Pffff...nagyon le vagyok maradva a mesélésben. Rájöttem, hogy reménytelen a bloggal érdemben foglalkoznom, ha Tibi véletlenül itthon van és Rékának sincs ovi. Most hirtelen azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Talán Zalán nyavalyája jó kiindulópont lesz a történtek visszapergetésében.
Idő: Kb. 10 nappal Szenteste előtt
Csak teltek, teltek a hetek, de Zalánnak sehogyan sem sikerült kikevergőznie a náthából. Eleinte türelmesen vártunk. És vártunk és vártunk. Elvégre ez csak egy ártatlan nátha. Semmi láz, még csak hőemelkedés sem. Semmi elesettség, levertség, uram bocsá, hányás, hasmenés. Zalán ritka köhentéseire is nagyon oda kellett figyelni, hogy egyet is elcsípjen az ember a nap során. A zsákok több mint felét kinyitottuk az ádventi naptáron, amikor azzal szembesültünk, hogy Zalán már hajmeresztő hat hete folyamatosan enged finom zöld árnyalatú áradatot az orrából. Szemlátomást stagnált az állapota. A helyzet elég hervasztó volt. A porszívó, szegény, több taknyot látott, mint port. Réka Zalán helyett is itta (volna) az émelyítő szirupokat. A harmadik tengervizes orrspray-t fogyasztottuk és talán negyedik-ötödik orrcseppet (egyszerre többet is használtunk lakásszerte). Az eldugult orrocska miatt újra rászoktunk (??) az éjszakázásokra.
Ekkor, ahelyett, hogy végre meggyógyult volna, újabb tünetek társultak az eddigiekhez. Zalán egy reggel elesetten szorongatta a macis takaróját, szívesen időzött az ölemben, nehezen vált meg a cumijától napközben, egyáltalán nem volt önmaga. Mégis ami a legriasztóbb volt pehelysúlyára tekintettel: nem igen evett, inkább csak csipegetett. Másnap sem volt ez lényegében másképp, így harmadik nap, pénteken felhívtam a doktornénit, hogy ugyan, vetne é egy pillantást Zalánra. Mindenféle sötét és baljós gondolataim támadtak, hogy csúnya, alattomos betegsége van Zalánomnak, attól nem gyógyul ki a náthából...Persze péntekre Zalánom - Murphy törvényének megfelelően - újra jó étvággyal evett és vidámabb hangulatban tett-vett lakásszerte.....
Doktornéni sötétedés után futott be, olyan 5 óra magasságában. Már akkor megkönnyebbültem némileg, amikor belépett a küszöbön és az időjárásról csevegtünk, míg Zalánom fedezékbe húzódott a doktornéni elől, be a szék alá. Doktornéni megvizsgálta, semmi különöset nem talált. Nyomathattuk tovább az eddigieket, szirupot, orrcseppet, tengervizes orrspray-t és persze a jó öreg porszívót. Plusz kaptunk receptet antibiotikumra. Doktornéni szerint ha 6 hete birkózik Zalán a kórsággal, akkor éppen ideje "meglökni" egy kicsit vele. Megnyugtatni igyekezett, hogy ne gondoljak keveset Zozó immunrendszeréről, küzdik ő derekasan, más gyereknél már régen előállt volna valami szövődmény, fülfájás vagy egyéb nyalánkságok....Ekkor még élt bennem a remény, sőt, szilárdan hittem, hogy Szentestéig meggyógyulunk valamennyien. Persze nem úgy lett.
Hétvégén jobban is lett a kishuszár, már csak reggel és este porszívóztunk....az orrfolyása is színtelenné vált....Majd újabb pár nap elteltével - amikor még el sem fogyott az antibiotikum, váratlanul - újra zöldre váltott az orra (jobban mondva, ami jött belőle) és minden visszaállt a régi medrébe. Ilyet még nem láttunk, komolyan el is csodálkoztunk. Szerencsére az étvágya és csibészsége visszatért, így nem sokat bosszankodtunk azon, hogy totálisan felesleges volt az egész antibogyó történet.
A két ünnep között orrcseppet sem használtunk, hacsak nem volt elkerülhetetlen, inkább tengervízzel és porszívó duóval próbáltuk szelesre alakítani Zalánom orrát. Illetve kapott némi immunrendszer erősítést külső forrásból. Betegeskedése kilencedik hetében elmondhatom, hogy végre javulóban van. Koppkoppkopp....
