Csütörtök

Hol is tartottunk? Írtam hétfőről, keddről, szerdáról, azt hiszem. 

No csütörtökön végre minden "összetevője" rendelkezésemre állt a reggelimhez, omlett és bacon, no meg virsli. Tükörtojásért továbbra is külön kérvényt kellett benyújtani, én meg azt nem szeretem, mármint a kérvényt, úgyhogy maradt az omlett és a többi. Hangsúlyozom, hogy csak kötözködöm, mert sok egyéb finomságot kínáltak, csak ugye a rigolyáim. Jut eszembe, friss croissant és mini kakaós csiga kellő minőségben, na az sem volt, mint pl. annó Sümegen. És durván cukrozták a narancslevet. Ettől persze mi még degeszre ettük magunkat, kivéve a gyerekeket, akik hozták formájukat és kb. annyit ettek, mint egy beteges kétéves. 

Az étterembe érvén azt láttam, hogy az egyik asztalnál egy ikerpárt próbál hosszan nógatva etetni az anyukája. Mindkettő etetőszékben figyelt és egyetlen mukkjuk sem volt, valamint meg sem rezzentek. Hogy miért? Mert mindkettő kétéves (kb.) egy-egy tabletre bámult. Üveges szemekkel. Fura látvány volt, valahogy elgondolkodtató, korunkra jellemző. Az anyuka bosszúsan csóválta a fejét, amiért a gyerekek nem és sem kértek a tojásból. Tovább nem tudtam követni az eseményeket, mert nekik háttal ültem. 

Nem telt el öt perc és 10 óra után 10 perccel befutott Zalán,  akit nem sikerült addig felébreszteni (9 óra 50-ig !!) És mi volt a kezében nem sokkal kialvatlan, mandulavágású szemecskéi alatt? Na mi? Egy tablet. Forgattam a szemem párszor a tengelye körül, de végül sikerült rábeszélni néhány palacsintára és egy negyed zsömlére szalámival. ENNYI AZ ADAGJUK!! Ezzel simán elvoltak ebédig. A tabletet pedig mellőzte, amíg jól nem lakott. Ha rajtam múlik, nincs tablet az étteremben, nálunk tiltólistás a konyhában is, vacsora vagy ebéd közben. Ugyanúgy, ahogy egyébként a játékok is. Ezt be is tartják a gyerekek, sokszor maguktól kiviszik a konyhából, még ha pónilovastul tévedtek is be oda. 

A csütörtöki nap különösebb terv nélkül indult, az autónál döntöttük el, hogy felmegyünk a kilátóba Zalakaroson, oda, ahová már régóta terveztük, hogy fellátogatunk. Tibi azt szerette volna, ha gyalog baktatunk fel oda, én ragaszkodtam az autóhoz, mondván, hogy nem a kilátó a mai nap egyetlen célpontja. Végül nyertem, ami nagy megkönnyebbülés volt. 

Olyan hatalmas nagy, lélegzetelállító kilátás nem nyílt ebből a kilátóból, de szépnek szép volt. Nagyon nem tudta meghaladni azt, amit Reziben láttunk, attól messze volt. Készült néhány ijesztő fotó rólam, a gyerekek megtagadták a fotózást, Réka konkrétan elszaladt, úgyhogy itt hamar végeztünk. Újra anyaföldet érezve a talpunk alatt, megláttuk, hogy befelé az erdőbe vezet egy tanösvény. A Csigabiga nevezetű. Mint kiderült, az igazából a kilátóba vezet lentebbről, mindegy, mi fordítva jártuk végig. Klassz volt, leszámítva a vérszívó szúnyogokat. Olykor reccsent egy-egy ág, ami eszembe juttatta, hogy remélem, egyetlen vaddisznó sem akar nekünk rontani. Illetve sehol nem jutottunk a kismalacok és az anyadisznó közé.  Némileg megkönnyebbültem, amikor kijutottunk az erdőből. A gyerekek élvezték a tanösvény feladatait és kérdéseit. 

Majdnem megvacsoráztunk ott a kilátó alatt, végül mégis visszakocsikáztunk a városba és ettünk egy babgulyást illetve lángost. Itt volt az, hogy Zalán annyira fújta és fújta a forró babgulyást a mini bográcsban, hogy a paprikás lét a pólómra fújta. Úgy néztem ki, mint egy idióta, aki leette magát....Nem kicsit voltam ideges, sajnos, ilyenkor elgurul a gyógyszerem és nem tudom azt mondani mézesmázos hangon, hogy nem baj Zalánka, majd vesz fel anya másik pólót. Ez az, ami elszomorít, mert nem tudok uralkodni magamon. Zalán átmenetileg az asztal alá költözött, majd ahogy elpárolgott a mérgem, előbújt újra. Nem mondtam én neki semmi hajmeresztőt vagy megalázót, csak valami olyasmit, hogy mindig ez van, amihez hozzányúl, annak annyi. Tudom, hogy ezt sem szabad lenne, még akkor is, ha ebben van igazság....

Ahogy degeszre ettünk magunkat, visszaszaladtam a szállodába átöltözni, mert nem mehettünk az állatsimogatóba zsíros, pecsétes pólóba. Tibi nem értette ezen aggályom, szerinte az állatoknak úgyis mindegy. Hát ez jellemző rá. Innen majd folytatom holnap, mert megyek mesét olvasni.    

