Mindig nagyon szerettem volna valamilyen kisállatot. Kiskutyát vagy cicát. Esetleg aranyhörcsögöt? Nem múlt el szülinap vagy karácsony, amikor ne egy édes kutyust kívántam magamnak ajándékba és tátott szájjal bámultam a reklámokat, filmeket, melyekben a karácsonyfa alatt a hatalmas, masnis dobozból egy kiskutya bukkant elő, a gyerekek nagy meglepetésére és örömére.
Az én szüleim hajthatatlanok voltak, nem került házikedvenc a portánkra. Egészen addig, míg egy papagáj-kiállításon, nagyjából 10 éves koromban addig rimánkodtam és könyörögtem anyukámnak, míg egy pár hullámos papagájjal tértünk haza. Ők ketten egy kompletten felszerelt kalitkában pislogtak és a nappali ajtaja mögött kaptak helyet. Az én feladatom volt, hogy minden nap friss vizet kapjanak a madarak, ha fogytán volt az eledelük, azt is én pótoltam. Szerették nagyon a fürtös kölest (vagymit) és mézzel összeragasztott madárcsemegét. A kalitka aljába hetente egyszer vagy kétszer friss homok került, amit legtöbbször anyu végzett el. Este, ahogy nyugovóra tértek (nagyjából egy időben a tyúkokkal), egy sötét takaróval lefedtük a kalitkát, hogy kipihenhessenek bennünket, embereket.
A madarak nem voltak büdösek (bár anyunak volt egy ilyen elmélete) és különösebb gonddal sem járt gondozásuk. Anyu - a hihetetlenül pedáns és rendszerető - egyedül akkor kapott a szívéhez, amikor a két jómadár az önfeledt játék hevében heves szárnycsapkodásba fogott pehelytollak tucatját küldve szét a nappaliban...És mivel jókedélyű madárkák voltak, ez egész sűrűn előfordul velük. Akkor nem értettem anyu izgalmát, ma már sokkal inkább vele érzek.
A papagájokat Csöpinek és Pityunak neveztük el. Már nem emlékszem, ki volt a névadó, de gyanús, hogy nem én. Mindenki megkérdezte, hogy mindkettő fiú-e, amin mindig bosszankodtam. Hát senki nem látja, hogy Csöpi mennyire lányos??? Egyébként is a csőre fölötti szaruhártya barna, amiből minden valamirevaló ember tudja, hogy lány papagájról van szó. Nohát!
Nem voltak különösképpen szelídek, inkább félősek, de szerették, ha az ujjamra ültettem és az ablakhoz fuvaroztam őkelmüket.Olyankor kíváncsian tekintettek kifelé a számukra ismeretlen, idegen világra. Apukám rendre meg is sajnálta őket és indítványozta minden tavasszal, hogy engedjük mindkettőt szabadon. Ez egy alkalommal sikerült is neki, igaz, véletlenül. A kertbe kiakasztott kalitkából a homokos tepsialj zuttty...kicsúszott és a két madár - élve váratlanul nyakukba szakadt szabadságukkal -, meg sem állt a harmadik szomszéd méretes barackfájáig. Életemben nem láttam olyan boldognak őket, mint akkor, abban a fél órában, amíg be nem gyűjtöttük a csibészeket....
Nem tanultak meg soha egyetlen szót sem, bár Pityuval egyik nyári vakációm alatt komolyan "foglalkoztam". Pityu nem hagyta magát beidomítani, inkább beszélgetett a saját nyelvén a négyszög alakú kis sárga tükréhez ketrece magányában...Akkor már özvegy volt, Csöpi azon a tavaszon fordult le a rúdról és nyert örök nyugodalmat a kút melletti ibolya ágyások alatt...Gyermekük nem született, tojást sem raktak soha. Elsősorban, mert a szüleim nem támogatták a szaporulat ötletét, hogy Csöpi és Pityu mit gondoltak a családalapításról, azt nem tudom.
Kár, hogy fotó, pláne videó egyáltalán nem készült róluk. Az igaz, hogy az emlékeimben olyan élesen élnek, olyan elevek, mintha csak tegnap láttam volna őket utoljára. Végül egy-másfél évvel Csöpi után, fájdalmasan korán, Pityu is elpusztult egy hét gubbasztás után. Az alá az almafa alá temettük, amelyen sokat lógtak nyáridőben, kalitkástul. Nagyon megsirattam, őt is, Csöpit is, magamat is, hogy immáron papagáj nélkül maradtam. A kalitka kikerült a garázsba és soha többé nem volt lakója. Egy-két zacskó madáreledelt sokáig őriztem, talán ma is van belőlük gyerekkori kincseim között valahol?.....
A kép illusztráció, valahogy így néztek ki ők.
