2014. július 30., szerda

Tűsarkú és neccharisnya nélkül



Erről már írtam. Nem emlékszem, hogy egy félmondat avagy egy bővített mondatocska erejéig, de valahol bizonyosan említettem. Mély lélegzetet veszek és kimondom: szinte minden nap kurvának néz valaki. Engem, a tisztességben élő családanyát. Olykor többször is. Általában 30-60 közötti pasik. Baromi rossz érzés. 

Délutánonként, ahogy kilépek a cég telephelyének kapuján, nagyjából 100 méter utam van eltipegni a buszmegállóig. (Nem, még mindig nem vezetek, igaz, egy darab autót nehéz is lenne két fenékkel megülni....). A munkahelyem egy ipartelepen van, kívül a város határain. Létezik néhány százméterenként/kilométerenként helyi buszjárat, tűrhető sűrűségben, de ameddig nem erre dolgoztam, nem gondoltam, bevallom, hogy erre tényleg megfordulnak buszok. Itt cégek, telephelyek, üzemek sorakoznak egymás mellett házak helyett. Járda nincs. Akik a város ezen a részén dolgoznak, autóval közlekednek (mint a segédmunkás állományt leszámítva valamennyi kollegám) vagy a merészebbje biciklivel.

Na most 4 és 5 óra után az út igen forgalmas, így olykor egy-két percembe is telik, mire át tudok evickélni az út túloldalára. Ácsorgok ott a szürke táskámmal,általában szövet nadrágban vagy farmer szoknyában, lapos sarkú cipőben (újabban szandálban) és tekintgetek jobbra balra, vajh mikor lesz szabad az utam az áhított megállóba. Az a sok (3-6 db per délután) idióta autós, aki elsuhan mellettem, meg engem bámul. Ki meglepetten, ki még vissza is néz, csaknem elveszítve uralmát járműve mögött, hogy jól látott e....ki rosszallón. A városhatáron kívül áll egy lassan középkorú nő az út szélén. Tuti, hogy örömlány. Ez örömlány?? Ez?? Nem fog éhen halni ilyen adottságokkal? Úristen, már itt is kurvák álldogálnak? Itt tart ez az ország??  Szinte látom a gondolataikat. Merthogy nem rózsaszín a hajam és papagájok sem csücsülnek a fejemen, valamint szuperbombázó sem vagyok, szóval azért nem lehetek feltűnő.

Alig várom, hogy szabad utam legyen és elfoglalhassam pozícióm a megálló kis szigetén, minél közelebb a tábla alatt. Olykor szinte menekülök odáig, nehogy félreértés essék. Legszívesebben egy nyilat tartanék a kezemben állandóan, mely a felíratra mutat. Látjátok, emberek, nem "pillangó" vagyok, csak a nyavalyás buszra várok..... Seggfejek!
Kollégáim vihognak, szerintük túl borúsan látom a helyzetet, az emberek csak azon vannak megdöbbenve, hogy én szerencsétlen azt gondolom ARRAFELÉ járnak buszok is? Hát ott fogok szobrozni ítéletnapig, gyökeret is ereszthetek, tán termést is hozok, madárijesztőnek jó leszek,  mert nem. Máskor azon poénkodnak drága munkatársaim hogy vigyázzak, nehogy egyszer elkeljek.....
Tegnap volt még néhány percem, amíg befutott a buszom, öt óra után pontosan hét perccel. Táskám első zsebébe nyúltam, kivettem belőle a szájfényemet, gondoltam, elpepecselem az időt ajkam ápolásával. Aztán mást gondoltam. Túl merész ötletnek tűnt a számat kenegetni kihívóan, amikor enélkül is örömlánynak néznek. Aztán jött a busz, az én buszom, a drága 12-es. Megkönnyebbültem. Napi öt percnyi örömlány státusz, miniszoknya és tűsarkú nélkül...így színes az élet!