Figyelem, a szokásostól eltérő téma!
93 éves volt. Nem nagyon ismertem, mégis megviselt a halála.
Hétfőn felhívta a főnővér a családot, látogassák meg, ha lehet, nagyon beteg a néni. Most nem tudnak leutazni Szekszárdra, semmiképpen, nem megy, jött a válasz. Talán majd a jövő héten. A főnővér hümmögött, próbált finoman célozni rá, hogy addigra késő lehet, de a néni lánya felcsattant. Ugyan már, a mama szobatársa is milyen sokáig húzta. Ugyanabban az állapotban....Elintézték viszont, hogy kedden vagy szerdán meglátogassa a nénit a pap, hogy feladja neki az utolsó kenetet. Szerdán este betelefonáltak az otthonba, hogy járt e kinn a pap? Megnyugodtak, hogy igen.
A néni nyugdíjának jó része az otthon számlájára vándorolt, másik fele a bankba, hogy kisegítse lányát a devizahitel fogságából. Havi néhány ezer forint maradt nála csupán, azt is kuporgatta, nem költötte volna el a világért sem. Sokszor elindult imbolyogva, bizonytalan léptekkel a büfé felé, hogy egy kis joghurtot vagy édes kekszet vegyen magának a szegényes koszt kiegészítésére. Aztán mikor odaért, mindig meggondolta magát. Kell az kis pénz is másra. Mert várta az unokákat, az imádott unokákat, hogy ha látogatóba jönnek hozzá Budapestről, a zsebükbe csúsztathasson néhány ropogós ezer forintost.
Utolsó napjait így hát egyedül töltötte. Nem tudom, várt e a rokonokra, a családjára, lányára. Várt e a halálra, mik jártak a fejében azon a bizonyos utolsó héten. Állítólag fájdalma nem volt, csak végtelenül elgyengült. Mint aki még a lélegzetvételhez is túl kimerült. Pénteken óvatosan kanalazta a levesét az ebédből, csakis a levét, mert már csak azzal birkózott meg betegségtől meggyötört gyomra. Aztán, gondolta, pihen egy keveset.
A főnővér talált rá. Ahogy elhaladt a folyosón egy dossziéval a kezében, valahogy pont Somogyi nénire futott a tekintete. A néni őt nézte. Természetellenes, örökkévalóságig tartó merevséggel. A nővér néhány percen belül telefon mellé ült, hogy értesítse a családot. Amíg a kontakt személy adatait kereste, megcsörrent a telefon. Somogyi néni lánya volt. Közölték vele finoman, hogy édesanyja pár perccel azelőtt elhunyt. Az asszony higgadtan vette tudomásul a hírt. Rövid csend után színtelen hangon egy listát diktált az ügyeletes nővérnek, mely tartalmazta a néni otthonban fellelhető összes ingóságát. Hűtőszerkény, kisrádió, színes tévé, mikrosütő, szőnyeg és egy olvasólámpa. Talán piros? Nagyjából két zsáknyi ruha, némi arany ékszer, egy értékes karóra, 4-5 cserép virág, poharak, tányérok, bögrék....abroszok, terítők, takarók, egy falióra, emléktárgyak...Mindenre igényt tartanak. Majd küldenek egy kocsit, valamikor, a temetés után.
A nénihez kiszállt az orvos. Megállapította, amit meg kellett. 6 oldalban kitöltötte a halotti bizonyítványt, a nővér is adminisztrált.
- Szép hosszú élete volt...- szólt az orvos kedélyesen, ahogy kabátját hatalmas méretű pocakjára igazította. A nővér nem válaszolt semmit, várta, hogy az orvos kiforduljon az ajtón és ő befejezhesse a munkáját, még mielőtt a néniért megérkezik a kocsi a kórház halottasházából. Ott őrzik majd napi 800 forintért a temetés napjáig. Lemosta, eligazított a testet. Gondolkodott, hogy tiszta hálóinget is vesz elő a szekrényből, végül ennek nem látta értelmét. Egy vasalt lepedő után nyúlt, szétrázta, majd letakarta vele a nénit.
Ennyi volt.