Karácsonyi ünnepség az oviban
Zalán elhúzódó takonykórjára tekintettel utolsó héten Tibi hozta és vitte oviba Rékát. Azt gondoltuk, ha elzárjuk a gyerektársaságtól illetve megkíméljük a naponta kétszeri jelentős hőingadozástól (lásd trópusi éghajlati viszonyok az oviban), talán hamarabb meggyógyul.
Tiborom egyedien pasi módra viselkedik, ha gyereket visz vagy begyűjt az oviba/-ból. És ennek ezúttal volt jelentősége. Életem értelme nem néz sem jobbra, sem balra, ha a leánykánkat okító intézménybe lép, a szabad információ áramlás irányában nem nyitott, nem kérdez semmit, csak beront az ovi ajtaján, felkapja a gyereket, majd gyerekestül kiüget onnan. Amolyan minimalista módon.
Állítólag ki volt írva a faliújságra, hogy folyó hó 15-én délután fél 4-től karácsonyi ünnepség illetve "műhelymunka" lesz szülőstül, egyeztettek is a szülőkkel (?), de pontosan hogy hogyan, már sosem derül ki. Valahogy én úgy emlékeztem, hogy fél 5-től indul a buli, meg sem fordult a fejemben, hogy tévednék.
Pont azon a csütörtöki napon fordult rosszabbra Zalánom állapota, egész nap csak aludt volna. Ahogy induláshoz készülődtünk 4 óra körül, fogta magát és váratlanul elaludt a kanapén. Arra sem ébredt fel, amikor a pulcsiját ráhúztam, arra sem, ahogy az overálba dugtam, majd ahogy leosontam vele a babakocsiig....A szívem szakadt meg érte. Egyben ideges voltam és dühös is, mert Tibi munkára hivatkozva lemondta az ovis rendezvényt, mehetettem egyedül az esőben egy beteg gyerekkel...ráadásul közösségbe....
Végül olyan fél öt körül érhettem oda, azt hiszem. Réka türelmetlenül várt a folyosón. J. és a dadus pedig azon tanakodtak éppen hangosan, hogy mi történhetett velünk. Zalán világáról sem tudott, de a nagy zsivajban persze felébredt. Sáppadtka volt és ölbebaba, nem is tudtam hirtelen, mit kerestem ott vele. Közben Réka húzott volna befelé magával hogy kreatívkodjunk, ahogy a többi gyerek az anyukájával vagy apukájával. Ekkor jöttem rá, hogy 1 órás késésben vagyunk. Iszonyú hülyének éreztem magam, finoman szólva. Ha reggel Réka nem szól, hogy ünneplőben kell menni és nem hiszem el neki féligmeddig, akkor pólóban és farmerszoknyában virított volna csini ruha helyett. Persze ő abban is csinos lett volna....
A gyerekek adtak egy pici, rövid műsort is, aranyosak voltak. Réka fél időben könyékig az orrában járt, egy másik periódusban egy nála 1 fejjel magasabb kislány takarta előlem.
Kreativkodtunk, angyalkát készítettünk csipesszel a hátán és fenyő formájú szalvéta tartót (Réka szerint az volt).....én amolyan gépiesen, kötelességszerűen, mintha lélekben valahol egészen máshol lettem volna....Zalán sokáig az ölemben üldögélt, később táncra is perdült a forgatagban. Hiányzott Apa, nekem nagyon. Fotózásilag pláne. Haza is indultunk, ahogy lehetett, nagyjából rögtön, ahogy a karácsonyi ajándékokat kibontották a gyerekek. Rékát nem érdekelte az egész, hiába kértem, hogy nézze meg ő is, mit kapott a Manó csoport. Legyintett, azt mondta, azt nem ő kapta, hanem a csoport. :)
Hazafelé rossz kedvvel indultunk, Rékának a kapuban jutott eszébe, hogy lámpást nem is készítettünk, pedig ő mondta, hogy üljünk át a harmadik asztalhoz is. Nagy nehezen megnyugtattam, hogy itthon csodaszép lámpást készítünk majd, hisz mécses van, sajtosdoboz van, pausz papír van. Rajzolni pedig pláne tudunk.
Hát nem sok maradandó élményt örzök az első ovis karácsonyi ünnepről....
