.....hogy mi volt a börzén. Életem első ruha börzéje, mint eladóként, mint vevőként. Mondjuk, nem vettem semmit. Igaz, sajnos különösebbet nem is adtam el. Hogy is fejezte ki Ady? Sok volt az eszkimó és kevés a fóka. Lézengett néhány roppant szerencsés kismama, akik olcsón szert tehettek cukibbnál cukibb holmikra, de leginkább az volt a jellemző, hogy az árusok rengeteg holmival érkeztek, majd rengeteg holmival távoztak. Ha Réka kunyerál még egy üdítőt is (merthogy büfé az volt...), akkor tényleg feléljük, amit kerestünk, hiszen egy mini adag pattogatott kukoricát azt megnyert tőlem. Gondoltam, ha már elkísért, vállalta ezt az áldozatot, hát legyen meg az ő akarata jutalma....
Jelentkeztem az októberi börzére is, de megjegyeztem a börzét szervező K.-nak, aki egykor, még az ezerkilencszázas években osztálytársam volt 8 éven át az általánosban (plusz 2 évig az oviban, mert én nem voltam kiscsoportos.) hogy legalább gondoskodjon már róla, hogy legközelebb az asztalunk egymás mellett legyen. Ne unjam magam halálra abban a két órában, amíg úgy csinálok, mint aki árul, valójában meg friss levegőn meglegeltetem a kisnőtt rucikat. Legalább bepótoljuk, mit történt a másikkal az elmúlt cirka 20 évben.
Egyébként, hogy egy durva témaváltással éljek, ez a Réka lány olyan nagyon imádnivalóan talpraesett. Egyszerűen remekül tud kommunikálni a felnőttekkel, mindenkivel. Nekem a totális ellentétem (bár sokat fejlődtem gyerekkorom óta). Kérdezi a börzén, hogy vehet e a büfében kukoricát. Rávágtam, hogy kérdezze meg, mibe fog ez nekem fájni. Szalad vissza hozzám egy percem belül, hogy 200 Ft. Odament, gondolkodás nélkül, megkérdezte a büfés hölgyet. Majd fogta magát, vásárolt magának kukoricát. Tudom, nagyjából ez a normális, de számomra ez elég meredek vállalkozásnak tűnt annak idején gyerekkoromban. Inkább éhen haltam volna, mintsem egy vadidegen nőőőt vagy éppen pasast én megszólítsak. Mi van, ha rám néz?? :) Viccet félre téve, Rékának ez nem okoz gondot, sőt, élvezi, ha számomra infót nyújthat.
Pl. a múltkor egy "idegen" COOP boltban jártunk a városban, ahol ritkán fordulok meg. Térültünk és fordultunk, de nem találtuk a tejszínhabot. Gondoltam, mindegy, majd meglesz, olyan még nem volt, hogy nem, addig is, megkeresem a paradicsom pürét és a trappistát, ami mindenképpen kell még. Mire kosaramban a pürével elővánszorogtam a polcok közül és mögül, Rékát egy nagyon vidám és mosolygós eladó társaságában találtam, aki 3-4 féle tejszínhabot is ajánlott neki. Láttam a hölgyön, hogy el van ragadtatva az én csicsergő 8,5 évesemtől. Kérdeztem tőle, mármint Rékától, hogy ugye nem ennyit lökött a néninek, hogy "Hé, hol van a tejszínhab???", hanem ennél egy hangyányit igényesebb és udvariasabb volt. Azt felelte, hogy igen, de részleteket nem közölt, úgyhogy lemodelleztem neki, mi számít udvariasnak, ne az legyen, hogy majd német órán hamarabb megtanulja BITTÉstül mindenestül, mint magyarul.....
És még egy záró gondolat. Ma rácsodálkoztam a gardróbszekrény egyik polcán virító nyári ruhatáram egy részére. Most, augusztus közepén ideje volt a trikókat és rövid nadrágokat elővenni. Remek! Hm, hát mondja az uram, folyton azt mondja, hogy nekem túl sok ruhám van, lehet ebben valami? Nem, semmiképp!
Ui: Természetesen Madách volt a fókás-eszkimós, csak kíváncsi vagyok végig olvassátok e a bejegyzést. Haha, milyen perverz vagyok, nem?
