Mint minden jónak. Vagy úgy mindennek igazából. Csak a klassz dolgok úgy tűnnek, hogy gyorsabban elrepülnek velünk....
Péntek este került sor az "utolsó vacsorára", amit mindig úgymond megünneplünk vagy meggyászolunk, nem is vagyok benne biztos, melyik. Ilyenkorra már megbarátkozunk a szállodával, ismerjük a folyosóit, zeg-zugait és otthon érezzük magunkat, pont mire pakolhatunk is haza. Desszertnek aranygaluska is volt, bár a lelkesedésem korai volt, mert közel sem volt olyan finom, mint a házi az enyém... Réka azért alaposan feltankolt belőle én pedig a sütikből, amelyek - talán már írtam - meglepően finomak voltak. Utolsó este szégyelltem is magam egy picit, hogy hány darab süti csücsül is a tányéromon, node oda se neki, úgyis gyorsan elfogyott....
Este, a kutyasétáltatásnál, az utolsónál hirtelen eleredt az eső, ahogy előző este is és vad sprinttel rohantunk vissza a szálloda előcsarnokába.....Akkor már nem számoltuk, hányadszor áztunk el, a lényeg, hogy legalább a nap bizonyos szakaszában nem esett az eső és lehettünk aktívak. Persze meleg ruhát nem csomagoltam különösebben, de azért egy-egy pulcsi akadt. Mivel a sajátom péntek délután elázott, késő este Zalánét koptattam. Vagy hát inkább áztattam. Durva, hogy jó rám, sőt....
Másnap reggel eljött a kicsekkolás napja, 11 óráig volt időnk elhagyni a szobákat, így kényelmesen összepakoltunk mindent, elköszöntünk wellnesses köntöseinktől, majd elvonultunk reggelizni. Érdekes, hogy a gyerekek mi mindenre ráfanyalodtak, Réka például a főtt brokkolira, barackbefőttre, bár általában tejbegrízt mindenképpen ettek, a virsli vagy szalonna, bundáskenyér, péksütemények csak a ráadás voltak. Hogy végignyammognának egy tradicionális reggelit, mondjuk tojást baconnal, piritóssal vagy kakaót péksütivel, az náluk kizárt, amit megkívánnak, azt meg is eszik....Rendeztük a számlát, aztán pontban 11-kor elhagytuk a pakolót és magunk mögött hagytuk Hévízt.
Gondoltam, ha már arra járunk, szétnézhetnénk a környéken vagy nem is annyira a környéken. Ez utóbbi Tibinek nem nagyon tetszett, úgyhogy maradtunk Tapolcánál, ahol sétáltunk egy kört. Nagyon szép a tó környéke és tömve volt halakkal és vadkacsákkal. Ez utóbbira Dió olyan szinten rácuppant, hogy szinte lehetetlennek tűnt a séta vele. Remegett az egész kutya és legszívesebben a vízbe vetette volna magát valamelyik kacsa után..... Mint ahogy Vácon is teljesen váratlanul a tóba vetette magát, csak azt hallottuk, hogy placcs, nahát most pórázon volt és szerencsére csak a tó egy bizonyos szakaszán úszkáltak a gyanútlan szárnyasok. Csepergett az eső, szóval imádkoztam, nehogy megint elázzunk, bár már megszokhattuk volna, azért nem hiányzott. Zalán nem volt hajlandó kiszállni az autóból, úgyhogy őt a parkolóban hagytuk. Igazából el kellett volna venni tőle a telefonját, bár akkor sem tartott volna velünk, csakazértsem.
Innen Nagyvázsony felé robogtunk az autóval, amiről hallottam, hogy idén márciusban lett kész a felújítással a Kinizsi vár. Nagyvázsony az első közös nyaralásunk egyik helyszíne volt, azóta egész sokat fejlődött és persze mivel nem volt strandidő, elég sokan is voltak a látogatók. Borsos volt a jegyár szerintem, négyőnknek pont 10000 Ft és mi csak a várba látogattunk el.
Kutyabarát, de a kiállítóterembe nem mehet eb, úgyhogy ez amolyan be is engedik a kutyát, meg nem is...Tibi leült vele az első padra, ami szembejött és megvárta, míg mi hárman körbenézünk, aztán rajta volt a sor. A torony nagyon klasszul be van rendezve, én végigolvastam a táblák legjavát. Kinizsi nejéről próbáltam összefoglalni az érdekességet Zalánnak, de hamar leforrázott, hogy ő is tud olvasni. Csak éppen nem állt meg egyik infó tábla mellett sem, de mindegy.
A csigalépcsőn felfelé haladva türelmesen leengedtünk mindenkit, majd emeletről emeletre osontunk. Nem lehetett valami kényelmes itt lakni, az biztos, kétszer is meggondolta az ember, ha "szintet akart lépni". Lefelé a toronyból újra bekukkantottunk minden szobába, lefelé így is beszólt egy idősebb mama, hogy úgy szokás ám, hogy leszólunk a többieknek, hogy hányan szeretnének lejönni. Merthogy nem igazán akartak leengedni, így az lett, hogy mi haladtunk le, ők fel. Egyébként elfértünk volna....Nem akartam neki mondani, hogy mifelénk meg úgy szokás, hogy a lefelé tartókat elengedjük. Szűk a lépcső, szentigaz, de ennek is megvan a maga romantikája.
Innen sok minden nem történt, hazafelé vettük az irányt. Bár én szívesen lementem volna még a Balatonhoz, leszavaztak a többiek. El is aludtam valamelyik autópályán hazafelé. Valamikor délután, koraeste értünk haza. Nagyon nem szomorkodtam, mert nagyjából akkor tartottam a nyári szabim felénél.
Folytköv, mert közben megjött a futár a megrendelt kajával, aztán pedig Diót el kell vinni sétálni.
