Másnap Réka kissé szárnyaszegetten és kedvetlenül bár, de egykettőre elvegyült a gyerekcsapatban. Egy szót sem szólt, amikor elköszöntem tőle. Sem azt, hogy "jó, menjél csak anya, szia!" - amit szívesen hallottam volna, de maga lett volna a csoda, ha elhangzik....sem azt, hogy "Váááááá, ne menjél, maradj veleeeem, nem akarom, hogy elmenj!!" - Így hát sarkon fordultam és enyhe "utánam az özönvíz" érzéssel ismételten magam mögött hagytam az ovit.
Itthon az idő csak úgy repült fél 12-ig. Amikor magamra kaptam a kabátom, hogy no akkor begyűjtöm a leánykám az óvodából, nyugodt voltam, hiszen abban maradtunk az óvónénivel, ha bármi gáz adódna, akkor rámtelefonál. Talán ami neki gáz, nekem ultragáz vagy hipermegagiga gáz lehet....vagy nem tudom.
Még jópár házacskát el kellett volna hagynom, hogy az oviig érjek, de már hallottam, hogy valaki sír, ordít...majd pár lépéssel később leesett, hogy ez a valaki nem más, mint Réka őkisasszonysága. Ahogy benyitottam az ovi kapuján, ott állt ő, a kapu közelében, az arca csupa vörös és könnyes....Rögvest hozzám botorkált. A karomba vettem a leánykámat, simogattam, vigasztaltam puszilgattam,de valahogy nem nyugodott meg, sírt mint a záporeső. Régóta tervem volt, hogy megvizsgálom, vajon ép e mind a 20 fogacskája. Nohát csak a kedv hiányzott, egyébként bőven lett volna alkalmam fogacskákat szemlézni. Az óvónéni és az őt körülvevő aprónép szerint nagyon hiányoztam Rékának....
A sírás a hírek szerint már 45 perce tartott, nagyjából azóta, hogy az udvarra terelődött a Katica csoport kicsije és nagyja. Réka nem fogadott el semmilyen vigasztalást, kis kacsóját sem foghatta meg senki. A szép szóra sem figyelt, megtagadott minden kommunikációt és a figyelemelterelés egy sor módszere is kifogott rajta. Csak egy kellett neki, anya, anya, anya. Ahogy a hallottakat emésztgettem ott az ovikapuban, Réka görgetett még néhány könny cseppet zabálnivaló arcocskáin és azt hajtogatta, hogy menjünk már haza, haza akar menni. Nagyon fázik a keze is, lába is. Brühühüüüü....
Hát ilyet sem látott még a Dobó utca, Rékát a karomba vettem, úgy vittem haza. Nem éreztem, hogy nehéz volna, máshol jártak a gondolataim. Emellett valahogy a szükségét is éreztem, hogy minél közelebb legyen hozzám, hogy megvigasztalódjon és végre szóra bírjam, miben is áll a probléma az ovival.
- Nem jöttél...azért sírtam - pityeredett el újra (úgyhogy tán a jelen idő sem lett volna túlzás) amikor megkérdeztem, hogy hát mégis mi a baj, ott az a sok gyerek, játékok, óvónéni......miért sír? Nehéz volt megjátszani a tudatlant és értetlent, de asszem egészen jól sikerült.
- Dehát... itt vagyok, Rékám, látod, hogy érted jöttem. Megegyeztünk, hogy ebédig játszhatsz az oviban, utána együtt hazasétálunk és ebédelünk otthon. És így is van, látod. Készen vár otthon az ebéd, siessünk , siessünk, hogy mielőbb megehessük.
Réka ekkor végre elzárta magában a könnycsapot. Huh, már majdnem fellélegeztem, amikor újra lefelé görbült a szája.
- Nagyon nagyon kell pisilneeeeeeeeeem....brühühü....- keseredett el végképp ő és kattant valami az én agyamban. Hoppá! Lehet, hogy itt van a kutya elásva? A kis- és nagydolog táján?
- És miért nem pisiltél az oviban?
- ......... - itt jött valami belőle, amit nem értettem egészen tisztán.
- Tessék?
- Mert nincs szűkítő. - artikulált a csöpp lány - Nincs szűkítő, beleesem a vécébe és eltűnök.....- Hohohohóóóó....hirtelen sok mindent más fényben láttam. Egycsapásra tudtam örülni annak, hogy talán nem is én hiányoztam neki annyira, mármint személyem és személyiségem, mint inkább Anya, akivel tök jól lehet pisilni.
- Ó, te kis drága!- öleltem magamhoz még szorosabban mosolyogva. - Tartsd még egy kicsit vissza, mindjárt hazaérünk.
Itthon aztán jött a megváltó pisilés, jelzem, aznap az első. Tényleg nagyon sürgethette már a szükség.... Utána, hogy megkönnyebbült szó szerint, valósággal kivirágzott. Csacsogott, ragyogott a szeme, be nem állt a szája, semmi le nem törölhette a képéről a mosolyt. Csak mert itthon volt újra. Rövid szemle után, amit a nappaliban tartott megjegyezte, hogy "Nagyon szép lakásunk van, anya".
A délután folyamán többször emlegette még az ovit, néhány példa:
- Majd tavasszal megint megyek oviba, jó?
- Soha soha többet nem akarok oviba menni.
- Nem szeretem az óvónénit. (Ez meglepett, mert még soha senkire nem mondta, hogy nem szeretné. Legalábbis nem rémlik ilyen.)
- Nem akarok egyedül ott lenni, nem akarom, hogy elmenj. (Mármint én)
- Ovi? Nem jó, nem jó, nem jó......
- Ovi? Oda nem megyek.
Így, ilyen hangulatban vártuk (már aki...) a harmadik ovis napunkat....
Folytköv., avagy Anya egy kicsit dühbe gurul.
