Mozgalmas húsvét áll mögöttünk, jól beosztottuk a rendelkezésre álló négy napot, kihagytuk a nagytakarítást, így sok mindenre jutott idő, amire szerettünk volna szánni. Péntekre mondtak egyedül igazán jó időt, így elhatároztuk, hogy kirándulással kezdjük a hosszú hétvégét, úgyis Nagypéntek, Krisztus szenvedésének és kereszthalálának napja, baktassunk fel valami kilátóba, hegyre, völgyre, minden jöhet.
Ugyan a tervezett reggel 10 órakor nem sikerült elindulni, de délben már javában úton voltunk. Sajnos, hogy kb. 2 óra mire hegy közelébe érünk, hát ez van. A gyerekek azért mindig hálával sóhajtanak fel, amikor hazaérünk, hogy itt minden sík, ameddig a szem ellát....Ízlések és pofonok...
A szokásos tervezetlenséggel Jászberényt és Hatvant magunk mögött hagyva végül Nagymaroson álltunk meg, bár én már Vác környékén elengedtem volna az autót. Nagymarosnál elég nehezen találtunk parkolóhelyet, gondoltam is, hogy bakker, mindenki fenn van kirándulni a hegyekben?? És igen, baktattak csoportos társaságok a város központjában balról jobbra és jobbról balra, kissé kókadtan, fáradtan, jelezve, hogy ők már túl vannak mindenen.
Egy iskola mellett találtunk valami turista térképet kirakva a jámbor turistáknak, ott kinézték maguknak a gyerekek plusz mi a Julianus kilátót. Olyanközelinek tűnt még akkor. Az utunk felfelé egy eléggé meredek, macskaköves utcában vezetett, ami feltűnően gazdag volt kisebbségiekben és különféle állapotú BMW gépjárműben. Minél feljebb értünk és egyre meredekebbre, annál inkább. Az összes kutya az utcában felfigyelt Dióra és fülsiketítő csaholásba kezdtek, na az még egy élmény volt.
Az első „terasznál” megálltunk pihenni, mert annyira meredeken emelkedett az út, hogy ahogy kifogytunk a lakóházakból, beértünk a susnyásba, nekem elég is volt, a combizmaim sikoltoztak. Megjegyeztem sötéten, hogy idáig akár autóval is felroboghattunk volna, ehhhh....
Itt pihentünk egy picit, nem voltunk ezzel egyedül. Dió mindenhol kutyaszagot érzett, máskor meg szukaszagot, aminek a tünete, hogy patakokban folyika nyál a szájából és vacog a foga pár másodpercen át. Hát senki sem unatkozott. Az sem, aki akart volna. Akadt pár vizsla rajongó pesti polgár, aki nagyon meg akarta simogatni ővizslaságát. Több kevesebb sikerrel. Kölyökkorához képest ebben annyit változott a kutya, hogy már nem imád mindenkit feltétel nélküli szeretettel, az idegeneken gyakorlatilag átnéz, mint az üvegablakon. Az más kérdés, ha a lakásunkba invitálunk idegent (ilyen nem volt sok a covid óta), mert akkor ő akar lenni a főszereplő, nyal-fal-ugrál-szerepel-hozza a labdáját.
A következő „rétig” minden okés volt, nézgelődtünk itt is, ott is, majd lekanyarodtunk balra, a kilátó irányába, immáron valódi erdei körülmények között. Szép kis séta volt, nem meredek. Egy ponton megjegyeztem hitesuramnak, hogy milyen szép zöld már itt minden, olyan tavaszi, mire furcsán nézett rám, hogy de hát ez egy fenyves, egyébként meg az aljnövényzet tényleg, ja. Ahogy arrébb battyogtunk, másmilyen erdőbe sétáltunk, ahol a fák még nem ébredtek fel álmukból, itt nagyon szép és illatos volt az aljnövényzet. Meg nem mondom, milyen virág volt, de olyan gyöngyvirágszerű.
Mondanám, hogy mi voltunk egyedül a hegyen, de nem lenne igaz. Általában szembe jöttek csoportok, maszk nélkül, kutyával. Volt ott csodaszép agár, édes, csokibarna labrador, öleb, ami tetszik. Vizsla mondjuk csak a miénk. Dió imádja az erdőt és nehéz fékezni, hogy ne tűnjön el a fák között, de szigorúan magunk mellett tudjuk, nehogy megzavarja a vadakat. Persze a vadak talán kilométerekre elkerülnek bennünket, tudják mi a jó nekik, de láttam én már Diót őzet kergetni, nem volt vidám látvány, szóval maradjon csak velünk, ha mások is járnak a környéken, akkor pórázon.
Az utolsó 700 m kissé elrontotta a kedvemet, mert az igen meredek volt, nem szoktam hozzá az ilyen túrákhoz és nem is szeretem őket, szóval igen, az kemény szenvedés volt. Zalán, aki úgy unta magát, hogy azt kérte, vezessem, mintha vak lenne, ő szundikál, az utolsó 700 m-re felébredt és szinte felszaladt a kilátóhoz. Még csak nem is pihegett. Csak lestem. Rám, nos, rám várni kellett egy pöppetnyit, mert le-lecsüccsentem elmélkedni Krisztus keresztútján…meg a saját aktuális szenvedéseimen, de végül én is felértem és hirtelen, minden kín eltűnt. Még felrikácsoltam a többieknek, hogy soha többet semmilyen hegyet nem akarok látni, én alföldi lány vagyok….de nem gondoltam komolyan.
