a mosógép, hegyláncot alkot a szennyes. Sajnos. Azóta a 445-ös szoba is talán már más lakót rejt a szállodánkban...Na jó, azért itthon is jó, Réka eljátszotta azt az IKEÁs matrac reklámot, amit most úgy szeretnek (arc belefúrása a matracba és úgy kommunikálás a matraccal. Feliratot nem sikerült Rékához találnom.) Mivel ők egy kihúzott bőrkanapén aludtak, talán még igaz is lehetne az itthoni ágyikó hiányolása, bár nekik még az alap matrac sem egy top minőség.

Piri még mindig nem jött. Pedig már jó lenne, ha itt lenne, mert ha a második nap pont hétfőre esik, amikor elönt a Niagara, picit pipa leszek. Szóval gyere Piroskám, mégpedig MOST! (Bakker, remélem, nem vagyok terhes!!!)

Majd mesélek még a további napokról, most fotókat hoztam.

 A legjobb kép, ami készült rólunk az utóbbi években. Mind a 13-ban nagyjából. Na jó, nem, gondoljunk csak az esküvői képekre.

 Az ágyon heverős képet most sem hagyhattuk ki. Hagyomány. Érdekes lesz megnézni, milyenek leszünk öt év múlva. Mi persze egyre szebbek és üdébbek, a gyerekeken viszont megjelennek talán az első ragyák. HÁHÁ!

                                                          Ez a fotó törlésre vár (Tibi kétség kívül meg fogja semmisíteni. Pedig megörökíti a cuki Rékát. Van neki ez az arckifejezése, ami beállított képen nem szokott rajta lenni.)

 Hát igen, a szerelem hatalmas....

 Itt látható, hogy az uramnak némiképp feszengést okoz, ha profi kamerája idegen (azaz az én) mancsomba kerül. Innestől fogva képtelen volt mosolyogni....Pedig nincs oka rá, még soha nem ejtettem el egyik fényképezőgépét sem. 

RékaTroll. Bár a fiúk sincsenek top formában. 

 Réka imád troll lenni. Az a kép nem is kép, amin ő nincs rajta....

Tiborom egyre szomorúbb....azt hiszem ideje letennem a lantot...azaz a kamerát. 

 Ezt megosztottam vele is. Hogy örül!

 Hm...egyenesen kacag! 

 Ennyi! Köszönöm!

Ez volt tehát az első napunk és annak képei. 

Hétfő reggel Zalán cimborája ébresztette a gyerekeket, aki a héten a mamájánál töltötte a napközbent (vagyis a földszinten, házon belül). Úgy tervezte, hogy majd milyen jót fognak játszani a szintén vakációzó Zalánnal...erre mi, puff, elutazunk. Tényleg bosszantó, hogy a 10 hét vakációból pont eltalálták azt a hetet, amikor mi nem vagyunk itthon. Hát ez van. Sajnáltam, hogy Zalán lemarad a közös játékról, micsoda hét lett volna ez neki, ha bármikor máskor történik. De hát ez van. 

Pont 3 óra volt az út, a gyerekek közben tableteztek, nézgelődtek és Zalán szunyókált is. Kényelmes utunk volt, nagyjából eseménytelen. Nem álltunk meg egyszer sem. Zalakaros autópályailag irigylésreméltó helyzetben van (amit Szolnokról nem lehet elmondani, bár megyei jogú....) 5-10 perc és pikk-pakk az autópályán van az ember. Illetve autópályáról le és hirtelen valahogy megérkezünk. Rutinosan kanyarodtunk be a parkolóba, jelentkeztünk be a szállodába. Hurrá, újra itt! 

A recepciós hölgy egy kicsit elkeserített, mert elmondta, hogy a wellness felett lesz a szobánk, amiből én valahogy azt szűrtem le, hogy az nem lesz jó nekünk, mert nagyon meleg és zajos. Valahol olvastam ilyet, talán nem is a mi szállodánkról, már nem is tudtam volna megmondani. Ahogy az ajtó kitárult és füleltem, füleltem, már tudtam, hogy nem lesz a gond. A szoba tiszta volt, hatalmas, teljesen újszerű és csöndes. Légkondihoz pipa. Volt nagy öröm.  Na majd innen folytatom.

