Nos, a második az elsőhöz képest egészen más természetű.
Egy átlagos napon történt, nagyjából délben. Tikkasztó volt a meleg és én éppen hazafelé tartottam a gyerekekkel a játszótérről. Már éppen csuktam volna be a kaput magam után, amikor a túloldalon megpillantottam egyik kedves ismerősömet csemetéstül. Másnapra voltunk hivatalosak mindketten szülői értekezletre ugyanabba az óvodába, és nekem eszembe jutott, hogy valamit mindenképpen meg kellene kérdeznem tőle....Hát a szundikáló Zalánt a hűs folyosón hagytam és Rékával átszaladtunk E.-ékhez.
Nem beszélgettünk sokáig, ahhoz egyébként is túl meleg volt, még a fák árnyékában is. A két nagyobb gyerkőc, V. és Réka jól elvoltak mellettünk, szökdécseltek a járdán, mini fogócskát játszottak, még mindig nem történt semmi különös. Réka nem türelmetlen fajta, sosem nyúz, hogy "anyaaaa, mennyünk mááááár". Na jó, néha mégis igen, de akkor is inkább csak a fülembe súgja, fogja a kezem és türelmesen vár, hogy szót fogadjak neki. Párszor rutinból rájuk szóltam, ahogy keringtek körülöttünk kacarászva, hogy az útra ki ne szaladjanak, forgalmas a mi utcánk, sűrűn járnak autók. Mondom, rutinból, mert tudtam, hogy Réka soha nem szaladna csak úgy ki...főleg, ha nagyjából állandóan a két méteres közelében vagyok.
Éppen E. mesélt valamit, én hallgattam őt Réka hátán pihentetve a szemem, amikor megtörtént a lehetetlen. Mire felfogtam, Réka már az út közepén száguldott át a kapunk felé. Az úton, ahol olyan sűrű az autóforgalom. Ma is látom szöszke haját, türkisz pólóját, fehér szandiját magam előtt. Szerintem még jódarabig fogom. És akkor megállt az idő. Kimerevedett az a pillanat. Kavargott bennem a kétségbeesett tehetetlenség és a rettegés, hogy a vajon a következő másodpercben hallok e fékcsikorgást, hallok e csattanást? Levegőt sem vettem, tényleg megszűnt tér és idő. Kevés rosszabb rémálmot tudok elképzelni.....
Amikor mégis elszorult torkom levegőhöz jutott, Réka éppen a túloldalra ért. Ordítottam egy hatalmasat. Rékaaaa!!!!!! - nem igazán emlékszem már, hogy miket mondtam. Talán olyasmit, hogy "nem szabad!!", "mit csinálsz???", több nem maradt meg a memóriámban. A következő kép, amit láttam, hogy Rékám szétnéz jobbra, majd balra és VISSZASZALADT hozzám, megint át azon a nyavalyás úton......Hogy éppen akkor autó nem vetődött arra....hát az finoman szólva is nagy szerencse.
Amikor Tibinek elmeséltem mindezt este itthon, első kérdése volt, hogy ugye adtam neki egy nyaklevest? Nem adtam. Örültem, hogy él. Hogy látom még őt elevenen....
Itthon aznap és azóta is sokszor átvettük már, hogy soha nem szabad átszaladni az úton, soha, semmilyen körülmények között, egyedül nem. NEM. Érted, Réka???? Bár ezt eddig is tudta, de a gyakorlatban mégis hiba csúszott a kivitelezésbe.
Mennyi hiányzott, hogy tragédia történjen?
Azóta szorosabb pórázon fogom a lányt. Bár a legijesztőbb az egészben éppen az hogy úgy érzem, ez is olyan eset volt, amelyet nem lehetett elkerülni. Réka szét sem nézett. Egyik pillanatban a közelemben álldogált, ugrabugrált, a másikban megállíthatatlanul sprintelt ki az útra....
Tanulság meg nincs. Esetleg annyi, hogy nagyon nagyon kell vigyázni pöttömjeinkre, mert a baj könnyebben megtörténhet, mint gondolnánk....
