A szombati ebéd klasszul sikerült tesómmal. Ő mindig úgy viselkedik, mint aki soha el sem hagyta a várost, ahol én felnőttem, pedig ez már 14 éves korában megtörtént, vagyis 47 éve (felfoghatatlan). Barátságos, nyitott, közvetlen...úgy is léptünk az étterembe, mint aki minden nap ott ebédel, valójában pedig még soha nem jártunk erre, csak a wellness részlegben, medencék és szauna. Szóval kényelmesen megebédeltünk, még desszert is volt, intelllligens mákos süti, majd jött a program kellemetlenebb része, a szülői házban rendezkedés.
Nem szeretnék vagy tudok részleteket írni erről (így utólag úgy látom, mégis sikerült.....), mert bizony fájt, fizikai fájdalmat éreztem anyu dolgai között pakolászni...... Réka az egykori lányszobámban rakosgatta a könyveimet dobozokba, de hamar elunta és a továbbiakban már csak a telefonját nyomogatta. A fiúk leléptek az uszodába, én meg kapkodón pakolásba fogtam. Mintha akkor kevésbé fájna az egész, ha sietek...Kb. fél óra alatt a kuka megtelt és onnantól fogva nem volt hova pakolni, max kukászsákokba.
Egyelőre enyhe pánikhangulat fog el, ha eszembe jut, hogy mondjuk mi lesz a bútorokkal. Mert néhány darabot el tudok hozni, de mindent nem. Arra is gondoltam, hogy árulhatnánk bútorozva majd a házat.... bár egy nyolcvanas, kilencvenes években berendezett lakás nem tudom, kinek lehet vonzó. Kidobni kár lenne a bútorokat, szóval valakinek csak el kellene adni. Ezen filóztam egy picit, aztán elnapoltam/tuk a kérdést azzal ,hogy majd valami megbízható hagyatékkal foglalkozó céget kellene keresni, de egyelőre ilyet nem ismerek.
A kamrában figyel még néhány lekvár és befőtt, de nem sok, lassan minden elszivárog onnan és tesómnak is adtam most több üveg finom lekvárt és barackbefőttet. Minden üvegnél megkérdezte, hogy mi ez, mi ez, én meg csak hajtogattam, hogy barack. Anyu nem rakott el semmi mást az utóbbi 30 évben, a kérdés csak az volt, hogy sárgabarack vagy őszibarack, de a sárgabarack leginkább lekvárként végezte. A kamrából most velem jött a nokedliszaggató....
Voltak mélypontok. Amikor a szakácskönyveiből kihullottak a kézzel írott receptek és ilyen sok volt, illetve némelyik ruhájában még ott az illata...na az tényleg felért némi kínzással, egy jó gyomrossal, mert már hónapok óta nem érezhettem anyu illatát és amikor hirtelen megcsapott, akkor kedvem lett volna sírni egyet....De nem tudok. Pedig akartam is, hátha utána jobb lesz, de sírni nem tudtam....Csak szenvedni, fájni, kínlódni....Tesóm szerint az egész házban ott leng az otthon illata, nem érzem? Az annyira nem taglóz le, lehet, hogy már megkopóban van.....
Ugyanezt éreztem, mikor este beszaladtunk a helyi Lidlbe...egyre az járt a fejemben, hogy ilyenkor mindig bevásároltam anyunak, megvettem neki, amit ő kért vagy /és amire ő nem áldozott volna, finomságok, friss gyümölcs, zöldség...A tény pedig, hogy ez már nem egy ilyen vásárlás volt... hogy olyan már soha többé nem is lesz....amolyen bénító, fagyasztó erővel bírt a gondolataimat tekintve, vagyis nem nagyon tudtam arra koncentrálni, hogy mit kellene venni vagy előzetesen mit szándékoztam beszerezni, csak az szalagdált fel és alá az agyamban, hogy anyu...anyu...anyu....A gyerekek némi túlzásba is estek egyébként, olyasmit is vettek, amit normál esetben megvétóztam volna, mint pl. kinder tojás vagy hasonló haszontalan vackok...
Mindegy, túlestünk rajta. A pakolászás utolsó órájában egyébént elkezdett folyni az orrom és tüsszögtem is egyfolytában, gondoltam a por....allergiás vagyok a háziporra, ugye....úgyhogy kabátot ragadtam és kimentem a kertben, hátha csitul az allergiás rohamom. Arra gondoltam, hogy mégis jobb lesz ha eladjuk egyszer a házat, mert így apu és anyu nélkül olyan értelmetlen az egész ...
Haza hazaérni, vissza Szolnokra megkönnyebbülés féle volt és valami rettenetesen elfáradtam....A szokásosnál jóval korábban ágyba bújtam és 10 órakor már aludtam is, ami nálam extrém ritka, mert amúgy bagoly vagyok...
Rengeteg pakolnivaló van persze még, java része rám vár, nem tesómra, de mindegy, semmi sem sürgős, senki sem kerget, majd elintézzük ezt is, majd rendeződik ez is.