 

Szerda

Ma volt virsli a reggelinél, no meg bacon is, tojás viszont sehol. Illetve külön kérésre összeütött a szakács a kis svédasztalba épített sütőlapján omlettet  vagy tükörtojást tetszőleges hozzávalókból. Szerintem a tükörtojás és omlett alap egy étterem reggeli menüjén, három csillag esetén is szokott lenni omlett szerintem, de négy csillagnál nagyon csodálkoztam, hogy a megszokott kis reggelim nem állt rendelkezésre azonnal. Azért nem estem ám kétségbe, volt sok finom falat, nem maradtunk éhen. 

Kivételesen a gyerekek sem kakaót falatoztak csokiöntetes palacsintával és kakaós kuglóffal, hanem sonkás és sajtos szendvicset paprikával. Büszke voltam rájuk. Persze UTÁNA jött a palacsinta és a kuglóf fulladásig....

Reggeli után, mint mindig, visszatértünk a szobába egy kicsit ejtőzni. Ebből az lett, hogy mindketten elaludtunk Tibivel, a gyerekek pedig élvezték a szabad tablet és telefonhasználatot...Nagyon nem igyekeztek belénk életet verni. Vagyis tulajdonképpen arra ébredtünk, hogy mindketten a hátunkon ugrálnak, úgyhogy ha belegondolok, ez ösztönzésnek számít.

Egy óra után ugrottunk át a strandra, ami tényleg csak ötven méter a szálloda hátsó kapujától.  Én ugye nem szeretem a strandot, a tömött strandot pláne nem és a tömött kánikulai strandtól egészen rosszul vagyok. Ez a mai nem volt kánikulai, úgyhogy csak közepesen kellett önfegyelmet gyakorolni, hogy a gyerekeknek jó legyen. Egyik medencéből a másikba cikáztak, különös tekintettel a Vizipók vízivilágra, ahol egész sok időt eltöltöttünk a tűző napon. Talán ennek köszönhető, hogy egy kicsit fáj a hátam. Réka ezt a vártnál hamarabb elunta (kicsit mostanában le vagyok maradva, hogy mi is tetszik neki és mi a neki való, valahol leragadtam ott, hogy öt éves, pedig már Zalán is hetediket tapossa), úgyhogy áttipegtem vele egy másik medencébe, amiről később kiderült, hogy a hullámmedence. 

Újabb, immáron 2459. jele annak, hogy öregszem pont az, hogy arra gondoltam, ez a hullámmedence tényleg csak egy felesleges emberkínzás, semmi jó nincs benne. Réka nem így gondolta természetesen, bár reklamált, hogy nem ugrálok kellő időközönként. Hát nem, ami azt illeti, nagyon örültem, amikor kikapcsolták a hullám masinát és leállt a kínzás. Réka viszont így itt sem maradhatott tovább, hát megkért, hogy kísérjem el a csúszdákig. Ott azon imádkoztam, hogy ugye nem engedik fel koránál fogva legnagyobb és leghajmeresztőbb rémséges csúszdákra, melyeken ha engem lekényszerítenének, biztosan nem jönnék le elevenen, de utólag kiderült, hogy felesleges volt a para, csak 2-3 csúszda volt neki kijelölt. Párszor lecsusszant, de ott meg azzal volt baja, hogy hideg vízbe érkezett, valamint, hogy éhes, úgyhogy ideje volt egyesülnünk családunk fiú szakaszával egy-két lángosra. Őket még akkor elvesztettük, amikor a hullám medencéra váltottunk.

