Jaimee

Már sokszor meg szerettem volna magyarázni azt az "egyedül"-ös, blog bezárós írásomat,  amit volt, aki félreértett, hogy egyfajta bejelentésnek szántam: Tiborom és én ezentúl külön utakon...Isten őrizz, dehogy! :) A blogra és annak olvasói táborára gondoltam csupán. Első ösztönöm az volt, hogy csakis enyém legyen ez a napló, illetve majd egyszer csak a gyerekeké ugyebár...aztán jött a felismerés, hogy lehet ezt zárva is, ahogy régebben, más okból zártam be (van egy ilyen tendenciám, tudom. :).

Mert szeretnék olyan dolgokról is írni, ami nem tartozik mindenkire. Pontosabban szeretném tudni, ki az, aki tudhat róla. Ezért nem írtam ovis értékelést sem és még számos dolgot, ami pedig jött volna belőlem. Ha nem őszinte egy blog, bizonyos dolgokat nehezen írok le vagy le sem írok, akkor számomra már nem igazi ez az egész. Ha nem igazi, akkor egyszerű a következtetés, hogy minek.

Egyébként egész másról akartam írni, úgyhogy egy bakugrással témát is váltanék. Tegnap nézelődtem a facebook-on. Annyira fájt a fejem, hogy semmilyen értelmes tevékenységre nem voltam képes, csak ülni és pislogni ki a búrámból, remélvén, hogy kínjaim hamar megszűnnek. Úgyhogy amíg a gyerekek pancsoltak a kádban, utána néztem valaminek. Valakinek. 

Valamikor réges-régen, sűrű erdő közepében (na jó, majdnem) au-pair voltam Angliában. Erről már írtam előző blogok valamelyikében, talán itt is. Két évig vigyáztam egy pici lányra, Jaimee-re, 6 hetes korától majdnemkétéves koráig. Igazából elkövettem azt a hibát, amit egy bébiszitternek sem szabad, túl közel kerültem hozzá és amikor két év után haza tértem, nagyon sok időnek el kellett telnie, hogy ne hiányozzon vagy ne gondoljak rá napi szinten. Szenvedtem, mint a kutya. 

Emlékszem, az utolsó héten hazatértem előtt, minden este álomba sírtam magam. Olyannyira, hogy amikor felröppent velem az a bizonyos repülőgép Budapest felé, alig láttam a szemeimtől. Még egy rendőr is megkérdezte Ferihegyen, hogy minden okés? Képzelem, hogy nézhettem ki....

Akkor úgy döntöttem, hogy a kapcsolatot nem akarom tartani a családdal. Amit mai ésszel már nem tudok felfogni magam sem. Mert egyébként nagyon jó viszonyban voltam velük, családtagként bántak velem. Csak úgy éreztem, egy korszak lezárult. Nekik új au-pair dukál, engem vár egy másik élet, a valódi nagybetűs. Talán a fájdalom elől menekültem volna, csak éppen rossz eszközöket magam mögé hajigálva. Nem is tudom. Meg voltak persze az okaim, hiszen 3 évvel később visszatértem bő egy hónapra Angliába és a régi kedves családomat akkor sem látogattam meg. Sőt, rá egy évre már fel sem hívtam őket. Megint féltem attól talán, hogy sebek felszakadnak. Semmi sem olyan már, mint régen, Jaimee nem emlékszik rám...és én nagyon igyekeztem, hogy mindent úgy tartsak meg emlékeimben, ahogy voltak. Hívtak is, nem mentem. Ma már bánom egy kicsit. Sokszor reménytelenül gyenge vagyok....páncélt növesztek magam köré, pislogok ki mögüle izmaimat feszítgetve...amit aztán sokan nagyon félre tudnak érteni. Nem csoda.

Szóval egy szó, mint száz, Jaimee-t találtam meg a facebook-on. 

És mert zárt blog vagyok, talán nem akkor bűn, hogy loptam egy képet róluk (a tengernyiből) és megmutatom itt nektek a 18 éves Jaimee-t születésnapján. 

