Hogyan fejlődöm?

Elvileg vissza, az én szememben azonban nagyon is előre. 

Újabban sűrűbben előfordul, hogy Réci nem fütyürészve és sugárzó mosollyal az arcán vonul be az ovis csoportba. Ez nem valami nagy öröm, az okok ismeretesek, ez van, ezt kell kezelni valahogy. 

Emlékszem, annak idején, amikor a régioviba szokott be szegénykém, épphogy három évesen, elfogadtam, hogy kvázi kitépik a karomból, arcomba vágják az ajtót és a "majdabbahagyjaazordítást" a fő irányvonal. Utólag visszagondolva akkora idióta voltam, hogy ezt hagytam. Nem voltam elég erős, rutinos anyuka és nem álltam a sarkamra, hogy márpedig addig én nem megyek el, óvónéni, kérem, amíg sír ez a csöpp gyerek. Az igaz, hogy talán délig ott ülhettünk volna kettecskén a kis padon, hogy aztán ebéd után le is teljen az ovis nap számunkra. 

Ott óvónéni nem segített nekem a reggeli "leválásban", csináltam, ahogy akartam. Biztos úgy voltak vele, így is-úgy is lesz üvöltés, akkor meg minek fáradni. Újoviban más a helyzet (még jó!) van egy kis atyala-patyala (de csinos a ruhád, Rékácska, milyen szép a pólód, klassz a frizurád, gyere hamar, olyan fincsi ma a tízórai, várnak már a haverok - és ezek változatai) Illetve az ajtóban guggolva, hármasban várjuk a nagy pillanatot, hogy Réka betrappoljon végre a csoportba, széles mosollyal a képén. 

Olyan is van, hogy Réka elnyújtja a búcsúzkodást, olyankor kicsit kiülünk az öltözőbe, én hálaimát mondok, hogy nem rohanok sehová és ki tudom várni, amíg Réka "helyre billen". Duruzsolunk, beszélgetünk, figyelem a szemét (meg Zalánt, aki tiltott tevékenységet művel a folyosón - bicajjal cikázik ide-oda. 

Óvónéni olykor felnyalábolná a lányt, mondván, mire a kijárathoz érek, semmi baja nem lesz Récinek....Rékám mégis pánikszerűen, kígyószerűen ráfonódik a karomra, mintha utószor látna....Amikor legutóbb ilyen történt, nem engedtem, hogy bevigyék ordítva a csoportba, majd mi megbeszéljük ketten, kis türelmet kérünk. Láttam, hogy óvónéninek nem tetszik az adott helyzet, de nem nagyon érdekelt.  

Érdemes kivárni, mert ha sírva ott hagyom, elromlik az egész napom. Újra és újra azon motyogok magamban, hogy vajon szomorú e a leányzó és mi történhetett, ahogy én távoztam. Még ha sikerül is magam meggyőzni, hogy túlspilázom az ügyet és Réka régen elfelejtette az egészet. Ezen túl, nyilván neki is jobb, ha nem búbánatosan indul egy ovis nap, hanem kiegyensúlyozottan.

Ma is döcögősen indult a nap, talán többet ücsörögtem az öltözőben, mint az összes többi szülő összesen aznap reggel...mégis végül nem leánykám könnyben úszó szempárja volt az utolsó, amit láttam belőle uzsonnaidőig és a szívem sem facsarodott sehová fájdalmában. Elégedetten indult dolgára mindenki ma reggel is.

Másoknak talán mindez evidens, természetes dolog, én mostanra fejlődtem fel idáig. De legalább fejlődöm!