Innen én többet nem mártottam habtestem vízbe, a kis bázisunkon biztosítottam, hogy eltévedt gyerekeink mindig rátaláljanak egy szülőre legalább. Olvasgattam, illetve próbáltam, bár stresszes szülők és leégett gyerekek (máséi) sűrűn kizökkentettek. Zárásig maradtunk, a gyerekeknek nagyon bejött a strand. Nekem egy kicsit túl átható volt a szinte mindenütt érezhető szennyvízszag, de egyébként ez volt az egyetlen negatívum, amit a strandról el tudtam mondani. No és a tömeg....Megállt a kanál a vízben, annyian voltak némely medencében. 

Az is nagy előny, hogy ennyire közel volt a szállodához.

Este, vacsora után sétálni indultunk a szálloda mellé épülő mesterséges tóhoz. Erről sokat nem tudok mondani, mert rengeteg volt a szúnyog, úgyhogy azon voltunk, na innen mielőbb EL. A gyerekek nem értették miért nem brekeghetnek együtt a békákkal és a játszótérhez is ragaszkodtak, de mi erősek maradtunk és sétáltunk tovább, szúnyogmentes vidékekre, ha van ilyen... Ha kiépül, ami még tervben van, pl. a labirintus, kellemes hely lesz, talán még egyszer megtapasztaljuk mi is. 

Egyébként gyönyörű most a zalai táj, zöld a vidék és virágzik a napraforgó a földeken. Ez most nem tudom, hogy jutott eszembe, de így van. 

Elvánszorgok zuhanyozni, aztán dőlök az ágyba. A többiek játéktermeznek. Nem kell rosszra gondolni, 200 Ft van csak náluk per gyerek. 

Keddről

Úgy gondolkodtunk (-tam), hogy az elkövetkezendő néhány napban a leghűvösebb talán a KEDDi nap lesz, vagyis ez lesz a mostanában vissza nem térő alkalom, hogy ellátogassunk a Rezi Dínó és KalandParkba. Voltak kételyeim, mert ez egy fiatalka "vállalkozás", de Zalán annyira dínókat akart látni életnagyságban és a mindentudó interneten is viszonylag jókat olvastam róla, úgyhogy belevágtunk. 

A késő reggeli és a játszóházas körök miatt valamikor egy óra után indultunk útnak és Zalakarosról nagyjából fél óra az út Reziig. Én imádok autózni nyaralás alatt is, picit perverz, de annyira szeretek idegen vagy félig meddig ismerős tájakon átsuhanni, közben valami jó zenét hallgatni, hogy csuda. Kikapcsol.  

Főszezonban 5000 Ft az a jegy, amivel mindenre fel lehet ülni a kalandparkban, de végül abban maradtunk a segítőkész pénztáros hölggyel, hogy zsebre vágjuk az alap jegyeket, melyek rögtön 6000 Ft-ba fájtak négy főre, szétnézünk,majd visszatérünk, hogy mégis mi mindenre szeretnénk komolyan belevágni. Tettünk egy röpke kört és Réka persze ragaszkodott, hogy MINDEN érdekli. 

Először a dínók élveztek előnyt, azt szaladgálták körbe a gyerekek (és mi is, hisz nem volt más választásunk). A T-Rex-re emlékszem, ő áll szemben egy másik giga lénnyel, de a neve már homály. Ezek a dínók, egyik olyan, mint a másik. A gyerekek becsüccsentek az óriás tojáshéjjakba is és közelről számba vették az összesen. Sajnos nincs valami sok, legalábbis ha már dínó park, akkor számítanék többre. Nekem nem hiányzott több, csak mondom. 

Amíg az ebédet intéztem a büfénél, a többiek beszerezték a zsetonokat. Lovagoltak dínón, kisvonatoztak, ugrálóváraztak,csónakoztak, trambulinoztak, bikán lovagoltak, szörföztek és még ki tudja mit műveltek, közben lenyomtak egy liter vizet per koponya, kipirultak és izzadtak, de nagyon jól érezték magukat. Legalábbis úgy tűnt. Mi sem szenvedtünk nagyon, mert bár sok árnyék nincs, azért aki keres, talál. És ugyebár, nem volt egy kimondottak forró, kánikulai nap, akkor nem ajánlanám ezt a parkot.

