Ma reggel, a toaletten trónolva eszembe jutott, hogy volt valami fogadalmam arra nézve, hogy mi lesz, ha majd elhelyezkedem és munkát találok. Sajnos elfelejtettem, mi volt az, csak találgatni tudok, hogy szerepelt e benne alkohol vagy valami édesség, új ruci. Igazából mindegy, inkább arra emlékeztetett ez az egész, hogy milyen kellemetlen is tud lenni a "másik oldalon" állni, legalábbis lelkileg, legalábbis nekem....
Zalánnal nagyjából félidős várandós voltam, amikor kaptam egy levelet a munkahelyemtől, hogy csődeljárás indul ellene. Nem szabad lett volna meglepődnöm, igazából mindig borotvaélet táncolt a cég mind likviditásilag és amúgy is...Viszont akkor elég rosszul éltem meg. Meglátogattam a csajokat, sok volt a változás, de bizakodtunk együtt.
Érdekes. Amikor közel 30 hetes RékásPocakkal becsuktam magam mögött a Műszaki Osztály feliratú ajtót (nem is volt rajta felírat, csak egy szám....), majd hívtam a liftet a folyosón, szentül megfogadtam, hogy IDE SOHA TÖBBET! Nem szerettem már ott dolgozni, kínlódás volt, kényszerű dolog. Hogy aztán végül teljesült a kívánságom, az egy másik dolog, én nem ilyen lovat akartam. Boldogan visszatértem volna a kis asztalomhoz a kevesellt bérért, a zavaros alá-fölé rendelt viszonyokba, feszültségbe, csak legyen a fenekem alatt biztos alap. Mert a magamfajtának ez mindig fontos, az is marad. Később még mindig kereshettem volna magamnak kedvezőbb állást annak biztos tudatában, hogy van havi fix jövedelmem, a tb-m is biztosított, ésatöbbi....
Zalán talán fél éves lehetett, amikor megkezdődött a felszámolási eljárás is. Kezdetnek rögtön csoportosan elbocsátották az egész bandát (kivéve persze engem, aki felmondási védelem alatt állt), közel 100 főt 4 vagy 5 telephelyről és a központi irodából. A parancsnokságot átvette a felszámoló cég. Szomorú voltam, ez volt az első munkahelyem. Itt lettem diákból dolgozó nő. És kezdetben nagyon nagyon szerettem.
Emlékszem, ültem egyik kollegám autójában, valahonnan hazafelé tartva és arról beszélgettünk, milyen szerencsések vagyunk ki, szeretjük a munkánk, reggel felvesszük a melót, aztán egyszer csak hirtelen 4 óra lesz...vagy 6...vagy még több. Bezzeg az a sok savanyú ember az x és y osztályon....Milyen borzasztó lehet leélni úgy az életüket, hogy egyre csak azt várják, legyen már négy óra és mehessenek haza a fenébe.
Induláskor remek csapatból állt a Műszaki osztály. Volt ott egy ügyintéző lány, I., vele nagyon hamar összebarátkoztam. A termékfelelősök közül az egyik egy friss diplomás srác volt, Z., őt is gyorsan megkedveltem...(rettenetes élmény volt 1,5 év múlva felvenni a telefont, fogadni a hivatalos rendőrségi értesítést, hogy Z. autóbalesetben aznap hajnalban meghalt...)és még sorolhatnám a csapat krémjeit (a rossz részére meg már úgysem emlékszem). Szerettem és utáltam egyszerre, hogy a főnököm istenigazából a vezérigazgató volt. Ebben az volt a jó, hogy bárki adott nekem feladatot, pü igazgató, termék felelősök, szerviz főnök, értékesítési vezető, nagyjából én döntöttem el, mit és milyen sorrendben csinálom. Hátránya viszont az volt, hogy szinte semmilyen védelem alatt nem álltam, tehát ha bármi támadás ért, magamat kellett megvédenem. Az érdekeimért sem állt ki senki. Mindenhová tartoztam és sehová egyszerre.
Leveleztem, fordítottam, tolmácsoltam, mindenféle kimutatásokat gyártottam, utaztam jobbra és balra mindenféle vevőtalálkozókra, tréningekre (Németországba, Angliába, Franciaországba). Szerettem volna több, nagyon feladatokat is, ahogy teltek az évek, de a cég a folyamatos átszervezés híve volt, valaki mindig felmondott, új ember jött és valahogy úgy alakult, hogy az új emberek egyre kevesebb feladatot szánnak nekem. Mondjuk ebben talán szerepe volt annak is, hogy 2007 tavaszán bejelentettem, hogy kisbabám lesz. Sosem felejtem el, hogy fogadták. Akkorra egyedül maradtam női lény az iroda tagjai közül. Néma csend volt, mindenki félbehagyta amit éppen csinált és bámultak. Kb. mintha azt mondtam volna, hogy férjhez mentem egy zöld emberkéhez és holnaptól a Marson fogunk élni, gudbáj! Mosolyogtam sugárzóan és nem hittem el, hogy még nem tudták. Bezzeg a pénzügyes csajok és a HR-es Katika már legalább 2 hete kiszúrta.
Addigra már szétesett a csapat, akiket kedveltem, sorra más munkahelyre eveztek...mégis kötődtem ehhez a helyhez, valami megmagyarázhatatlan okból. Mintha a régi szép idők visszahozhatók lettek volna.
Ahogy Zalán megközelítette, majd betöltötte a három évet, nekem még mindig nem nagyon akaródzott visszamennem dolgozni. Valahogy sziklaszilárdan éreztem, hogy nekem itthon van a helyem, a családnak van rám szüksége. Egyébként is, annyi minden várt még ránk, ott volt a nyár, a nyári szünet, úszótanfolyam, Zalán fütyi problematikája, beszoktatni őt az új oviba....Valahogy úgy terveztem, ha egyáltalán műveltem ilyesmit, hogy a 2013-as év még mindenképpen itthon fog találni, majd a következő évben pedig találok munkát, ahogy és amikor sikerül, kivárjuk.
Tibi sem sürgetett, egyáltalán a családból senki sem, aki ismerte a mi helyzetünket, életünket. Viszont ahogy 3 éves lett Zalán és elkezdtem bizonyos szempontból a levegőben lebegni (tb-ileg főleg), felvettem a kapcsolatot a felszámolóval. Szerencsémre végtelenül kedvesek, rutinosak és segítőkészek voltak, rövid határidő belül mindent elintéztek, végtelen profizmussal (szerintem). Először kivettem a szabikat, amiket kiadtak, másik részüket végkielégítésestül kifizették, így hirtelen egész gazdag nő lettem.
És most itt félbe kell hagynom a mesélés, egyrészt mert felébredt az aprónép, másrészt mert mindjárt lemerül a laptop, harmadrészt, mert még nagyon hosszú mondókám van és valahol szünetet sem árt tartani. Ja, hogy a cím köszönő viszonyban sincs a tartalommal? Na igen, egészen másról szerettem volna beszámolni, de így sikerült. Folytköv.