Ahogy pergettem a képeit a közösségi oldalon, sok minden eszembe jutott. Az egykori kinti életemről, hogy ha újra kezdhetném, ugyanígy belevágnék e, a versenytánc világáról, mely tényleg egy külön kis világocska, hogy Jaimee-nek bizonyára nagyon boldog és élményekben gazdag élete lehet ilyen különleges szülők mellett.... Mellesleg  felkavaró volt látni, hogy  ugyanabban a házban laknak, még a padló is ugyanaz a zöld szőnyegezés, mint 16 éve, sőt azt a fura szagú, kacsatollas kanapét sem cserélték le. :) Ott figyel a bagoly a házuk homlokzatán az 1-es házszám mellett. Szóval valahol semmi sem változik és mégis elröppent 16 esztendő. Az a fránya idő.....Jaimee ma már nem babakocsit tologat, rózsaszínűt, helyette a kedvenc autómat vezeti, egy fekete cabrio Mini Coopert. :)  

Azt is végig gondoltam, én mire jutottam ez alatt a 16-18 év alatt, 1994 óta. De ez már egy másik történet. 

Jaimee (a piros ruhás), Christy (távozásom után született) és anyukájuk, Marion

Zalán és a fütykös

Írtam egyszer valahol talán, hogy minálunk már nincs olyan, hogy X éves státuszvizsgálat (doktornénis), hivatkozván arra, hogy a doktornéninek nincs erre ideje (szeretem a doktornénit, de no comment....). Hanem, amint beteg talál lenni a gyerkőc, akkor egy füst alatt megejti a x.-es státuszvizsgálatot is. Zalán ugye májusi csemete és elvileg mostanáig november végéig nem látta volna a dokkert, hogy ami elmaradt, pótoljuk, ámde nővére tett arról, hogy mégis. Merthogy a fütyi ügy továbbra is létezik, azaz nem megy hátra neki, aminek kellene.

Ahogy szóba jött, kimondatott az, hogy "vegyük le a nadrágot egy kicsit"....látni kellett volna Zalán tekintetét. 

- Nem!- szólt bátortalanul, megdöbbenten, mégis jól hallgatóan....hiszen Réka volt a beteg, nem ő. Védekezésül máris olyan pózba tette a kezeit, ahogy focisták szokták szabad rúgás esetén....Némi asszissztenciális segítséget latba vetve, lefejtettük a pasasról a nadrágját, a harisnyáját és a doktornő még valahogy a pelenkát is.

Én már egy ideje óvatosan edzem az idegrendszerem a majdan egyszer bekövetkezendő műtéthez (ha erre lehet egyáltalán készülni - nem lehet), hogy ne kapjak frászt, amikor vadidegen fehér/zöld köpenyesek elviszik az én pici fiamat, elaltatják és matatnak valamit az ágyékán...brrr...hogy arról, ami utána jön, ne is beszéljünk...Viszont meglepetésemre a doktornéni azt mondta, hogy a szűkület/letapadás nem is akkora gáz, nem reménytelen az ügy. Húzogassam, kenegessem, húzogassam, kenegessem szorgosan hátha alakul az a fityma, van még ideje rá bőven.

Az igazság az, hogy nem vittem eddig túlzásba a húzogatást. Zalán felettébb szégyellős pasas még előttem is, és ha forszírozom a dolgot, nem restell igen intenzív ellenállást tanúsítani. Konkrétan le kell fogni, mert amíg a húzogatás folyik, meg akar szakadni a nevetéstől. Végülis valahol ez lényegesen jobb, mintha sírna....Ha fürdőkádban próbálkozom, nagyon könnyen leszerel és kicsúszik a kezeim közül.

Azért törekedni fogok, hogy érdemben folyjon ez a "feszegetősdi", a doktornéni is mondta, hogy ha műtétre kerül is a sor, nem mindegy, hogy plasztika vagy teljes körülmetélés szükséges. Valahol remélem, egyik sem....