3-4 óra múltán elfogyott a zseton, pedig kaptunk néhányat egy kedves anyukától, akinél maradt ki néhány, mivel kisebb gyereke volt, sok játékra nem tudott felülni. 4 óra után a zsetonok gyűjtői sem olyan szigorúak, talán lejár a munkaidejük, nem tudom, legalább 3-4 helyszínre bevágódtak a gyerekek ingyé és bérmentve. 

Ahogy fél hat körül kigurultunk a parkolóból az országútra, Tibi felvetette, hogy hallott a Rezi várról, csak meg kellene keresni, ha már arra járunk. Legalább kívülről néhány fotót készíteni róla. Az én elmémben ez annyit jelent, ha lefordítom Tiborom mondandóját,  hogy kényelmesen elgurulunk a várig, légkondi, zene, minden, ott az uram kipattan, kattogtat párat és máris suhanunk a dolgunkra, nekem meg sem kell moccannom. Naná, hogy a valóság ritkán olyan, mint a vízió.

Kezdődött ott, hogy a vár eléggé el van dugva. Egy csirkekaka szagú zsákutcának kinéző helyen majdnem feladtuk, míg meg nem láttuk a nem túl feltűnő táblácskát nyíllal, mely a vár vélhető helyét jelölte. Azt hiszem, onnan kellett a kb. 5 km-t számolni, amely persze kb. 15-nek tűnt egy idő után. 10 km per óra sebességgel robogtunk szűk erdei csapásokon, hol fel, hol le, az isten háta mögött. Végül elértünk oda, amiről azt hittük az már a vár, de mégsem lehet az, mert felette is van még bőven ösvény. Az autóból kiszállva friss, tiszta levegő csapta meg a tüdőnket és nagy csönd. 

Gondoltuk, innen már csak gyalog megközelíthető a vár. Ez nem így van, de mindenkinek volt kedve túrázgatni, még nekem is, bár...őőőő....engem az a tábla biztatott legjobban, ami azt ígérte, hogy  300 m mindössze a vár, igaz, felfelé irányban. Valószínűleg légvonalban gondolták. 

Elindultunk felfelé egy vízmosásos, szűk, olykor sötét ösvényen felfelé, nem tudom, hány méter volt, szerintem egy km biztosan. A vár helyén, mármint ahol én szerettem volna látni már végre azt a várat egy tábort találtunk, gyerekeket, lovat, tábortüzet. Itt útba igazítottak, hogy nincs messze a cél, itt egyenesen, ott egy kicsit balra és máris ott a vár. És tényleg! Hurrá, végre!

A kilátás innen egészen gyönyörű, nehezen tudtuk otthagyni. Az éles szeműek kiszúrhatják Sümeg várát, nincs túl messze. A vár maga, nos, abból nem sok maradt, az 1500-as évek közepéig egészen biztosan állt és létezett, újabban pedig fel is újították némileg...de inkább rom, mint vár. 

Negyed kilencre értünk vissza a szállodába, ahol egy ideje ment az esti "disco". Hogy Réka egyértelműen nő, mármint növekszik, az abból is látszik, hogy a kacsatánc hallatán arcára előbb döbbenet majd egyenesen viszolygás ült ki. Kérdésemre, hogy beáll e a körbe a gyerekek közé heves ellenállással reagált, így feltrappoltunk a szobába és kidőltünk....

A finom vacsora után a gyerekek Tiborommal lenn maradtak a "játékteremben", azóta sem láttam őket. De jó itt nekem, cidert iszogatok, X Akták megy a tévében és lazulok, lazulok és lazulok. Csak szét ne essek! Piri még nem kopogtat, remélem, még holnap kibírja nélkülem. 


 

Hahó!

Hahó, hahó, Zalakarosról jelentkezünk, eddig remek minden, subidubidúúúú!

Egyetlen sötét felhő a fejem felett a közelgő Piroska, ami nem tudom, mikor érkezik, mert az irodai naptáramba írtam a múltkor, melyik nap bukkant fel abban a hónapban Piri. A főnököm meg csak nem hívom fel, hogy figyi, lapozz már vissza!....

