Szomszédok 2.

Velünk szemben egy hatlakásos társasház áll. A földszinten az egyik lakásban a "bibírcsókos" nő él, ahogy meg tudom ítélni, egyedül. Talán egy fia lehet, ünnepekkor egy pici zöld autóval látogatóba érkeznek. Hogy miből gondolom, hogy nem lánya van, nem tudom megmondani. Női ösztön. A Bibírcsókos valami butikban dolgozik, valószínűleg nyugdíjas. Előszeretettel söpröget és rendezkedik az előkertben, sövényt nyír, havat lapátol, mikor mit. Sokoldalú. Nem köszön, ha én nem kezdeményezek. Ha van kedvem, szoktam. Ha közel jön, pláne. 

A mellette levő lakásba pár éve új lakók érkeztek, egy idős házaspár. Valami professzor volt az öreg, tudósféle. Úgy is nézett ki. Kecskeszakál, tekintélyt parancsoló tekintet, magas, ösztövér alkat. Mosolyogtam rajta kezdetben, mert a szórakozott prof pontos mását adta. Szinte táncolt, ahogy gyalogosan járt. Aztán szemmel láthatóan kezdett leépülni, talán Parkinson, talán más....Szomorú volt nézni így ismeretlenül is. Egy idő után már nem köszönt nekem, újabb idő elteltével eltűnt az utcáról egy az egyben, majd a néni feketében kezdett járni. Nem kellett semmit kérdeznem. Állítólag a "gyerekek" befolyásos személyek a városban. Orvos, bíró a menye és a fia, de hogy ki melyik, fogalmam sincs. 

Az első emeleten új lakók laknak 1-2 éve, semmi különös, egy középkorú házaspár felnőtt (vagy olyasmi) fiával. Előtte egy idős bácsi élt itt, akit sokat láttam "napozni" az erkélyen. Úgy messzebbről nézve apura emlékeztetett. Akkor még nem tudtam, hogy lesz ő még annál törődöttebb is....Aztán meghalt egyszer csak és a felette lakó lányáék eladták a lakást. Ezeknek a Középkorúéknak. 3 szoba, étkező, két lodzsa és garázs. Saját vízóra nincs. Mindent tudok. A hölgyet csak akkor látom, ha tereget a lodzsán. Kettő közül sem szúrnám ki, ki is ő. Nyáron a lodzsa dzsungellé változik. Mellettük egy nagymama/nagypapa duó éldegél, szintén nem tudok róluk sokat mesélni. Már akkor sem láttam őket szinte egyáltalán, mikor még itthon voltam egész nap és ráértem. A néninek Réka szerint rózsaszín a haja és sötét szemüvegben jár. Igazából inkább narancsszín a haja és nyáron nem látni napszemüveg nélkül. 

A második emeleti lakók azok már érdekesebbek. Ez a lakás is eladó volt valamikor és én bele is szerettem VOLNA, ha nem akkora a konyhája, amekkora (mini)....így csak fellángolás volt az egész viszony közöttünk. Jó "kis" lakás pedig. Könnyen be tudtam volna költözni. Egy szép nagy nappali lenn (cserépkályhával), ez kompenzálta, hogy némileg sötét volt. Még egy szoba mellette, odafenn HÁROM, fürdőszoba és egy hatalmas "LOMOS"....tároló. Fürdőszoba lenn is, étkező....Szuper lett volna nekünk. Csak hát....na mindegy. Szóval ezt a lakást egy fiatalABB pár vette meg, akkor még az asszonyka terhes volt a második gyerekkel. A nagyobbik fiú a Waldorf suliba jár, ami nekem mindig gyanús. Nem tudom, miért, de az. Két autójuk volt, de semmi nagy márkák. Találkoztunk párszor velük, kölcsönösen levegőnek néztük egymást. Kezdem tanulni ezt, hogyan kell, egész jó vagyok már benne. Párszor már azt hittük, elköltöznek a vadiúj, csilli-villire felújított lakásból, aztán kiderült. hogy csak egy halom bútortól szabadultak meg vagy a zongorától....Nem is értem, de a lényeg, hogy sok-sok holmi egyre másra MEGY, de ők maradnak. Volt egy időszak, amikor fél évig sem láttuk színüket sem, aztán megint előkerültek. Felettébb különös, nem? Érdekes rolók lógnak az ablakon, mintha folyton sötétben élnének. 