Visszatérve az autóhoz, elfogyaszottuk ham&eggs-es szendvicseinket, amiket még reggel csomagoltam és hazagurultunk. Persze Mekit muszáj volt rendelni vacsorára, még éhen halt volna mindenki.
Másnap nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a konyha birodalmába. Elég korán keltem, már 8 körül kirúgott az ágy, izgatott, hogy mit tudok összehozni. Legelőször a répatorta volt terítéken, aprítottam a diót, reszeltem a répát. Amint az sütőbe került, jöhetett a rákóczi túrós tésztája, majd a túrós töltelék, majd a hab. Gyorsan összeütöttem egy tiramisut még, majd ott volt még a kókuszos, amihez lapokat kellett sütni és puding alapú volt a krémje, csoki réteg a tetején….Teljesen elég lett volna a répatorta és a rákóczi túrós, én nem tudom, mi ütött belém, hogy így megbolondultam. Ja, közben főztem a sonkát, csirkét rántottam, franciasaláta is hűlt. Kettő körül hirdettem ebédet, némi késéssel, addigra a sütikről max hab és csoki réteg hibádzott. Tibi izent az irodájából, hogy bocs, ő nem tud jönni, így elfogyasztottuk szombati ebédünket hármasban.
Estére úsztunk a süti tengerben, a hűtő elérte a kapacitásának 100%-át, úgyhogy a répatorta a szabad ég alatt éjszakázott, igaz, lezárva. Ilyen szempontból szerencsés volt a lehűlés…Szombat estére kijött az izomlázam a túra miatt és a fáradtságom az egész napos sütögetés miatt, ennek ellenére vasárnap is korán keltem, mert anyunak meg akartam sütni a szilvalekváros buktát, ami a kedvence. Itt voltak nehézségek, mert a tészta valahogy nem akart „bedagasztódni”, akárhogy dagasztottam (vagyis a gép) ragacsos maradt. Végül így is szépen megkelt és kisült nem volt gond, kapott némi extra lisztet. Most, hogy belegondolok, meg sem kóstoltam a buktát, de nem lehetett rossz, ha a gyerekek 2-2 darabot (nutellásat) betoltak.
Vasárnap anyunál rendeztük a tojáskeresést, amiből már ugyan kinőttek, legalábbis Réka, de azért nem mondtak le róla. Idén IS elfelejtettem térképet rajzolni magamnak, hogy minden csokitojás és nyuszi előkerüljön a buli végén, sőt, megszámolni is elfelejtettem a cuccost, de mindegy. A kutya kettéroppantott egy fáról lepottyanó Tibi csokinyulat, szóval eggyel kevesebb jutott az egyikőjünknek. Szerintem minden lényeges elem a kis kosarakban landolt. Rékát már nem lehetett fotózni, vagy nem volt érdemes inkább, mert folyton fintorgott a fotókon. Velem sem szeretett volna közös fotót. Pedig csinosan felöltözött, fekete blézer, szoknya, harisnya, csizma és fehér garbó. Tiszta nő ez a lány!!!!
Anyu – évek óta először – ismét készített kocsonyát, amit én nagyon szeretek, ha jól van elkészítve és husit is lehet kihalászni a kocsonyából. Sokat nem időztünk nála, mert egy hete sem kapta meg a második oltást, így nincs biztonságban, de maszkban voltunk, temetőben is voltunk apunál, szóval kihasználtuk az időt. Viszonylag napos időjárás volt még akkor is.
Késő délután érkeztünk anyósoméknál, ahol három kiscica fogadta a gyerekeket, bár még nagyon picik, egy hetesek és benn heverésznek a jó meleg szobában, amíg ilyen mostoha az idő. A kisbárány sajnos húsvétra pont elpusztult, így azt a gyerekek nem tudták pesztrálni, de a macska elég volt. Diónak még sok is. Abban a tömény macskaszagban ücsörögni a szomszéd szobában, felért egy kínzással.
Anyósom sütött almás-meggyes pitét vegyesen, ami elég bizarrnak tűnt elsőre, így inkább a kocsonyára koncentráltunk volna inkább, de kiderült, hogy elromlott a hűtő, a kamrai és jól megfagyott a kocsonya. Szó szerint, kővé....MÁsnapra kiderült, hogy nagy tragédia mégsem történt, mert ehető, sőt finom lett szerencsére.
Hétfőn Zalán még mindig nem volt hajlandó tanulni, Réka elővette a bioszt és valamit matatott vele, de nem sok mindent. Este 9-kor kiderült, hogy nincs is szerdán biosz, vagyis az első tanítási napon nem lesz biosz TZ. A gyerekek úgy megszokták a home schoolt, hogy zökkenőmentes volt az átmenet ma tavaszi szünetből iskolába. Majd nem lesz zökkenőmentes az április 19-i visszatérés.....hajajjj....Vérzivatar lesz és hullaszag, valamint dolgozat és dolgozat és még több dolgozat.
Hát ennyit a húsvétról nagyjából. Természetesen borzasztó sok csokink van mindenféle nyuszi, tojás, bárányka és ki tudja még mi minden formában. A répatorta ma elfogyott végre, a rákóczi túrós tegnap, a kókuszos még hétfőn, de fagyasztottam is le belőle. Hát hogy aztán ehető lesz-e , nem biztos, a puding miatt eléggé kérdéses. Két kötözött sonkát felfaltunk szombattól számítva, plusz amit anyu nekünk adott ,mert neki nem ízlett valami pápai cucc. Sonka-tojás kombóban nem ismerünk határokat. Abban sem. Most jöhet megint a mértékletesség és nemzabálok. Már ami engem illet...