Node nem gondolunk erre, csak a szépre és a jóra figyelünk.

Ja, reggel nem volt virsli és bacon a reggelinél. Kénytelen voltam tonhal krémet nyammogni friss magos kiflivel, uborkával és narancslével. Végül is, ez legalább kb. egészséges és nem nő tőle a fenekem annyira. Tovább megyek a részletekben. A gyerekek két falat után bejelentették, hogy egyikőjüknek kakálni, a másiknak pisilni kell. Előtte elhagyták a szobakártyát, ami aztán a recepción tudtunk ismét átvennni. Végül Zalán keresztülöntötte a kakaóját az abroszon. Mindez csak a reggeli alatt történt.

Mondom, csak a SZÉPRE fókuszálunk!

Igaz is, éjszaka Zalán leesett a kihúzott bőrkanapéról, ami most az ágyukként szolgál. 

Na szóval remek a szobánk, szuper a wellness, a gyerekek imádnak itt lenni. Ez a legjobb az egészben, persze mondanom sem kell. Holnap (vagy még ma???)megnézzük magunknak ezt a Vizipók nemtommit a strandon. Imádkozzatok érettem, hogy Piroska csak pénteken érkezzen!!

Előző bejegyzést folytatván...

Zolika jár nálunk látogatóban,Zalán cimborája. Amikor elindulnak le a kertbe játszani, szemet szúr Zolika ici pici papucskája.
- Ez még jó a lábadra?- érdeklődöm csodálkozva. Z valami olyasmit motyog az orra alatt, hogy "anyámblablabla",nem érteni tisztán, úgyhogy visszakérdezek.
- Tessék?
- Anyám pakolta.Gőzöm sincs, miért. Teljesen bolond az anyám.
Ismerem a szóban forgó anyát, amennyire ezt meg tudom ítélni nagyszerű ember és anya. Zolika meg 5 és fél...

Na szóval ezt csak azért írtam le, mert az ilyen stílusú beszédet nem értem a mostani aprónépen. Miért mondanak ilyeneket? Soha eszembe nem jutott volna még csak hasonlót sem kiejteni a számon kiskoromban. Vagy éppen nagy koromban. Én vagyok ufó??

Sziasztok!

Nagyon virágos napon volt pénteken, ugyanis eljöttem egy hét szabadságra!!! Nem mintha problémám lenne a munkahelyemmel, mert gyakorlatilag NINCS (na jó, a fizetésem lehetne magasabb, de egyelőre ez még nem téma, hiszen új ember vagyok) és fáradtnak sem érzem magam. Ennek ellenére boldogan tekertem haza, mint Rúzsa Magdi valamelyik klippjében, asszem az áprilisosban. Csak rajtam nem ruha volt és szokás szerint maxi gázzal száguldottam négyes sebességben, nem csak úúúgy ábrándosan, de egyébként a fíling ugyanolyan napsugaras volt. Hiszen végre együtt lehetünk megint, mi négyen, bő egy héten át, éjjel és nappal. Hát nem nagyszerű? Olyannyira, hogy még laptopot is magamhoz vettem (nem is tudom, mikor nyitottam ki utoljára), hogy mindezt megírjam. 

Nagyon érdekes fejlemény/változás, hogy meglepő módon tudok a munkámra figyelni úgy, hogy közben gyakoratilag egyáltalán nem gondolok a gyerekekre. Olykor 8 és 16 óra között eszembe sem jutnak. Vagy legalábbis nem annyira, hogy kizökkennék a munkából. Ez 1 éve, pláne 3 éve elképzelhetetlennek tűnt és nem is voltam rá képes. Valahogy furán hangzik, akár megbotránkoztatónak, mármint, hogy fütyülök rájuk. Ám lássuk be, az ember nem ugyanolyan teljesítményre képes, ha a fele agya vagy éppen az egész valahol egészen máshol jár.  Az más kérdés, hogy én magam is szentségtörésnek véltem, hogy valaha odáig süllyedek, hogy a gyerekeket otthon hagyom és nem csak fizikálisan, hanem gondolatban is. De tény, hogy lehetséges, ahogy nőnek és az ember annak a biztos tudatában van, hogy jó helyen vannak és bizonyára remek napjuk van, nos hát, tud másra is figyelni. És ez jó. Jó, mert sokkal kevesebbet hibázom, mint az előző munkahelyemen. Általában, ha hibázom is, arról vagy nem tehetek vagy magam veszem észre és ez jelentős önbizalmat ad. 