Ennyit tudok mesélni hirtelen a közvetlen szomszédjainkról. Ja, a házbeliekről (van ott is kettő) megfeledkeztem, de talán jobb is, ha róluk nem írok, regényeket tudnék. Ez meg mégiscsak valahol egy nyilvános blog, vagymi....A lényeg, hogy békességben és jó viszonyban élünk, feszültségmentesen. Ami nagyon fontos, mert ugye a török átok....

A lényeg, hogy az a habzó szájú némber, akiről az előző megjegyzésben megemlékeztem ma már inkább idősebbnek mondható nő. Kedves mosollyal az ábrázatomon átcaplattam tegnap, hogy átrepült hozzájuk a gyermekem repcsije, ugyan dobja már majd át vissza nekünk! Ha megtalálja. Ha a kertben jár. 10 méterrel arrébb, ahol most áll. Köszönjük! Nem dobta át. Pedig a repcsi nem ott állomásozik a szilvafa alatt, ahová vasárnap esett, tehát nem kell egy Colombo agyával rendelkezni hogy rájöjjünk, megtalálták. Hacsak...meg nem ette a macska, az a hófehér nagy szőrgombóc, aki alkalmanként szintén a mi kertünkbe ürít. 

Hát szóval csak elbambultam, hogy milyen ember az olyan, aki ha megtudja, hogy átrepült egy kis játék a kertjébe, egy kisfiú névnapi ajándéka (bruttó 2900 Ft értékben kilövő zsineggel együtt, bár ezt nem árultam el neki), nyájas mosollyal az ajkán rám csukja a ház kapuját, hogy perszepersze, majd nem csinál semmit? Egyfajta bizonyítvány a javából....

Szomszédok

Zalán kapott tőlünk névnapjára ajándékba egy kis repülőgépet. Olyan kilőhetőt, amit már ő maga is tud működtetni. Odalenn a kertben volt igazán nagyszerű móka mindez, a tavaszi jácint illatú verőfényben. A gép végül nem tudta elkerülni a sorsát, túl közel állt őrt a szomszéd kerítése, valahol elkerülhetetlen volt, hogy a repcsi átlibben a túloldalra. Éppen az ebédhez tálaltam, amikor a fiúk idilli játékára tévedt a tekintetem, így láthattam, amint a gép igen szép ívben a levegőbe emelkedik, majd kedvezőtlen irányt vesz és landol valahol a szilvafák alatt. Nekünk nincs szilvafánk.

 

Amikor én gyerek voltam, jó (vagy kevésbé jó) ismerősként üdvözöltük az utcabelieket. Pedig nem volt kicsi utca a miénk. Az emberek, ha nem is voltak olaszos temperamentumúak és nyitottak, mint egy jó könyv, legalább köszöntek egymásnak. Tovább megyek, TUDTÁK, hogy az illető, X vagy Y az utcában lakik. Érdekelődtek egymás iránt az emberek. Persze mondhatnók, hogy faluhelyen ez normális, városban meg nem....vagy legalábbis kevésbé. Az még gyakoribb volt, hogy még jóban is voltak egymással. Barátságok szövődtek, összeröffentek szalonnát sütni, disznót vágni, átdobtak egy tányérka süteményt a frissen sütöttből, vittek egy kosárka barackot a feleslegesből....Vagy egyszerűen csak pletykáltak a kapuban.

Jórészt még korban is hasonló emberek laktak a mi utcánkban valamikor 30 éve. Akkoriban két típusú "gyerek" létezett ott, a már majdnem kirepülésre készek, mint adott esetben tesóm és a kisiskolások, mint én. Bizonyára tengették életüket óvodás korúak vagy éppen újszülöttek is, csak róluk valahogy nem vehettem tudomást, mert egyre sem emlékszem. Mifelénk  nem laktak értelmiségiek, még csak középosztálybeliek sem, a helyi gyárak (3  szép méretes) adtak kenyeret mindenkinek. Akkor vagy korábban.