Nyaralásos mesék

Vagyishát nem mesék, mert nem én találtam ki őket, maximum itt beszámolok róluk, de mindegy. Szóval. Általában ha közösségbe pottyanok, mint amilyen egy szálloda forgataga vagy végül is lehet az bárhol, fel-felfigyelek emberekre. Főleg, ha nap nap után újra találkozom velük változó helyszíneken. 

Iden ez a "kitűntetett" személy egy idős bácsi volt. Tudom, hogy miért, mert nagyjából, főleg hátulról igen hasonlított az apámra. Amikor először láttam, vacsorázott az étteremben, ahogy mi is.  Ha jól emlékszem egy kis leveses tálka volt előtte és egy pohár bor. Ahogy az összes többi asztalnál, égett a gyertya az abrosz közepén. 

Másodszor az első emeleten láttam a liftnél. Zöld galléros póló és bézs nadrág volt rajta, olyan térdig érő. Valamint zokni és a lábát jól tartó cipő. Nehezen mozgott és bottal járt, néhány lépcsőfok is megerőltető volt számára az étteremben. Azt kerestem akkor, vajon hol van a család többi tagja. Nem hittem, hogy egyedül utazna, nyolcvanon felül....Elképzeltem, hogy egy sereg úszógumis unoka ugrál körülötte, mint egy zsák bolha, amikor átkukkantanak a szobájákba. A bácsi viszont nyugalomra vágyik, úgyhogy egyedül vacsorázik. 

Másnap újra láttam őt a vacsoránál, ugyanannál az asztalnál ült, ahol előző este és minden további étkezésnél. Másodjára már észrevettem, hogy a második emeleten lehet a szobája a számból ítélve és hogy le van a részére foglalva az asztal. Az L alakú kiszolgálópulthoz ez helyezkedett el a legközelebb. Leszámítva a levest, mondjuk, mert az valami különös oknál fogva a bejárattal szemben figyelt, egészen külön a többi élelemtől....

.Egyedül feszított ott, a botjával, az oszlop takarásában félig-meddig, békésen, szemlélt körbe. Az élőzene érdekelte is, nem is, ahogy láttam, inkább nem. Amikor mi 8-9 között az étterembe értünk, bőven befejezte a vacsorát, talán egy pohár sör és a gyertya, ezek ketten voltak a társaságai. A bácsi egy zsebkendőt szorított a feje búbjára, valahol a bal füle fölött. Nem tudom, mi történhetett, nekem az ugrott be, hogy ott egyenesedett fel, ahol egy nyitott szekrényajtó várta, de nem tudtam felidézni, hogy a mi szobánkban például megtalálható e ilyen orv szekrényajtó.

Következő nap, amikor egy vendéglőben huppantunk le ebédelni és a vegyes modorú pincér a kezünkbe nyomta a menüt, akkor vettem észre, hogy a szomszéd asztalnál, kb. 10 óránál, ott ül a bácsi nekem háttal. Előtte a botja, illetve egy kis fém tálka, talán babgulyás vagy halászlé illatozhatott benne, amíg meg nem ette. Amikor kapott még egy sört majd később egy pálinkát, akkor vettem észre, hogy a bácsi nem is magyar. Német vagy osztrák, gondoltam én, valamelyik. Akárhogy is, a pincél németül kommunikált vele. Gondolhattam volna, nyolcvan felett melyik nyugdíjas utazgat minálunk így egyedül? Nem sok, az biztos. Miután mi is megkaptuk a magunk ebédjét, elvesztettem a bácsit, nincs meg az, amikor távozott. Tibi megjegyezte, hogy fürdő és ebéd kipipálva, most jön a délutni szunyóka a nagy melegben....

Aznap vagy másnap este láttam a bácsit még a vacsoránál, éppen valami finomságot kanalaztam a tányéromra a pultnál, amikor a pincér váltott vele néhány szót. Barátságos volt és ömlött belőle a szó. Persze németül, de annyira nem akartam hallgatolózni, hogy kiderítsem, milyen dialektus és hát nem is értek hozzá annyira. Azt tudom, hogy az osztrák németet kevésbé értem, a svájcit meg egyáltalán nem, de ennyi. 

Figyeltem még, ahogy megküzd azzal az öt lépcsővel, ami az étterem mélyéből felrepíti liften a másodikra, közben el tudott köszönni a pincérektől is, volt rá ideje bőségesen. Hogy aztán hogy került Zalakarosra és onnan haza, az rejtély. Tibi szerint kizárt, hogy autót vezetne, főleg nemzetközi viszonylatban. Talán Sármellékre kiviszi a taxi, onnan pedig hazarepül valahová Németországba.  Ez volt a legjobb tippem. Persze az is lehet, hogy mégis autóval érkezett, csak mi alulbecsüljük. Tempomat, automata váltó és csak úgy suhan hazáig. 

Érdekes, hogy vártam, egy ideig úgy vártam, hogy egyszer megjelenjen körülötte a népes családja, vagy akár egy hasonló korú, mosolygós hölgy. Aztán elfogadtam, hogy nincs, illetve nem egészen, azt hogy ITT nincs. Talán a felesége otthon maradt, nem bírja a termál vizet, mert magas a vérnyomása, vagy utál utazni, ki tudja. Persze a bácsi viselkedéséből sajnos inkább a rutin jött le, hogy megszokta, egymaga társaságát  kell élveznie. Ugyanakkor olyan kiegyensúlyozottnak és elégedettnek tűnt, cseppet sem magányosnak, amiből megint azt szűrtem le, hogy talán mégis várja otthon a párja, most csak gyógykezelésen van, pihen, nyaral. 

Hát hogy aztán mi az igazság, nem fog kiderülni.