Ez is valamilyen szinten egy újabb lépcső. Van otthon az ember, aztán vissza a munkába nyakig, az egy nagy lépés.  Nekem meg volt egy közbülső lépcsőfok is, ami talán nem figyel ott mindenkinél, de én átéltem, amikor még FÉLIG (agyilag) otthon vagy, bár már munkaviszonyban. Aztán munkája válogatja, gondolom, hogy mennyire kényszerül rá az ember a komolyabb koncentrációra no és élethelyzet kérdése is, mert ha probléma van a suliban, oviban, a gyerekek körül, azt bizonyosan nehezebb is otthon hagyni....Azon is sok múlik, hogy az ember szeresse, amit csinál, kellően izgalmas és eseménydús legyen. Nos ebben nálunk nincs hiány egyelőre. 

Egyébként most könnyű is nekem, mert vakáció van, így nem agyal az ember tagozatos problémákon, iskolaválasztáson, idióta óvónőkön, elszúrt témazáró dolgozatokon vagy éppen versenyeredményeken. Milyen finom is ez a nyár, mennyivel könnyebb most!  

No hát erről akartam írni, meg arról, hogy Réka cicának újabban hatalmas lett a szája. Nyávog, vinnyog, felháborodik és csapkod, ha valami nem tetszik neki. Olyan, mint egy kiskamasz, de én nem szeretem ezt ráhúzni 7-9 éves gyerekekre, mert szerintem ez nem olyan még, mint a kiskamaszoknál lesz, illetve ők nem azok. Nem és nem. Ennek ellenére lehet, hogy tagadásban vagyok, mert kezd az agyamra menni mindaz, amit produkál, nevezetesen, hogy mindenfajta irányítást a fenti reakciókkal nyugtáz, még véletlenül sem mondaná, hogy rendben, anya. Bezzeg az ajtót be tudja csapni, hogy csak úgy zúg. Mi ment most félre, kérdem én tűnődőn? Fogalmam sincs. 

Eddig azért kellett hozzá türelem, mert voltak bizonyos "bogarai", gyenge pontjai, melyeket megnyomva jött a hiszti. De legalább ezeket lehetett kezelni és ilyenformában elkerülni.De a szemforgatás, "jajjanyázás", szájhúzogatás, vállvonogatás (erről az ofő leszoktatta a suliban, itthon nem tudta, lehet, ide költöztetem egy időre) az egyelőre sokkal rosszabb és még több türelem kell hozzá,mint a hisztikhez, pedig nekem már ahhoz sem volt.  

Ilyenkor érzem magam tökéletesen idióta és inkompetens anyának, hogy fogalmam sincs, mihez lehetne ezzel kezdeni, túl azon, hogy türelmes vagyok és igyekszem csöndesen reagálni, higgadtan magyarázni és nem tarkón csapni egy péklapáttal, mert hát az meg hová vezetne? Igazából sehová. Lehet, átolvasom azt a kommunikációs könyvet, amit pár éve kaptam, azt a Mesélj úgy hogy érdekelje, hallgast úgy hogy ....na valami ilyesmi. Meg újfent, sokadszorra felkötöm a gatyám.....:)

UI: Ja és természetesen volt rajtam ruha pénteken, ahogy tekertem haza a melóból, félreérthetően írtam. Olyan RUHA ruha szoknyát...na azt nem viseltem, hanem nadrág-blúz kombót.