A házakat is többnyire egyformára építették, mintha formából öntötték volna ki őket. 2-3 szobás kockaházak, sátortetővel. Ritka volt az emeletes, talán a miénk emelkedett emeleti magasságokba először 1976 táján. Két egyforma ablak virított rajtuk, a pucolásuk sárgás vagy rózsaszínes, kék, esetlen szürkébe hajló fehér. Egyen házak egy egyen rendszerben. Ha nagyobb eső esett, borzalmas útviszonyok tudtak előfordulni az úttesten, lévén, hogy szilárd útburkolatot nagyon sokáig nem látott eme utca (sem). Minket nem nagyon zavart. Soha nem volt autónk. Ez egy külön történet, az én drága apukám életének egyik fájó kudarcáról és a JóIsten akaratáról valahol....

Itt a megyeszékhelyen a szomszédunkban egyik oldalról egy irodabútort forgalmazó mikro vállakozás székel. Csak a cégtáblából tudni, mivel foglalkoznak, se ügyfél, se kamion, se teherautó....csak olykor néhány irodaszék. Nem mintha panaszkodnék. Amikor Réka még egészen pici volt, egyszer Tiborom előttük kényszerült leparkolni az autójával. Mivel nem volt hely máshol. Kivételes alkalom volt. Egy órán belül becsengetett egy habzó szájú idősebb amazon. Nem éppen kedvesen és udvariasan megkért, hogy parkoljunk az anyánk kínjában, de ne az ő háza előtt...Bemutatkozott, hogy ő a szomszédasszony. Nem álltunk vele vitába, Tibi nem az a fajta, én meg féltettem a tejcsatornáimat, nehogy a stressz megártson neki. Onnastól fogva azonban több szót nem váltottunk, leginkább levegőnek néztük egymást. Állítólag pedig, mondja a szomszéd néni, amúgy rendes emberek. 

 

A túloldalon, jobb oldali társasház 4 lakójáról sem tudok sokkal többet. A földszinti bácsi felesége jópár éve meghalt, azóta nem is olyan a kertjük, mint régen. Van egy halom macskája, akik a mi kertünkbe járunka vécére. Úgyhogy ez egy negatívum. Habár erről a bácsi aligha tehet. Az első emeletről éppen a napokban költözött el otthonba a néni és a férje. Ő volt az, aki már akkor sem ismert meg engem, amikor Rékát tologattam az utcán a babakocsiban. Minden héten rámcsodálkozott, hogy új lakó költözött a szomszéd házba?? Igen, már lassan 2 éve....A férje, a bácsike olyan törékeny volt már tavaly is, hogy komoly aggodalommal figyeltem, ahogy elegyensúlyoz a kisboltba kenyérért és tejért....Gondolom, ezt elégelhette meg a lánya is, aki sosem tudott köszönni a drága télikabátja és a szőke, belőtt frizurája mögül.

 

A másodikon vagy a harmadikon egy házaspár él, szőke nő a második férjével és az első házasságából született fiával. Amióta beköltöztek, a tisztelettudó, értelmes tekintetű kisfiúból enyhén csámpás nagyfiú lett, aki csak a kapuban állva ismer meg. Mármint ha én a kapuban állok, ő meg a sajátjukban. A suli környékén már átnéz rajtam. Egy vagyok a szürke felnőtt seregben, bizonyára. Az anyukája vékony nőci, kerékpárral jár és mindig köszön. Még sosem láttam nevetni. Habár nem járunk össze és viccet sem mondtam még neki. A férjével úgy vagyok, ahogy a nevelt fia velem, csak akkor ismerem fel, ha a fehér furgonjukból száll ki a ház előtt....Legfölül lakik egy fura idősebb fazon. Nem csodálkoznék rajta cseppet sem, ha egyszer kiderülne róla, hogy a hazája nem a Naprendszerben van. Régebben fehér Skodával járt, majd egy kékkel. Aztán megint fehérrel. Aha, céges autó.?...Hosszú ősz haja van, ami még maradt belőle....mindig lobog a szélben, akkor is valahogy, ha semmi nem fúj. Merthogy siet és robog állandóan. Újabban gyalog jár. Engem nem ismer. Egy időben köszöntem neki, de úgy tűnt, ezzel megijesztem, úgyhogy felhagytam vele. Tiboromat viszont üdvözli, ha találkoznak.

 

No majd innen folytatom.