Még nem is meséltem. Azon a bizonyos roppantul elfoglalt héten június elején, a gyermek szemészet és az ovis ballagás közé pedánsan beékelve találkoztam azzal a pszichológus hölggyel, akit a védőnőm ajánlott. Állítólag nagy lelkesedéssel és csillogó szemekkel foglalkozik dadogós gyerekekkel és több esetben talált már megoldást a problémákra. Így indultam neki a találkának.
Otthon fogadott, egy fiatalosan, otthonosan berendezett panel ötödik emeletén. Nemrégiben költözött át ide K.-ról férjestül és most kisbabát vár, mégpedig novemberre. Hogy várandós, azt tudtam, hiszen a védőnőm mesélte, hogy pontosan hány hetes, csak most tudtam meg. Amikor becsengettem, bénáztam még egy sort az egyik postaládávával (ez egy másik történet, nem releváns), úgyhogy lejött értem a földszintre és együtt robogtunk vissza az ötödikre. Hogy őhozzá vagyok "hivatalos", sejtettem a lift magában összezárva (terhes fiatal nő...), de ő csak a saját bejárati ajtaja előtt árulta el, hogy tényleg.
Érdekes volt, mert ahogy elkezdtünk beszélgetni, volt egy olyan érzésem, hogy nem szeretné elvállalni Zalánt. De akkor miért egyeztünk meg egy megbeszélésben? Ez picit elbizonytalanított, bár végül a kérdései azt hiszem jót tettek nekem, mert fura módon inkább felbátorodtam és határozottabban kijött belőlem, mit szeretnék. Szakvéleményt, hogy mi állhat a dadogás hátterében és mi lehet a megoldás, kezelés. Mert állítólag erre gyerekkorban igen jó esély van.
Ahogy a szakorvosok esetében azt már nem egyszer tapasztaltam, egész más irányban tapogatolózna, mint az ovis pszichológus kollegája. Szerinte Tibi és édesapja viszonyának semmi köze Zalán akadozó beszédéhez. Nyilván nem egy támogatandó és ideális állapot, de nagyon nem valószínű, hogy egyedül ez áll a háttérben.
Tetszett, hogy a kérdéseimre mindig volt logikus válasza, legyen az bármire irányuló. Olyasmikre is, amire nekem még ötletem sem akadt éveken át. Amit pedig felépített illetve kivetített nekem, abban volt fantázia. Valahogy összeállt egyfajta kép. Nem mondom, hogy 100%-ban a valóság, hiszen még nem is látta Zalánt, mindössze meséltem róla, de mindenképpen biztató volt, amit hallottam tőle.
Röviden összefoglalva ő úgy véli, Zalánban hatalmas a versenyszellem. Látja, hogy Réka hogyan "teljesít" és mindent elkövet, hogy felvegye vele a versenyt. Hogy utánozza őt. A mérce pedig igen magas.... Ezen picit csodálkoztam, hiszen nekem soha nem voltak elvárásaim Zalánnal szemben. Nem követeltem tőle, hogy 1 évesen számokat ismerjen fel vagy betűket 2 évesen, szavakat leírjon kiscsoportban, szépen rajzoljon ésatöbbi. Nem állítom, hogy nem hasonlítom össze a két csemetém, de én mindig úgy voltam vele, hogy Réka az Réka, Zalán pedig Zalán. Imádom mindkettőt. Más érdeklődésű, temperamentumú, habitusú gyerkőc, hogyan is várhatnám el tőle ugyanazt?? E. szelíden rávezetett, hogy hiába, ha soha nem is jeleztem elégedetlenséget Zalán felé, ő TUDJA, ÉRZI, LÁTJA, hogy mi a helyzet, hogy mihez kell (szerinte) "felnőnie"...
Bő 1 órát beszélgettünk, majd végül abban maradtunk, hogy heti 1 órában foglalkozik Zalánnal. Holnap kezdenek a fiúk három órakor. Fiúk, mert Tibi viszi majd, nem én. Elvileg egy óra múlva megy érte. E. azt szeretné, ha négyszemközt maradhatna Zalánnal, vagyis Tibinek ott kell hagynia egy kvázi vadidegen helyen....Hát kíváncsi leszek. E. azt mondta, ne izguljak, ő már sok mindent látott, ha fél órát ordít a pasi, kivárja és akkor még mindig tudnak fél órát játszani. Azonban nem hinném, hogy Tiborom rávehető lesz egy ordító Zalán hátrahagyására, úgyhogy tényleg nem tudom, milyen lesz az első óra. Az bizonyos, hogy készülünk rá, Zalán egy nagy zöld táskában mindenféle játékot vihet majd magával (az új lakás miatt játékok nincsenek a "rendelőben"). Azt mondtam neki, most, hogy nincs ovi, E. néni foglalkozik vele, mint Rékával Irénke néni annak idején a Nevtanban. Ez szemlátomást tetszett neki. Remélem, szeptemberre szóba áll E.-vel, mert sajnos természetesen csak szülésig tudja vállalni. Illetve amíg lehetősége lesz rá.
